Első 40 évem a szakmában - Epilógus

Amikor tavaly januárban elhatároztam, hogy írok néhány posztot a szakmában eltöltött első 40 évemről, akkor még nem gondoltam arra, hogy

• ilyen sok poszt fog születni, de hát evés közben jön meg az étvágy,
• és hogy időközben kétszer is munkahelyet váltok.

De haladjunk szépen sorjában:

• A bevezetőben arról beszéltem, hogy cégünk, a CENTROMATIC nehéz helyzetbe került, és hogy egy két fős mérnökirodaként próbálunk talpon maradni.
• Két posztot is írtam tanulmányaimról, először alapképzésem utolsó éveiről, valamint szakmérnök-képzésemről.
• Munkahely-változtatásaimról is két posztot írtam, először az ERBE-ről, ahol három hónapot töltöttem el, majd a SCADANET-ről, ahol jelenleg is dolgozom, most éppen home-office-ban.
• A '80-as évek kisvállalkozásairól három poszt született: az első egy vállalati gazdasági munkaközösségekről, a második egy polgári jogi társaságról, a ROLITRON-ról, a harmadik pedig egy szoftver alkotói közösségről szólt.
• A VEIKI-ben töltött első évtizedről két poszt született: a '80-as évek tevékenységéről és a rendszerváltásról.
• A rendszerváltás utáni első évtizedről is két bejegyzést írtam, mindkettő két nagyon fontos, máig nyúló érvényű projektről szólt, ahol mindkettőben én voltam a témafelelős. Az első a Paksi Atomerőműbe telepített rendszerünkről, a második a Dunamenti Hőerőműbe telepített rendszerünkről szól.
• Az évezred első évtizede egyben a VEIKI-ben töltött utolsó évtizedem volt. Az egész évtizedre rányomta a bélyegét a hanyatlás, amiről szintén két posztot írtam: a lassú hanyatlásról és az összeomlásról.
• Szintén két posztban írtam meg a CENTROMATIC Kft. egy évtizedét, az elsőben az adminisztrációs ügyekről, a VEIKI felszámolása körüli hercehurcáról írtam, a másodikban pedig a CENTROMATIC szakmai tevékenységéről.

Eddig tehát 16 poszt született a témában, ez a 17., amelyben már nincs más dolgom, mint elköszönjek azoktól, akik követték blogomnak ezt a rovatát is. Négy évvel ezelőtt, 2016-ban megkeresett egy filmstúdió, mely azzal dicsekedett, hogy elkészíti Magyarország arcképcsarnokát. Valójában videóinterjúkat készítettek emberekkel, amelyek kópiáiért pofátlanul magas összeget kértek. A filmet nem vásároltam meg, de rossz minőségben letöltöttem oldalukról.
Ebben a 20 perces filmben beszélek magamról, a családomról és persze a szakmai tevékenységemről is. Ha van kedvetek, nézzétek meg ezt a filmet.

Tízmillió virológus országa

Azelőtt tízmillió labdarúgás-szakértő országa voltunk, ma már legfeljebb csak az egy főre eső labdarúgó-stadionok számával dicsekedhetünk. Viszont a koronavírushoz mindenki ért, rádióban, televízióban, nyomtatott sajtóban, közösségi médiában mindenki osztja az észt járványügyi szempontból: túl kevés tesztet végzünk, nem kéne annyi tesztet végezni, túl szigorúak az intézkedések, nem kellenek ilyen szigorú intézkedések, kevés a lélegeztető gép, sok a lélegeztető gép stb.
Manapság már mindenki a Johns Hopkins University vírustérképét böngészi, még az operatív törzs napi ülésén is ez van fenn a kivetítőn. Természetesen nem múlik el úgy nap, hogy én is ne vessek rá egy pillantást. Én sem akarok kilógni tízmillió honfitársam sorából, én id folytatok egy kis virológiai elmélkedést.

Miért éppen most?

Miniszterelnökünk szerint eljött a világjárványok kora, egyre több, a mostanihoz hasonló járványra kell számítanunk. De vajon igaza van-e?

Korábbi posztomban már írtam, hogy az én életemben, de még szüleim életében sem volt ilyen méretű világjárvány. A 100 évvel ezelőtti spanyolnátha idején még világturizmusról nem beszélhettünk, de a világkereskedelem volumene is töredéke volt a mostaninak, mégis három hullámban söpört végig a Földön, megfertőzve a világ lakosságának harmadát, elpusztítva a népesség tizedét. Viszont a globalizáció már egy-két évtizede elérte a mostani szintet, eddig mégis megúsztuk komolyabb járvány nélkül. Mi lehet az oka?

Ha majd véget ér a Nagy Ragály, bizonyára választ kapunk arra, hogy vajon egy kivételesen jó terjedőképességű, nagy túlélőképességű kórokozóról volt csupán szó, mely tényleg csak százévenként egyszer fordul elő, akárcsak a bolygónkat elérő aszteroidák véletlenszerűsége, vagy valóban egy tendenciának vagyunk a tanúi?

Miért ilyen magas Magyarországon a koronavírus mortalitása?

Az említett vírustérképet böngészve hamar észrevehetjük, hogy a elhalálozottak/fertőzöttek aránya nálunk kiugróan magas, 10 % fölött van. Három magyarázat is létezik, mindhármat újságban olvastam:

1. Főleg az ellenzék szereti hangoztatni, hogy a magyar magas mortalitás a hazai egészségügy hű tükre: szarok a kórházak, nem tudják megmenteni a betegeket.
2. Kevés a tesztelés (valóban, Ausztriában vagy Csehországban egy hét alatt végeznek annyi tesztet, mint nálunk eddig összesen), a valós fertőzésszám alulbecsült, ezért jön ki magas halálozási ráta. Azért itt muszáj elmondanunk, hogy a tesztkészletek ára nem két fillér, és éppúgy hiánycikk a világpiacon, mint a maszk vagy a lélegeztető gép.
3. Ha megnézzük a hazai elhunytakat, szinte mindegyiküknek volt egy komoly alapbetegsége. Sokak szerint ha a beteg koronavírussal fertőzött, akkor is ezt írják be a halál okának, ha egyébként az alapbetegségével kapcsolatban lépett fel halálos komplikáció.

Nekem az a gyanúm, hogy mindhárom magyarázatban van némi igazságmorzsa.

150 millió maszkot szereztünk be, de miért osztogatjuk őket főleg balkáni országokban?

Szerintem az, hogy magyarlakta területekre szájmaszkokat juttatunk, ez teljesen normális. Viszont Horvátországon, Szlovénián és Szerbián kívül feltűnően sok maszkot küldtünk magyarok által nem lakott területekre Észak-Macedóniába, Bosznia-Hercegovinába vagy éppen Olaszországba.

Szerintem Orbán már egy nyugat-balkáni vezető szerepre, egy EU utáni időszakra készül, ez a szolidaritás jól illeszkedik korábbi balkáni politikájába (lásd még Gruevszki bújtatását). Vegyük észre, hogy járványügyben szinte minimálisan működünk együtt szövetségeseinkkel, az Európai Unióval, sőt konkurensként lépünk fel velük szemben a védőeszközökért folytatott csatában.

Miért rendeltünk megdöbbentően sok lélegeztető gépet, miért ürítettünk ki megdöbbentően sok kórházi férőhelyet?

A kormány a kórházi férőhelyek 60%-ának felszabadítását rendelte el, és Szijjártó Péter maga mondta el az ATV-ben, hogy 15 000 (!) lélegeztető gépre van szerződésünk. Ez nagyon magas szám még a legfertőzöttebb országokkal összevetve is. Miért számítunk ilyen nagy számú megbetegedésre?

Az én véleményem szerint a válasz összefügg Orbán egy másik kijelentésével, miszerint május 3-án (születésnapomon, anyák napján) fog tetőzni a járvány Magyarországon.

Meggyőződésem, hogy komolyabb gazdasági csőd nélkül a jelenlegi korlátozó intézkedések már nem tarthatók sokáig, ezt Orbán is jól tudja, ezért májusban fokozatosan enyhíteni fogják a korlátozásokat, melynek következtében óhatatlanul ugrásszerűen fog nőni a fertőzésszám. Erre készülünk, de lehet, hogy még itt is játszani fog egy balkáni szolidaritási akció.

Mi Orbán terve az ellenzéki-vezette önkormányzatokkal és az ellenzéki médiával?

Orbán mestertervéhez hozzátartozik, hogy a járvány kapcsán is ahol lehet, belerúg az ellenzék által irányított önkormányzatokba. Ennek része a Karácsony Gergely elleni média-össztűz egy idősotthon kapcsán, ahol valóban méltatlanul sokan haltak meg a vírus következtében, de ebbe a sorba tartozik a települési önkormányzatoktól a kizárólag kormánypárti többségű megyei önkormányzatok kezére játszani jól jövedelmező ipari területeket, például a gödi Samsung-gyárat.

Az ál- és rémhírek elleni harc jegyében a felhatalmazási törvény kihirdetése óta folyamatos harc folyik az ellenzéki média és ellenzéki hírportálok ellen. Nem volnék meglepve, ha az elkövetkező hetekben demonstratíve betiltanának egy-két ellenzéki hírportált, én a 444-et látom most erre legesélyesebbnek.

Hát ezek az én virológiai teóriáim. Remélem ugyanannyira légből kapottak, mint amiket máshol lehet olvasni.

Időgépkép

Tegnap Szentendrén, pismányi kertünkben jártunk, és a naspolyafa alatti korhadt padon Petra lefényképezett engem Katival. És ekkor eszembe jutott egy 35 évvel ezelőtti fénykép, amely ugyanezen a padon készült szüleimről.
Saját fotózásaim történetéről már posztoltam korábban is. Apám hamar bevezetett a fotózás rejtelmeibe, többet tudtam a fotózásról egy átlag amatőrnél, záridő, rekesznyílás, fényérzékenység, mélységélesség számomra ismert fogalmak voltak. Egy Skolnyikkal kezdtem, ami még rollfilmre dolgozott, de 1970-ben saját zsebpénzemből a műszaki bizományiban vásároltam egy még a háború előtt gyártott, kis kazettás német fényképezőgépet, egy Welta-t. Ezzel zömében az osztálytársaimmal való kirándulásaimat örökítettem meg, de 1973-ban Miskolcra, az első magyar popfesztiválra tartva a vonaton felejtettem. Így aztán sok esemény megörökítetlen maradt, így 1973-as családi erdélyi utazásunk, a '76-os erdélyi utam, a '77-es moszkvai építőtáborom, a '78 nyugat-európai utazásom, a '80-as bulgáriai hegyi túrám, a '80-as évek eleji sítúráim.
1985-ben aztán vásároltam egy használt Practica VLC-2 rípusú tükörreflexes fényképezőgépet. Fotózási szokásaim is jelentősen megváltoztak, most kezdtem először színes nyersanyagra dolgozni (negatívra mad később diára is), szakkönyveket vásároltam. A legelső színes filmtekercsre került fel az a fénykép, melynek 35 évvel későbbi pandantja tegnap készült.

1985: anyám és apám, 2020: Kati és én

A két fotónak nemcsak az az érdekessége, hogy ugyanazon a helyen készült, hanem az, hogy mindketten 64 évesek vagyunk rajta, apám is és én is. Soha ennél jobb fotót nem sikerült készítenem a szüleimről. Ekkor már kétszeres nagyszülők voltak és további 28 évig éltek együtt, apám haláláig.
Utolsó közös fotójukat 2012-ben, gyémántlakodalmukon készítettem a Náncsi néni étteremben.

2012-ben, szüleim gyémántlakodalmán.

A Practicát 1994-ben egy sokkal könnyebben kezelhető kompakt gép, egy Carena váltotta fel, melynek már volt zoomja és automatikus beállításai, de a filmes fényképezés korszakának végérvényesen búcsút mondtam 2003-ban, első digitális kamerám megvásárlásakor.
A régi filmes fényképezés korszakára már csak antik fényképezőgép-gyűjteményem emlékeztet, melynek darabjait nagyapámtól, apámtól és apósomtól örököltem.

Zorkij

Voigtländer Brillant

Zeiss Ikon Box Tengor

Zeiss Ikon Telma

Húsvét ragály idején

A kormány úgy döntött, hogy nem szigorít a már két hete érvényben lévő kijárási korlátozásokon, hanem az egyes települések polgármestereire bízza, hogy a négynapos ünnepre milyen további korlátozásokat vezet be. Így például Budapesten lezárták a Margitszigetet, a Normafát, egyéb közparkokat, de például hátfő délután olyan tömegek korzóztak a vizafogói rakparti sétányon, mintha nem volna világjárvány. Tényleg fegyelmezetlenek az emberek.
Mi elhatároztuk, hogy szombattól hétfőig Angyali-szigeten leszünk, de nem voltunk benne biztosak, hogy ezt legálisan megtehetjük-e. Végül Kiskunlacháza önkormányzatának rendelete elég egyértelműen fogalmazott: "2020. április 11. (szombat) 14 órától 2020. április 13. (hétfő) 24 óráig a Duna-parti üdülőterületen kijárási tilalom lép életbe az (1)-es és (2)-es bekezdésekben meghatározott kivételekkel: (1) Azok az ingatlantulajdonosok, akik a kijárási tilalom ideje alatt állandó lakhelyükre kívánnak távozni, azok elhagyhatják az üdülőterületet,..."
Mi szombat délelőtt, tehát még a kijárási tilalom előtt érkeztünk a területre, átültünk a csónakunkba és áteveztünk a szigetre, ami már Ráckevéhez tartozik. Hétfőn délután pedig jogosan tartózkodtunk a területen, hiszen állandó lakhelyünkre kívántunk hazatérni. Igaz, a Duna-parton, szokásos parkolóhelyünkön ez a kép fogadott, de 10 méterrel arrébb le tudtunk parkolni.

Kiskunlacháza, lezárt Duna-part

A Kis-Duna mindkét partja nagyon csendes volt, vasárnap reggel a stégen ez a kép fogadott:

Csendesen telt ez a három nap a szigeten, de Katit és lányaimat meglocsolhattam (este édesanyámat is), és még a Nyúl is ránk talált.

Egy virágcserépbe érkeztek a csokik

A csokikat kiszagolta Steve, az állandó vendég kutya

A világ többi lányának-asszonyának a facebook-on küldtem locsolóverset:

Húsvét másodnapján

Az jutott eszembe:

Egy locsolókannát

Veszek a kezembe.

Megöntözök véle

Ma minden szép leányt,

De nem valóságban,

Hanem csakis online.

Lányok, ne sírjatok,

Hogy nincs locsolótok,

Lisztből, élesztőből

Legyen nektek jó sok!

Kézfertőtlenítőtől

Áradjon a Nílus,

Pusztuljon el tőle

A koronavírus!

Idén otthon marad

A húsvéti nyuszi,

De versemért jár most

Egy virtuális puszi!

Furcsa, de meghitt ünnep volt.

Széder ragály idején

Úgy emlékszem, pontosan 30 éve, 1990-ben voltam először széderen, a zsidó húsvét, a pészáh beköszöntét ünneplő családi vacsorán. Bár nem gondoltam, hogy keresztény szűzlányok vérével sütik a pászkát, azért emlékszem, mennyire izgultam gójként részt venni a talán legbensőségesebb zsidó ünnepen.
Sógorom szüleinél tartották, és voltunk vagy 30-an. A széder lényege, hogy minél többen ünnepeljenek együtt. Ez az, amit annyira hiányolok a karácsonyestékben. Szűk családi körben tartjuk, pedig azelőtt a szüleimnél otthon a karácsonyesti vacsorán is nyolcan-tízen összegyűltünk nálunk, és legalább ugyanannyian másnap a nagymamámnál.
A szédert áldott emlékű apósom vezette akkor is, és később is egészen 2009-ig, haláláig. Elmesélte a széder esti lakoma legfontosabb kellékeit (a szédertál, az Illés prófétának odakészített kehely, a három maceszlap, a szertartás szigorú rendje, ahogyan mindenre áldást mondunk), az egyiptomi rabság és a kivonulás történetét. A gyerekek mindig úgy hallgatták a történeteket, mint egy mesét, és bár egyre türelmetlenebbek voltak a vacsorára várva, felvillanyozta őket, hogy lehet keresni az elrejtett maceszdarabot.
Nagyon sok, számomra ismeretlen emberrel találkoztam az első széderen, akikkel később mindig ugyanilyen alkalommal találkoztam a következő széderestéken, amiket később sógorom cégének, a SYMA-nak az irodájában, majd sógoromék házában tartottunk, de volt úgy, hogy más rokon rendezte meg a vacsorát, vagy éppen a SYMA-csarnok éttermében gyűltünk össze. Ahogyan az évek múltak, az idősek sorra elmentek, a gyerekek felnőttek, egyre kevesebben ültük körül a széderasztalt.
Apósom halála után öccse vette át az este levezénylését, majd sógorom, de fiatalos lendületet adott az este lebonyolításának, amikor egy rokon lány dalokat tanított meg a fiataloknak, az utolsó években pedig Bori lányom is bekapcsolódott egy-egy ötlettel.
Minden széder este a legfiatalabb, de már olvasni tudó gyerek mondja el héberül a "ma nishtana"-t, a négy választ arra a kérdésre, hogy miben különbözik ez az este a többitől. Jutalmul megkeresheti az elrejtett pászkát, és ajándékot kap a házigazdától.

1. Az összes többi este nem mártunk meg semmit egyszer sem, ezen az estén azonban kétszer is.
2. Minden más este ehetünk kovászosat is és kovásztalant is, ezen az estén azonban csak kovásztalan
3. Minden más este ehetünk bármilyen zöldséget, ma azonban csak a maror-t (keserűt).
4. Az összes többi este egyenesen ülve eszünk, ma azonban csak oldalra dőlve.

Beteszek néhány fényképet egy 2004-es széderestéről:

Orsi elmondja a "ma nishtana"-t

Megtalálta az elrejtett maceszt

Széder végén a vendégek hagyományosan így búcsúznak egymástól: Jövőre Jeruzsálemben. 2013-ban ez valósággá vált, hiszen nyár végén Orsi kivándorolt Izraelbe. A 2013-as szédert amúgy is nagy hóban ünnepeltük, tudjátok, ebben az évben akadtak el az autók az M1-esen. Ezt a twitter-bejegyzést írtam:

Illés próféta ezen a széder estén sem jött el a vendéglátókhoz. Szekere elakadt a hóban.

— Pál József (@paljozso) March 25, 2013

Íme ilyen volt 2013 márciusa:

A tavalyi széderen apósom öccse, Pista bácsi már nem vett részt, de anyósom még igen. Idén úgy volt, hogy sógoromék együtt ünnepelnek sógorom 95 éves nagybátyjával, aki szerencsére még köztünk van, de a ragály megint keresztül húzta minden számításunkat. Így aztán online széder megtartása mellett döntött a család, és a világhálón kapcsolódtak össze a vacsoraasztalok.
Ezúttal én készítettem a maceszgombócot és a charoszet-et, amit a család csak "majci"-nak nevez, és alma, dió és bor keverékéből álló malter szerű misung, elmaradhatatlan eleme a szédertálnak, mert arra a habarcsra emlékeztet, mellyel a zsidók az egyiptomi építkezéseken dolgoztak.

Készül a gombóc

A kész mű levesben

A macesztorta elkészítése Petra dolga volt, Kati főzte a marhát és reszelte hozzá a tormát, egy sárospataki osztott tál megtette szédertálnak, egy muránói üvegkehely pedig Illés próféta kelyhének. Az asztal végében elhelyeztük a laptopot, és összekapcsolódhattak a vacsoraasztalok a világhálón.

A pészáh jelentése: elkerülés, megszabadulás. Vicces volt, hogy miközben áldást mondtunk a Egyiptomot ért tíz csapásra, éppen egy szintén bibliai méretű csapás sújtja a Földet. Ki gondolta volna, hogy a világ ennyire képes lesz behúzni a satuféket. Most a ragály lett ez egész emberiség Egyiptoma, egy új megszabadulás reményében tartottuk meg ezt az estét.
Szabaduljunk meg mihamarabb a ragálytól, jövőre Jeruzsálemben!

A ragály és a média

Kevés dolog van, amit nem érint mélyen a koronavírus-járvány, de a médiát fenekestül felforgatta. Ez igaz a nyomtatott médiumokra, a lineárisan sugárzó médiumokra (tévé, rádió) valamint az internetes portálokra és közösségi médiumokra.
Ami a nyomtatott sajtót illeti, azok a kiadványok, amelyek a járvány miatt felfüggesztett eseményekhez kapcsolódnak, okafogyottá váltak. Ez lett a sorsa Orbán kedvenc újságjának, a Népsportnak Nemzeti Sportnak is.

A szerkesztőség egyelőre csak a vasárnapi lapszámot szüntette meg, hiszen leállt a szombati sportdömping, de természetesen hétköznap sem nagyon történnek friss sportesemények, Európában talán egyedül Belarusz nem állította le sportéletét (hiszen Lukasenka szerint a sport és vodka pusztítja a vírusokat).
Ugyanígy bajban vannak a színházi élethez kötődő kiadványok is, hiszen március 12-étől már csak online karanténszínházak működnek.
Mi még járatjuk a HVG-t, és természetesen a postás - ugyanúgy, mint eddig - minden csütörtökön ki is kézbesíti.
A televíziók műsorstruktúrája is teljesen átalakult. A sportcsatornákon régi sporteseményeket nézhetnek azok, akik nem tudnak sportközvetítés nélkül létezni. A kereskedelmi televíziókon a folyamatos gyártású szappanoperák forgatásának felfüggesztése miatt ezek a sorozatok leálltak: a múlt héten ért véget a Mintaapák az RTL Klubon, hamarosan leáll a Barátok közt, ahogyan a TV2-n már leállt a Jóban, rosszban. Szünetelnek a valóságshow-k, vetélkedőműsorok, tehetségkutató műsorok. Érdekes színfoltja a két nagy kereskedelmi adó háborújának, hogy amikor a TV2 kineszelte, hogy az RTL Klub egy, a világban elterjedt licencműsorral, az Álarcos énekessel készül, azonnal lemásolta a műsort (persze licencdíj nélkül), és megcsinálta a Nicsak, ki vagyok? című élőshow-t. Egy időben sugározták a két műsort, az RTL felvételről, a TV2 élőben, vicces volt ide-oda kapcsolgatni a két műsor között.

Álarcos énekes (RTL Klub)

Csakhogy a TV2 élő műsorának betett a vírus, így ezt a csörtét az RTL Klub nyerte meg, a hét végén lesz a műsor döntője.
Ez a fajta trollkodás különben nem számít ritkaságnak a két csatorna között, egy éve a TV2 ugyanígy lopott el egy licencvetélkedőt az RTL-től, A Fal-at, ők Piramis néven, licencdíj nélkül adták a lényegében teljesen ugyanolyan vetélkedőt.

Nicsak, ki vagyok? (TV2)

De sok-sok évvel ezelőtt az RTL Való Világ néven trollkodott bele a TV2 frissen indult Big Brother-jébe. És ha valamelyikőtök esetleg ideológiai alapon tenne különbséget a TV2 és az RTL között, annak elárulom, hogy az is csak leosztott szerep, hogy az RTL híradója kormánykritikus, a TV2 pedig a legkormánypártibb híradót adja. Ne felejtsük el, hogy a TV2 vezérigazgatója nemrég még az a Dirk Gerkens volt, aki a médiaháború kirobbanásakor még az RTL Klub élén vívta szabadságharcát a kormánnyal szemben.
Ami az internetes médiumokat illeti, a kormányzat az új felhatalmazási törvénnyel harcot hirdetett az "álhírek terjesztése" ellen, a reggeli közszolgálati híradóban külön rovatot szentelnek a ballib portálok (Index, 444, HVG, 168Óra, 24.hu) állítólagos ál- és rémhíreinek. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a végső cél ezeknek az oldalaknak mondvacsinált alapon történő betiltása.
Mindenesetre az említett oldalak óvatosabbak lettek, a cikkek utáni szabad kommentelési lehetőséget vagy teljesen elvették, vagy jelentősen csökkentették. A 168Óra, amely eddig minden cikke mögé kitette a Disqus-modult, és el is lepték a szélsőjobboldali, antiszemita kommentelők, múlt hétfőn, a felhatalmazási törvény kihirdetésének napján azonnal, mirnixdirnix megszüntette a kommentelés lehetőségét.
Bezzeg a közösségi média virágzik. Nem is gondoltam volna, hogy a bezártság ennyi kreativitást szabadít fel az emberekből. Már korábbi posztjaimban írtam a számtalan mardjotthon-dalról, de mostani posztom végén sem tudom megállni, hogy két zseniális szösszenetet ne osszak meg veletek:

---

Jég

Most ezekben a karanténos napokban elolvastam Dragomán György rövid novelláját arról, hogy ebben a globalizált világban is csak akkor vesszük észre, ha a világ másik felén baj van, amikor már minket is érint. A novellához Turi Lilla készített megindító illusztrációkat.

Dragomán György: Jég

Khalid Szíriából érkezett,

négy napja van itt,

ezalatt két koncerten volt meglepetésvendég,

holnap repül vissza.

Khalid tömzsi, széles arcú ember,

de lehet, hogy csak a szinte letörölhetetlenül sugárzó mosolya miatt látszik ilyennek.

A japán klarinétos

svájci felesége ad fogadást

a tiszteletére,

ez a búcsúeste.

Újabb és újabb vendégeknek

mutatják be,

mindenkivel kedvesen beszélget,

igen, a piacot is, igen, tudja,

ma kétszázan, tegnap is sokan,

nem, már nem számolja,

nem is lehet,

tízezer fölött

abbahagyta,

a családjából is,

igen.

Nem,

a vegyi fegyvereket

még eddig nem,

de lehet, hogy majd igen,

egyelőre senki se tudja.

Borosüveggel jár körbe, tölt az üres poharakba, körbeviszi a házigazda pralinéskosarát,

mindenkit megkínál, kettőt vegyél, a barátom vagy, mondja, nem, vegyél hármat,

mikor repülsz haza, Khakid,

holnap repülök, estére már otthon is leszek, az arcán sugárzik a mosoly,

nem, ő se tudja, meddig mehet ez még így, senki se tudja.

Nem, azt se tudja még, mikor és hol fog legközelebb játszani.

Éjjel kettő van, a fogadásnak vége,

Khalid a kocsmában van a többiekkel,

körülállják a bárpultot,

a mixer rettentő műgonddal építi a gin-tonikokat,

jégre gint tölt, Tanquarayt,

csakis azt, csakis a legjobbat

a legkedvesebb szír barátunknak,

aztán citromszeletet dob bele,

egy narancshéjjal körbesimítja a pohár szélét,

aztán egyetlen

gyors csuklómozdulattal

lefele fordítja

a sziszegő tonikosüveget,

teletölti a poharat,

megvárja,

amíg elül a fehér habzás,

még mindig nincs kész,

egy csepp lime-ot facsar a tetejére,

na most,

most van készen,

a mixer mosolyog,

Khalid elé tolja az italt,

a pohárban megcsördül a jég,

Khalid megfogja,

a jég átlátszó hengereit nézi az üvegen át

az ujja között, aztán eltolja magától,

nem kell,

azt mondja,

erősebbet adjatok,

azt adjátok,

ami a legeslegerősebb,

mondja, mosolyog.

Homeoffice-olj, ne kufircolj - a Ragály második és harmadik hete

Ismét jelentkezem ragálynaplómmal, ha nem is olyan részletességgel, mint az első hétről szóló beszámolómban. Azon kívül, hogy lelassult az életünk, hirtelen nagyon megnőtt az auránk, többé már senki sem liheghet a nyakunkba az utcán, a villamoson vagy a boltban.

Ez engem leginkább erre a Csupaszpisztoly-epizódra emlékeztet:

A vírus rendületlenül menetel tovább, a fertőzöttek száma meghaladta az egymilliót, a halottaké a hatvanezret, és az USA után Spanyolország jött fel a második helyre a fertőzöttek számát tekintve. A halottak számát tekintve sajnos Olaszország vezet. Olaszországban a koronavírus mortalitása 12%, szemben a németországi alig másfél százalékos halálozási aránnyal. Talán utalhat az egyes országok egészségügyi színvonalára a halálozási ráta. Izraelben például nagyjából tízszer annyi megbetegedés van, mint nálunk, de a halottak száma nagyjából ugyanannyi.
Homeoffice-os napirendem nagyjából kialakult: Minden héten hétfőn és csütörtökön tartunk konferenciát, amelyen folyó ügyeket beszélünk meg és a főnököm C#-tanfolyamot tart. A konferencia általában 10-től fél kettőig tart, eddig négy alkalommal volt, minden esetben technikai zökkenők nélkül.
Ugyanilyen zökkenőmentesen tudom a saját programfejlesztésemet végezni, és pont abban az ütemben haladok, ahogyan elterveztem. Ami a munkabeosztásomat illeti, az otthonról dolgozás előnyeit is kihasználom, így ebéd után lepihenek egy félórácskára. A folyton otthonlevés általában egyéb életmód-változtatást is kikényszerít. A kevesebb mozgás miatt minden reggelemet az öt tibeti rítussal kezdem, valamint ismét leszoktam a vacsorázásról.
Katinál kitapasztaltuk a dolgozós és az otthonlevős hetet is. Dolgozós héten én viszem autóval, és egy kollégája fuvarozza haza. Otthonlevős héten Kati egész nap nyüzsög, már készen van a tavaszi nagytakarítással, átrendezte a ruhásszekrényeket, a spejzot.
Petra nagyon fegyelmezetten és lelkiismeretesen csinálja az on-line tanulást. Egyedül az on-line zongorázás nem vált be, ezért otthonában fogadta a zongoratanárnője és saját zongoráján tartott neki órát. Mivel tavaszra nyelvvizsga-előkészítő tanfolyam volt neki betervezve, érdeklődtünk a Goethe Intézetnél, ahol indítanak on-line kurzusokat. Meglátjuk.
Úgy veszem észre, édesanyámnál okozta a legkisebb változást a járvány. Édesapám halála óta (2013) egyedül él, megszokta, sőt saját állítása szerint szereti az egyedüllétet, annak pedig kifejezetten örül, hogy gondozónők helyett én járok hozzá hetente háromszor. Egyedül azt érti meg nehezebben, hogy most a bevásárlásnál nem lehet olyan válogatós, mint korábban, sok mindenben szűkebb a választék. Ha szóvá teszi, hogy miért nem olyan kenyeret vittem, amilyet szeret, a Spreewald uborkát szoktam neki példának felhozni. Egyik kedvenc német filmemben, a Good Bye Lenin-ben egy idős asszony kómában van a berlini fal ledöntésekor, és nem merik neki megmondani, hogy már nincs NDK. Mivel Spreewald uborkát már nem kapni, a fia régi uborkás üvegekbe tölti át az újfajta csemegeuborkákat.
Szerencsére sem Petra, sem én nem szoktunk rá a napközbeni tévézésre, viszont próbálok többet olvasni és elővettem régi kottáimat is, úgyhogy Petrával néha igazi "zongoraversenyt" folytatunk a hangszerért.
Kati a héten szájmaszkokat varrt az egész családnak, most már csak abban járunk vásárolni.

Egyre többen osztanak meg különféle közösségi oldalakon gondolatokat arról, hogy folytatódhat-e a világ ugyanott, ahol a ragály előtt tartott. Arundhati Roy indiai írónő szerint úgy kell tekintenünk a pandémiára, mint egy lehetőségre: "Nothing could be worse than a return to normality. Historically, pandemics have forced humans to break with the past and imagine their world anew. This one is no different. It is a portal, a gateway between one world and the next."
Nagyon megindító produkciók is megjelennek a világhálón, nekem a csúcs a mai napon közzétett, 168 magyar színész közreműködésével készült dal, íme:


#VIGYÁZZATOKMAGATOKRA, #HALÁLAVÍRUSRA, #TÚLÉLJÜK

Lehet-e csinálni történelmet?

Posztom címében nem a történelmi materializmus azon alapvetésére próbálok utalni, hogy "Nem a kakas szavára kezd virradni, de a kakas kiált, merthogy virrad" (Madách), hanem egy könyv címére.
Egy szeptemberi posztomban beszámoltam 45. érettségi találkozónkról, ahol minden osztálytársam mesélt magáról. Az egyik osztálytársam elmondta, hogy egyik hobbija a földönkívüli intelligenciákkal való foglalkozás, már több cikke is megjelent külföldi szaklapokban (Journal of the British Interplanetary Society, Acta Astronautica), és nemrégiben írt egy könyvet is a témában. Többen felkaptuk erre a fejünket és közösen beszereztünk egy könyvet, ami jár kézről kézre, és most, a ragály idején nálam "ragadt". A címe: Hogyan csináljunk történelmet?
A mindössze 100 oldal terjedelmű, elég nagy betűkkel szedett könyv az emberi civilizáció perspektíváival foglalkozik. Azt sugallja, hogy szükségszerű, hogy földlakókból előbb-utóbb bolygóközi lakók, majd csillagközi lakók, inter-galaktikus lakók legyünk, hogy végső fejlődési formánkban átjárhassunk a párhuzamos univerzumok között is. Átmeneti bolygóközi otthonunknak a kisbolygók övezetét képzeli el, és úgy gondolja, hogy amikor majd eljutunk közeli naprendszerekbe, ott is a kisbolygók lesznek a legmegfelelőbbek számunkra mindaddig, míg képesek nem leszünk a csillagközi anyagból energiát, nyersanyagot és élelmiszert előállítani.
A könyv részletesen taglalja, hogy mi a valószínűsége, hogy földönkívüli civilizációkra bukkannunk, hol kell keresnünk ennek nyomait a naprendszerünkben.
Korábban posztoltam arról, mennyire szeretem Csányi Vilmos etológus gondolatait az emberi és állati viselkedésformák és társadalmak párhuzamáról. Meggyőződésemmé vált, hogy az emberi intelligencia sem más, mint egy olyan tulajdonság, amely a mi fajunkat segíti a túlélésben. Ahogyan a gólyák a kontinensek közötti repüléssel, a pókok a hálószövéssel, úgy mi az intelligenciánkkal próbálunk alkalmazkodni környezetünkhöz, megtalálni helyünket az ökológiai láncban. Semmi sem garantálja, hogy darwini értelemben ez a legcélszerűbb eszköz, mint ahogyan azt sem, hogy egyedül az emberszabásúak privilégiuma az intelligencia kifejlesztése. Sőt, az sem biztos, hogy csak az emberi típusú intelligencia létezik. Ebből következően egyáltalában nem bizonyos, hogy azokon a bolygókon, ahol az élet feltételei biztosítottak, pont ilyen formájú intelligencia fejlődik ki, és hogy hordozói valami antropomorf lények lesznek. Kifejlődhet az intelligenciának valamilyen kollektív formája, esetleg nemcsak egyetlen fajon belül de fajok között is.

Ami bolygónk elhagyását illeti, úgy gondolom, hogy az első lépés saját törékeny testünk elhagyása lesz. Vajon utazhatunk-e csillagok között egy olyan porhüvellyel, melyet egy lipid burokkal rendelkező, mindössze egyetlen RNS-szálból álló, 100 nm átmérőjű (a milliméter tízezred része!) vírus tönkretehet? Testünk elhagyását valójában már elkezdtük, egyre többféle protézis beépítésére van már lehetőségünk. Lehet, hogy mire testünk minden porcikája mesterséges lesz, rájövünk, hogy teljesen felesleges tudatunkat elkülönülten tárolni, és közös "szerverközpontokba" költöztetjük össze az elkülönült tudatunkat.
Ami ennek a szédületes fejlődésnek a társadalmi hátterét illeti, osztálytársam ebből a szempontból elég konzervatív. Úgy véli, a technikai fejlődés hajtómotorja mindig is a nemzetek közötti rivalizálás volt, ezért a birodalmak szükségképpen bukásra vannak ítélve, mert megállnak a fejlődésben. Könyvében úgy fogalmaz, hogy ahogyan a 20. században nem lehetett penicillin atombomba nélkül, úgy a 21. században sem lehet rákgyógyszer kontinenspusztító fegyver nélkül.
Nos, ebben a témában is posztoltam már egy könyvről, Tóth Csaba politológus A sci-fi politológiája című művéről. Míg osztálytársam két megállapításával egyetértek: a verseny fontos hajtóerő és nincs jogunk megítélni más nemzetek társadalmi berendezkedését, addig messzemenően nem értek egyet azzal, hogy egy birodalomban szükségszerűen megszűnik a versengés. Ha a 20. század két nagy világbirodalmára, az USA-ra és a Szovjetunióra gondolunk, jól láthatjuk, hogy míg az elsőben nagyon erős országon belüli versenyt folyt a nagyvállalatok között (ezt nagyon jól leírja Lee Iacocca az Egy menedzser élete című könyvében a Ford és a Chrysler autógyárak harcáról), addig az utóbbiban csak néhány területre (fegyvergyártás, repülőgépgyártás) terjedt ki a verseny. Össze is omlott a szovjet birodalom. A világtörténelemben volt már példa évszázadokig virágzó birodalmakra és haldokló kis nemzetekre, de gyenge birodalmakra (Szovjetunió) és prosperáló kis nemzetekre (Svájc) is. Míg osztálytársam káros képződménynek tartja az Európai Uniót, én azt vallom, ha választani kell a nemzetállamok okozta két nagy 20. századi világégés és az EU között, amelyben - ha okosak vagyunk - minden nemzet megtarthatja kultúráját, megőrizheti identitását és megtalálhatja számítását, és ahol egymással versengő régiók hajtják előre a gazdaságot, akkor mindenképpen az utóbbira szavazok.