Egy szeptemberi posztomban beszámoltam 45. érettségi találkozónkról, ahol minden osztálytársam mesélt magáról. Az egyik osztálytársam elmondta, hogy egyik hobbija a földönkívüli intelligenciákkal való foglalkozás, már több cikke is megjelent külföldi szaklapokban (Journal of the British Interplanetary Society, Acta Astronautica), és nemrégiben írt egy könyvet is a témában. Többen felkaptuk erre a fejünket és közösen beszereztünk egy könyvet, ami jár kézről kézre, és most, a ragály idején nálam "ragadt". A címe: Hogyan csináljunk történelmet?
A mindössze 100 oldal terjedelmű, elég nagy betűkkel szedett könyv az emberi civilizáció perspektíváival foglalkozik. Azt sugallja, hogy szükségszerű, hogy földlakókból előbb-utóbb bolygóközi lakók, majd csillagközi lakók, inter-galaktikus lakók legyünk, hogy végső fejlődési formánkban átjárhassunk a párhuzamos univerzumok között is. Átmeneti bolygóközi otthonunknak a kisbolygók övezetét képzeli el, és úgy gondolja, hogy amikor majd eljutunk közeli naprendszerekbe, ott is a kisbolygók lesznek a legmegfelelőbbek számunkra mindaddig, míg képesek nem leszünk a csillagközi anyagból energiát, nyersanyagot és élelmiszert előállítani.
A könyv részletesen taglalja, hogy mi a valószínűsége, hogy földönkívüli civilizációkra bukkannunk, hol kell keresnünk ennek nyomait a naprendszerünkben.
Korábban posztoltam arról, mennyire szeretem Csányi Vilmos etológus gondolatait az emberi és állati viselkedésformák és társadalmak párhuzamáról. Meggyőződésemmé vált, hogy az emberi intelligencia sem más, mint egy olyan tulajdonság, amely a mi fajunkat segíti a túlélésben. Ahogyan a gólyák a kontinensek közötti repüléssel, a pókok a hálószövéssel, úgy mi az intelligenciánkkal próbálunk alkalmazkodni környezetünkhöz, megtalálni helyünket az ökológiai láncban. Semmi sem garantálja, hogy darwini értelemben ez a legcélszerűbb eszköz, mint ahogyan azt sem, hogy egyedül az emberszabásúak privilégiuma az intelligencia kifejlesztése. Sőt, az sem biztos, hogy csak az emberi típusú intelligencia létezik. Ebből következően egyáltalában nem bizonyos, hogy azokon a bolygókon, ahol az élet feltételei biztosítottak, pont ilyen formájú intelligencia fejlődik ki, és hogy hordozói valami antropomorf lények lesznek. Kifejlődhet az intelligenciának valamilyen kollektív formája, esetleg nemcsak egyetlen fajon belül de fajok között is.
Ami bolygónk elhagyását illeti, úgy gondolom, hogy az első lépés saját törékeny testünk elhagyása lesz. Vajon utazhatunk-e csillagok között egy olyan porhüvellyel, melyet egy lipid burokkal rendelkező, mindössze egyetlen RNS-szálból álló, 100 nm átmérőjű (a milliméter tízezred része!) vírus tönkretehet? Testünk elhagyását valójában már elkezdtük, egyre többféle protézis beépítésére van már lehetőségünk. Lehet, hogy mire testünk minden porcikája mesterséges lesz, rájövünk, hogy teljesen felesleges tudatunkat elkülönülten tárolni, és közös "szerverközpontokba" költöztetjük össze az elkülönült tudatunkat.
Ami ennek a szédületes fejlődésnek a társadalmi hátterét illeti, osztálytársam ebből a szempontból elég konzervatív. Úgy véli, a technikai fejlődés hajtómotorja mindig is a nemzetek közötti rivalizálás volt, ezért a birodalmak szükségképpen bukásra vannak ítélve, mert megállnak a fejlődésben. Könyvében úgy fogalmaz, hogy ahogyan a 20. században nem lehetett penicillin atombomba nélkül, úgy a 21. században sem lehet rákgyógyszer kontinenspusztító fegyver nélkül.
Nos, ebben a témában is posztoltam már egy könyvről, Tóth Csaba politológus A sci-fi politológiája című művéről. Míg osztálytársam két megállapításával egyetértek: a verseny fontos hajtóerő és nincs jogunk megítélni más nemzetek társadalmi berendezkedését, addig messzemenően nem értek egyet azzal, hogy egy birodalomban szükségszerűen megszűnik a versengés. Ha a 20. század két nagy világbirodalmára, az USA-ra és a Szovjetunióra gondolunk, jól láthatjuk, hogy míg az elsőben nagyon erős országon belüli versenyt folyt a nagyvállalatok között (ezt nagyon jól leírja Lee Iacocca az Egy menedzser élete című könyvében a Ford és a Chrysler autógyárak harcáról), addig az utóbbiban csak néhány területre (fegyvergyártás, repülőgépgyártás) terjedt ki a verseny. Össze is omlott a szovjet birodalom. A világtörténelemben volt már példa évszázadokig virágzó birodalmakra és haldokló kis nemzetekre, de gyenge birodalmakra (Szovjetunió) és prosperáló kis nemzetekre (Svájc) is. Míg osztálytársam káros képződménynek tartja az Európai Uniót, én azt vallom, ha választani kell a nemzetállamok okozta két nagy 20. századi világégés és az EU között, amelyben - ha okosak vagyunk - minden nemzet megtarthatja kultúráját, megőrizheti identitását és megtalálhatja számítását, és ahol egymással versengő régiók hajtják előre a gazdaságot, akkor mindenképpen az utóbbira szavazok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése