G-nap előtt és G-nap után

Már több posztomban is írtam, hogy a Fidesz szeret új, csakis hozzá köthető kezdőpontokat kijelölni, ilyen pl. 2013. január elseje, a rezsicsökkentés referencianapja. Vannak azonban olyan fordulópontok, amelyek akaratuk ellenére, spontán jönnek létre. Ilyen 2015. február  6., a G-nap, amely gyökerestül felforgatta a nagy állami közbeszerzéseket, feje tetejére állította a médiapiacot és megkavarta a hirdetőpiacot is.
Hogy mi is ez a G-nap. A G-nap az a nap, amikor Orbán leghűségesebb harcostársa és pénzcsinálója, Simicska Lajos megelégelvén, hogy már nem egyedüli dudás a csárdában, a miniszterelnököt emberi örökítő anyaghoz hasonlította. Megjegyzését nem zárt körben eresztette ám el, az írott média pedig mintha direkt élvezte volna, hogy címlapokon hozhatja le ezt a nem túl szalonképes szót.
A G-nap előtt Simicskáé volt a Fideszhez köthető média-birodalom jelentős része, a Hírtévé, a Magyar Nemzet. A G-nap után ezen médiumok szerkesztősége jelentősen kicserélődött, azóta a televízió és az újság is a független orgánumok keserű kenyerét eszi egyre fogyatkozó néző- és olvasószámmal. A Fidesz új médiabirodalom kiépítésébe fogott, napilapja a Magyar Idők, hírportálja a 888.hu, televíziónak pedig a TV2 országos sugárzású kereskedelmi televíziót nézte ki magának. A TV2-ért folyó küzdelembe Simicska is beszállt, erről már írtam egy posztot, szerintem nem kétséges, hogy veszíteni fog. A G-nap után jött rá a főváros is, hogy nem előnyös a MAHIR-rel kötött óriásplakát-szerződés, fel is bontották azonnal.
Na de mi a helyzet a közbeszerzések világában? A G-nap előtt szinte minden jelentősebb állami közbeszerzési pályázatot - utak, hidak, vasutak kivitelezését - a Simicska által tulajdonolt Közgép nyerte el.

Az LMP tiltakozása a Közgép telephelyénél

A G-nap után fordult a kocka, a Közgép képtelen közbeszerzést nyerni, nem úgy, mint az Orbán új barátjához, Mészáros Lőrinchez köthető cégek, akik szárnyalni kezdtek. Volt olyan állami építkezés, ahol a Közgépet azért zárták ki a pályázatból, mert "túlságosan olcsó" volt. Még futó közgépes építkezéseket is leállítottak, így például az M4-es autópálya építését.
De fáradságos dolog minden egyes pályázatnál egyedi indokot találni, hogy az egyébként rendre legolcsóbb Simicskáék miért nem kaphatják meg a magbízást. Kéne találni valamit, amire hivatkozva minden közbeszerzésből örökre kizárhatnák a Közgépet.
Pályázatkiírásnál divat a testre szabott pályázat, olyan feltétel előírása, melyet csak egy pályázó tud teljesíteni. A gönyűi hajókikötő rekonstrukciójánál például előírták az építkezésnél használandó munkahajók fedélzetének minimális méretét. Történetesen az ezen előírásnak megfelelő magyar hajókat már jó előre kibérelte Mészáros cége. Na de Simicskát sem olyan fából faragták, hogy ez elriassza őt a pályázattól. Két szerb hajót, a Szása II-t és Szása-III-at bérelték ki, melynek méretei - a hajókhoz adott hivatalos szerb műbizonylat szerint - teljesítik a pályázatban előírtakat. A pályázat bontására már másfél hónappal a G-nap után került sor, és a Közgép adta a legolcsóbb ajánlatot, 200 millóval kértek volna kevesebbet, mint Mészárosék.
Ha harc, hát legyen harc! Mészárosék szakértői számításokat szereztek be arról, hogy a két Szása fedélzete nem is akkora, hanem kisebb. Simicskáékat nemcsak a gönyüi pályázatból zárták ki, de hamis adatközlés miatt három évre eltiltották a Közgépet minden közbeszerzési pályázattól.
A Közgép bíróság elé terelte a Közbeszerzési Döntőbizottság (KDB) által hozott elmarasztaló döntést, az első tárgyalásra a héten került sor, ahol bírók, ügyvédek, ülnökök próbálták meg általános iskolás mértani ismereteiket felelevenítve kiszámítani az inkriminált hajók fedélzetének területét.
Kis magyar abszurd, melyről részletesen itt lehet olvasni.
Havasi Bertalan szerint nincs abban semmiféle tendencia, hogy a G-nap előtt minden pályázatot a Közgép nyert, azóta pedig egyet sem. A szerencse forgandó. Aki nem hiszi, járjon utána. Végül is Abszurdisztánban teljesen normális dolog, hogy azért fizetnek az adófizetők 200 millióval többet a gönyüi kikötő felújításáért, mert a Szása II. fedélzete 10 négyzetméterrel kisebb az előírtnál.
Simicskának küldöm a Pa-dö-dő együttes örökzöldjét: Bye Bye Szása.



Update 2017.05.02.
A mai napon emelkedett jogerőre, hogy jogtalanul zárták ki a a Közgépet a közbeszerzésekből.

Fény és árnyék

1999 márciusa óta járunk iskolai előadásokra.
Kosztolányi Dezső 108. születésnapján az első osztályos kosztolányis Bori a z iskola hagyományos évenkénti rendezvénysorozata keretében szavalta el Julian Tuwim A mozdony című versét a MOM művelődési ház színpadán.
Azóta az alábbi helyeken voltak az iskolai előadások:

• A Kosztolányi Gimnázium a Kosztolányi Hetet mindig a MOM-ban zárta, karácsonyi koncertjét - ahol Bori többször is csellózott - az iskola első emeleti aulájában tartotta. Ide Bori 4 évig, Orsi 1 évig járt.
• A Lisznyai utcai általános iskola karácsonyi előadásai a Szent Imre Gimnázium dísztermében voltak. Orsi 3 évig, Petra 4 évig volt lisznyais.
• A Szilágyi Erzsébet Gimnázium hagyományos Erzsébet napi gálaműsora mindig októberben van, és kezdetben (átépítéséig) a Fehérvári úti Fővárosi Művelődési Házban, később pedig szintén a MOM-ban rendezték. 2006-ban, a Szilágyi 125. évfordulóján a Thália Színházban volt a rendezvény, tavaly pedig a Budai Vigadóban. Szerencsére idén visszatértek a MOM-ba. A Szilágyiban karácsonyi koncertre is sor kerül minden decemberben. Bori és Orsi nyolc évig jártak ide, Petra most hatodikos, vagyis második éve szilágyis.

Minden szülőnek a saját gyereke a legügyesebb és a legtehetségesebb, de azért megmaradt egy-két igazán emlékezetes előadás, főleg azok, amelyekben gyermekeink alkotóként is közreműködtek. 2002-ben, ötödikesként Bori rendezte színdarabjukat, A legkisebb boszorkányt. Orsi egy osztálytáncot hozott össze kilencedikes vagy tizedikes korukban, ő készítette a koreográfiát és tanította be a táncot az osztálynak (én vágtam össze a zenét, akárcsak idén). Idén pedig Petra és három osztálytársa írták azt a színdarabot, amit előadtak.
A fény és árnyék című darab arról szól, hogy Fényországban élnek a fények - őket a lányok játsszák -, Árnyországban pedig az árnyak - ők a fiúk.

Fényország lakói

Árnyország

Fényország királynéja levet küld Árnyország királyának, hogy kezdjenek béketárgyalásokat, amit persze a bunkó árnyak jól félreértenek és hadüzenetnek értelmeznek. A két ország ezért csatára készül.

Készülődés a csatára

A csata

A csatában egyszerre esik el egy fény és egy árny. Újabb párbaj során megint csak egyszerre hanyatlanak a földre a küzdők. Fényország és Árnyország lakói megértik, hogy ha meghal a fény, meghal az árnyék is, hiszen nem létezhet fény nélkül árnyék, árnyék nélkül fény.

Ha meghal a fény, meghal az árnyék is

Fény és árnyék csak együtt létezhetnek

Petráék megértették a világ bipoláris természetét, mely a genézisnek ezzel az aktusával jött létre:

És látá Isten, hogy jó a világosság; és elválasztá Isten a világosságot a setétségtől.
És nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a setétséget nevezé éjszakának: és lőn este és lőn reggel, első nap.
És monda Isten: Legyen mennyezet a víz között, a mely elválaszsza a vizeket a vizektől.
Teremté tehát Isten a mennyezetet, és elválasztá a mennyezet alatt való vizeket, a mennyezet felett való vizektől. És úgy lőn. (1Móz 1,4-7)

Igen, a világ kettős természetű: nincs szép rút nélkül, nincs jó gonosz nélkül, nincs égi földi nélkül, és - ó jaj! - bizony nincs lány fiú nélkül.

Szabad-e szeretni a magyar focit?

A Norvégia elleni 2:1-es (összesítve 3:1-es) győzelmünk után a Facebook-on komoly polémia indult arról, hogy most akkor egy igazi ellenzéki örülhet-e annak, hogy Magyarország 30 év után ismét világversenyen focizhat. Volt, aki ezt posztolta ki:
"Kedves felebarátaim. Nyugodtan örüljünk a két győztes meccs utáni kijutásnak. A stadionépítések és a többi bűnök ellen nem rossz focival, nem a magyar csapat elleni szurkolással kell küzdeni. Hanem számtalan más eszközzel."
Az én nemzedékemben, amelyik még látott jó magyar focit, fel sem merül, hogy azon fanyalogjon a válogatott sikere kapcsán, hogy most ez milyen jó Orbán Viktornak. Mint ahogyan mindig is nettó demagógiának tartottam, hogy addig nem szabad stadionokat építeni, amíg gyermekek éheznek Magyarországon.
Kétségtelen, hogy az 1986-os mexikói focivébé óta - ekkor játszottunk utoljára világversenyen - felnőtt egy generáció, amelynek tagjai már nem a Ferencvárosnak vagy az Újpestnek, hanem a Realnak vagy a Manchesternek szurkolnak, és ha színvonalas labdarúgást szeretnének látni, spanyol, olasz, német vagy angol bajnokságot vagy BL-t néznek a sportcsatornákon. A gyerekek már nem Albert vagy Farkas mezét viselik a grundon, hanem Messi vagy C. Ronaldo feliratosat. A hazai labdarúgást érdektelenség kíséri, egy-egy bajnoki forduló összes nézőszáma mindössze pár ezer.
Miközben elismerem, hogy Priskin fantasztikus gólja nemcsak az én szemembe csalt könnyeket, de a világ bármelyik sporthíradójába nyugodtan bekerülhet, néhány dolgot nem árt tárgyilagosan leszögezni:

• A négy évvel ezelőtti Európa-bajnoki selejtezőket ugyanúgy harmadikként zártuk, mint most. Idén csak azért volt lehetőségünk a vígaszágra, mert 2016-ban már nem 16, hanem 24 csapat küzdhet meg az Európa-bajnoki címért (1976-ig a selejtezőkből mindössze négy csapat juthatott be a tornára, így lettünk '64-ben harmadikok, '72-ben negyedikek, ez volt utolsó EB-szereplésünk).
• A magyar labdarúgás finanszírozásában még mindig túlságosan sok a közpénz. Nagyobb focinemzeteknél a klubokat szponzorok, reklámbevételek, a televíziós közvetítések jogai és persze a nézők tartják el.
• Magyarországon a cégek 5 éve már TAO formájában támogathatják a kiemelt sportokat. Ez lényegében olyan pénz, amit a vállalatok nyereségadó helyett adományozhatnak a sportkluboknak, tehát lényegében átirányított közpénz. Volt év, amikor a Puskás Akadémia több TAO-t kapott, mint az összes többi labdarúgó klub együtt.

Egy ismerősöm, akinek szívügye a magyar labdarúgás, szemrehányóan mondta, hogy miért bántjuk a Puskás Akadémiát, amikor itt milyen nagyszerű játékosokat képeznek. Nem tagadom, de úgy gondolom, hogy ilyen anyagi és szakmai támogatással bármelyik magyar futballakadémia hasonló eredményt érne el. Az ellen sem lenne kifogásom, ha Orbán már mint politikától visszavonult közszereplő szülőfalujában létrehozna egy alapítványt a labdarúgás támogatására. De hivatalban lévő miniszterelnökként egy 1500 lelket számláló faluban - történetesen saját szülőfalujában - 3000-es stadiont építtetni Conducator-ok, Duce-k, Führer-ek szoktak, ezt nem látni politikai elvakultság.
Régi hűséges olvasóim tanúsíthatják, hogy nem először posztolok a magyar labdarúgásról, megtettem már ebben, ebben, ebben, ebben meg ebben az írásomban is, pedig igazán nem vagyok fociszakértő. A válogatott csoportmérkőzéseit, ha tehettem, mindig végignéztem. Hiszek a labdarúgás forgandóságában, hiszen a 2004-ben a Portugália ellen kivívott EB-győztes Görögök idén pont a mi selejtezőcsoportunkban végeztek az utolsó helyen (igaz, az utolsó csoportkörben az ellenünk elért győzelmükkel megduplázták addigi pontjaikat). Még történhet csoda 2016-ban Franciaországban, és a magyar válogatott lesz az "ébredő erő".



---

Franciaország, migránsok

Remélem posztom címével mindenkit jól félrevezettem. Most, amikor minden a párizsi merényletsorozatról és az európai migrációs hullám esetleges kapcsolatáról szól, megírom, hogyan voltak nagyszüleim és anyukám két évig migránsok Franciaországban, Le Havre-ban.
1929-et írunk, a nagy világgazdasági válság kezdete van. Nagyszüleim nemrég keltek egybe, és nagyapám, aki mindig is szervezett munkás volt - szakmájára nézve géplakatos - visszautasíthatatlan ajánlatot kapott, hogy dolgozhat Franciaországban, a Le Havre-i hajógyárban. '29 nyarán utazott ki, itthon hagyva édesanyámmal várandós nagymamámat.
A család nőtagjai, vagyis nagymamám és a pár hónapos anyukám, valamint nagymamám öccse, Karcsi bácsi 1930 elején utaztak nagypapám után, ekkor találkozott nagyapám először a gyermekével. A férfiak dolgoztak, bár nem mindig a szakmájuknak megfelelő munkakörben, néha kikötői rakodásra fogták be a franciául alig tudó vendégmunkásokat. Nagymamám a háztartást vezette és nevelgette anyukámat. Ő is csak annyira tanult meg franciául, hogy a piacon vásárolni tudjon, ahová anyukámat is mindig magával vitte, így aztán az anyanyelv mellett anyám a piaci árusok szavaiból is felcsípett ezt-azt.

Le Havre-i képeslap a '30-as évekből

A világgazdasági válság Franciaországot sem kímélte, az ipari termelés visszaesett, a munkanélküliség nőtt, így elsősorban a válság előtt az országba áramló vendégmunkásoktól igyekeztek megszabadulni. Mivel nagyapám Le Havre-ban is szakszervezeti tag volt, talán még a kommunista pártba is belépett, a tiltott szervezkedés jó ürügy volt az Imre család kiutasítására 1931-ben.
Hazaérkezésük után a család beköltözött egy óbudai földszintes házba a Zichy utcába egy szoba-konyhás bérlakásba, jellegzetes belső udvarral és egy szerecsenfejjel a kapu fölött. Innen költöztek el aztán a Budai László utcai házmesterlakásba.

Óbuda, Zichy utca

Jellegzetes óbudai belső udvar

Nagymamám sokat mesélt nekem két éves franciaországi életükről, de Le Havre-t mindig csak magyarosan "lehavré"-nak mondta. Lehet hogy rosszul tudom, de külföldön utána többé sohasem járt.

Sírunk, nevetünk

Két olyan színdarabot néztünk meg a múlt héten, melyek annyira különböznek egymástól, hogy a közös műfaji megjelölés: "színdarab" legfeljebb arra utalhat, hogy mindkettőt színházban, színészek adják elő.
A Katonában megnéztük Borbély Szilárd Az olaszliszkai című drámáját. Borbély Szilárdról már írtam idén egy posztot a Nincstelenek című regénye kapcsán, akkor leírtam az író tragikus életútját, most is sejtettük, hogy a darab nem lesz sétagalopp.
Az olaszliszkai Borbély különböző irodalmi alkotásaiból, riportokból és bírósági tárgyalási jegyzőkönyvekből lett összeállítva és három témát taglal: a Borbély Szilárd szülei ellen 2000 karácsonyán elkövetett rablógyilkosságot, a 2006-os olaszliszkai lincselést és az olaszliszkai zsidóság emlékeinek eltűnését. Formáját tekintve a darab klasszikus görög dráma karral, karvezetővel, ritmikusan deklamált hexameterekkel, az emberi és az isteni törvények összeütközésével. Minden mondata olyan súlyos, hogy szinte kedvem lett volna mindet kiposztolni. Itt egy részletes leírást is találhattok a drámáról és hátteréről.
A közelmúlt magyarországi lincselésein elmélkedtem. Egy ilyen helyzetben lehet-e egy közösségben olyan karizmatikus vezető, aki meg tudja állítani a bosszúszomjas tömeget. Olaszliszkán a helyi cigány önkormányzat egy képviselője is lincselt, de '56-ban a Köztársaság téren sem mentette meg senki a "hótiszta" forradalom becsületét, '46-ban Kunmadarason sem volt senki, aki a meglincselt zsidók védelmére kelt volna. Lehet, hogy működött a csendspirál? És én mit tettem volna?
Hát a másik darab, amit három nappal később láttunk, az előbbinek mindenben az ellentétje volt. A Centrálban láttuk a Ma este megbukunk című komédiát. Igazi hamisítatlan angol humor, színház a színházban (ezt már a Szentiván éji álom óta nagyon szeretjük). Édesanyámat is magunkkal vittük, így ünnepeltük 86. születésnapját. A darabban minden elképzelhető színházi katasztrófa bekövetkezik: összeomló díszletek, felcserélt kellékek, elfelejtett szöveg, rossz időpillanatban való színre lépés, balesetet szenvedő színészek, és az előadást foggal-körömmel menteni igyekvő társulat. Kicsit szégyelltem is magam, hogy Az olaszliszkai után néhány nappal ilyen felszabadultan és felhőtlenül szórakozom.
Erről eszembe jutott Göncz Árpád temetése, ahol unokája, Benedek Márton derűs arccal - többek szerint kegyeletsértő módon mosolyogva - mondta el búcsúztatóját. Pedig Göncz Árpád személyiségéhez közelebb állt a derű, mint a gyász, és a beszéd nagyszerű volt. De voltam más temetésen is, ahol a búcsúztató a megboldogult életének egy-egy derűs epizódját idézte fel, és bizony apró kuncogások futottak végig a gyászoló gyülekezeten. Mert ilyenek vagyunk, hol sírunk, hol meg nevetünk, de a show-nak folytatódnia kell.

A megkerült Láng

Hűséges blogolvasóim tudják, hogy nemcsak a kb. egy hónapja közzétett felhívásomban foglalkoztam egy köztéri plasztikával, Lugossy Mária alkotásával. Először a megújult Kossuth téren tett sétám során tűnt fel a hiánya, majd tavaly októberben elmélkedtem a forradalmi emlékművek sorsáról és a 25 éves magyar köztársaságról.
A felhívásomat egyébként a facebookon és a YouTube-on is közzétettem. A neten keresgélve feltűnt, hogy az Ötvenhatos Emlékbizottság - mely lényegében Mécs Imréből és egy maroknyi emberből áll - először 2014. október 23-án tiltakozott a Láng eltüntetése miatt, majd pedig ez év június 16-án, Nagy Imre és mártírtársai kivégzésének évfordulóján. Viszont sehol sem találtam arra utalást, hogy most hol lehet a Láng, ezért magánnyomozásba kezdtem.
Több helyre írtam emailt, de csak a Budapest Galériától válaszolt egy nagyon készséges művészettörténész, hogy a szobor jelenleg egy kőfaragó telepen van, hívjam fel ezt és ezt a telefonszámot. A telefon végén egy szintén nagyon segítőkész restaurátor jelentkezett, aki megadta a pontos címet, valamint elmondta, hogy milyen állapotban van jelenleg a műalkotás. Hosszasan beszélgettünk, ő is a Láng újraállítása mellett volt, de beszélt a Kisfaludy-Stróbl-féle Kossuth-szoborcsoport sorsáról is, ezen kívül barátságos disputát folytattunk IV. Károlynak a magyar történelemben betöltött szerepéről.
Ezek után azon kezdtem el gondolkodni, hogy most mi a fenét kezdjek ezzel az ismeretemmel, mert az Ötvenhatos Emlékbizottságnak sem weblapját, sem email-címét nem találtam. Október 22-én aztán rátaláltam egy facebookon közzétett felhívásra, hogy október 22-étől november 4-éig minden este gyertyagyújtással emlékeznek meg az "ismeretlen helyre" eltüntetett Lángról. Ekkor írtam egy kommentet, hogy én speciel tudom, hol található a szobor. Magyar Fruzsina, Mécs Imre felesége azonnal felvette velem a kapcsolatot, és én megadtam a Láng és a restaurátor elérhetőségét.
22-én este a Kossuth térről már úgy jelentkezett be az ATV riportere, hogy Mécs Imréék nyomra bukkantak, valószínűleg megvan A forradalom lángja. 24-én este én is kimentem a Kossuth térre, ott engem öleltek-csókoltak és a megmentőjüknek neveztek, hogy milyen ügyesen kinyomoztam, hol a Láng.
Október 26-án, hétfőn Mécs Imre és Magyar Fruzsina kiautóztak a kőfaragó telepre, ahol állítólag nagyon kedvesen fogadták őket. Már aznap este sajtótájékoztatót tartottak, hogy megtalálták és visszaállítják a szobrot.
Másnap az ATV több műsorában is maga Mécs számolt be az eseményről a Híradóban és az Esti Startban. Rám mint "civil segítőre" hivatkozott. Az eseményről tudósított az összes jelentősebb hírportál, így az Index, a Népszava, a HVG, a Gépnarancs és a Népszabadság is. Természetesen az írott sajtó is hírt adott a Láng megtalálásáról:

A Népszabadság cikke

A hatalom érezte, hogy lépéshátrányba került ezért egy MTI-közleményben hírül adták, hogy a forradalom 60. évfordulójára méltó módon helyreállítják A forradalom lángját, és "megfelelő helyet" keresnek neki, ezért felvették a kapcsolatot az alkotó örököseivel. Az MTI-közleményt ugyanúgy lehozták a hírportálok, így a Népszabadság, a Népszava és a HVG is.
Mécs Imréék most úgy érzik, hogy kiéneklik a szájukból a sajtot, és néhány fontos kérdésre keresik a választ:

• Miért nem adtak hírt két éven át arról, hogy mi a tervük a szoborral és hogy hová vitték?
• Miért nem válaszoltak a levélben történő megkeresésekre?
• A szoborállító - az Ötvenhatos Emlékbizottság -, amely közadakozásból állította fel a Lángot, miért nem kapott semmiféle tájékoztatást?
• Mi köze van az alkotó örököseinek ahhoz, hogy hová kerül a szobor?

Minden esetre, kedves barátaim, ha 2016. október 23-ára valóban újra felállítják A forradalom lángját, és az nem valamilyen eldugott helyre, hanem tényleg a forradalom valamelyik ikonikus terére kerül, akkor ahhoz valamilyen mértékben nekem is közöm lesz.

Update 2015. 11. 06:
Wachsler Tamás és Bolgár György beszélgetése a Klubrádióban:


Audio and voice recording >>