Parlament

Parlament

2013. február 28., csütörtök

A fene egye meg, lezúztam az autót!

Ráadásul én voltam a hibás. Részben. Egy koccanáshoz mindkét fél hozzájárulása szükségeltetik.
A Mészáros utca és a Győri utca sarkán van egy kereszteződés, ahol elég zűrös balra nagy ívben kikanyarodni. Az történt, hogy a külső sávban egy taxis elengedett, kinéztem a másik irányba és szép lassan elkezdtem befelé csorogni. A belső sávban nagy sebességgel jött egy Honda, azzal koccantam. A Nissan jobb első lámpája és a lökhárító sérült meg, a Hondának pedig a bal hátsó ajtaja és a küszöb.
Kilenc és fél éve van meg a Nissanom, azóta kb. százezer km-t mentem vele, és szerencsére ez volt az első koccanásom. 2005-ben ugyan éjszaka belement egy részeg Kiskunlacházán, míg mi aludtunk, de az nem az én hibámból volt.
Az alábbi koccanásos baleseteimre tudok visszaemlékezni:
  • '88-ban a cégem által bérelt Zsigulival egy másik Zsigulinak mentem hátulról,  mert az elindult majd hirtelen megállt. Természetesen én voltam a hibás.
  • Valamikor 1990 táján, még trabantos koromban a Pozsonyi út felől soroltam fel a Margit hídra és egy Zsigulival koccantam. Én voltam a hibás.
  • 1993-ban egy éves volt a Tipo, amikor egy trabantos elém kanyarodott a Déli Pályaudvarnál. Ő volt a hibás.
  • 1999 környékén az Árpád fejedelem útján ráfutottam egy előttem menőre, mert az hirtelen fékezett. Én voltam a hibás.
  • 2001-ben egy taxival ütköztem a Várban. Ő volt a hibás.
  • 2003-ban oldalról belém jöttek a Kerepesi úton. Itt is a másik autó volt a hibás.
32 év és kb. 250 000 km után ez volt a negyedik olyan koccanásom, amelyben vétkes voltam. Nyolc évenként egy, nem is rossz arány. Személyi sérüléssel járó balesetem soha nem volt még.
Milyen érdekes, hogy 1500 km leautózása után egy banális városi koccanásom van. Most a B10-es besorolásom kettővel visszamegy (egy évre előre fizettem a biztosítást, nem is tudom, ilyenkor mi van, csak jövőre emelkedik a díjam?).

2013. február 27., szerda

Windows 8


Orsi a születésnapjára kapott egy Sony Vaio netbookot Windows 8 operációs rendszerrel. Pilot-projektnek tekintettem, ez volt az első Windows 8 a közelemben. Nem okozott különösebb megrázkódtatást nála, ezért a cégünknél is beszereztünk néhány példányt.
Eddig leginkább Windows2000 alatt dolgoztunk. Ez nem azt jelenti, hogy ilyen maradiak vagyunk, hanem azoknak a tervező és fejlesztő programoknak, amiket használunk, szigorú kompatibilitási kritériumoknak kell megfelelniük. Az áttérést az tette indokolttá, hogy az újabb programok és meghajtó-szoftverek egyre kevésbé támogatják a régebbi Windows-változatokat, az év során már az XP supportja is befejeződik.
Az áttérést hosszas kompatibilitási ellenőrzések előzték meg, ez heteket vett igénybe. A végérvényes áttérésre most került sor, hogy hazatértem a síelésből. Másfél évtizedet ugortam előre.
A Windows 8 a tablet-PC-k világának szeretne megfelelni, kezdőképernyője nagyon hasonlít egy iPad vagy Android-os táblagép képernyőjére.
A kezdőképernyő nem azonos a megszokott munkaasztallal. Ezen ún. csempék vannak, ezek segítségével indíthatók el az alkalmazások. Az új operációs rendszerhez szállított vagy ingyenesen letölthető alkalmazások, az ún. metro-alkalmazások nem olyanok, mint a hagyományos Windows-programok:
  • betöltik a teljes képernyőt;
  • nem találjuk rajtuk a hagyományos "Fájl", "Szerkesztés", "Nézet" stb. menüket, hanem a Windows 8 szerviz-menűje válik lokálissá az adott programra, annak elérése pedig az egér jobb felső sarokba tolásával oldható meg;
  • kilépéshez nem találjuk a hagyományos X-et, a program bezárása "redőnylehúzással", azaz a kép felső élének lefelé húzásával történik;
  • a metro-alkalmazások között vagy a hagyományos Alt+Tab-bal, vagy a bal felső sarokra kattintva válthatunk.
A Windows 8 megvalósította a hagyományos munkaasztalt is, melyen a hagyományos programok ikonjai találhatók. Az ikonok rögzíthetők a tálcán is, ahonnan egy kattintással indíthatók. A futó programok is hasonlóképpen jelennek meg a tálcán, mint a rögzített ikonok, ezért első ránézésre nem látni pontosan, mi fut és mi nem. Az is zavaró, hogy a metro-alkalmazások nem jelennek meg a tálcán, viszont amikor Alt+Tab-bal váltunk a programok között, az összes futó alkalmazás megjelenik, legyen az hagyományos vagy metro-alkalmazás. A hagyományos asztal és a kezdőképernyő közötti váltás az egér bal alsó sarokba tolásával történik.
A régi Windows-osok hiába keresik a "Start" menüt, ezt a Microsoft végérvényesen kihagyta, de aki valóban nem tud létezni nélküle, letölthet magának ilyen alkalmazást. Én egyelőre megvagyok "Start" nélkül.
A Micorsoft sok bing-es alkalmazást (kereső, térkép, időjárás-jelentés stb.) telepített fel, láthatóan erős konkurenciája akar lenni a Google-nak. Ezeket ugyanúgy nem használom, mint az Internet Explorert sem.
Azért jót is írok a Windows 8-ról: azonnal felismerte a hálózati nyomtatókat, a meghajtó programokat vagy tartalmazza, vagy a Windows extension segítségével letölthetjük vele. A NAS-szerverünkkel jól együttműködik. Az .iso-fájlokból kattintásra meghajtót hoz létre, a .zip-állományokat szépen kibontja. Hasonlóan a Vista-hoz vagy Windows 7-hez a futó programoknak biztosíthatunk régebbi Windows-os környezetet is, ezzel visszamenőleg kiterjeszthetjük a kompatibilitást.
Összefoglalva a Windows 8 olyan, mintha a Microsoft megpróbálná a felhasználókat átszoktatni a kezdőképernyős, csempés, bing-es környezethez, de azért még biztosítja a régi munkaasztalos, tálcás környezetet is. Az előbbi inkább az érintőképernyős táblagépek világa, utóbbi pedig a hagyományos asztali számítógépeké. Igazi öszvérmegoldás született.
De ami a legeslegjobb, hogy a gép szinte pillanatok alatt boot-ol be és ugyanilyen gyorsan le is állítható vagy alvó állapotba hozható.


2013. február 26., kedd

Megint osztálysí


Harmadszor voltam síelni egykori osztálytársaimmal, 2011-ben kezdtük ezt a hagyományt.
Ezúttal heten voltunk (mint a gonoszok, vagy mint a hét törpe, esetleg a hét kecskegida vagy a hétfejű sárkány). Amerikába szakadt osztálytársnőnk is megtisztelt bennünket részvételével, beiktatta ezt az öt napot magyarországi és ausztriai rokonainak végiglátogatásába.
A szállásunk a karintiai Spittal an der Drauban volt egy festői hegyoldalban, sajnos nem azon a hegyen, amin a közeli sípálya volt, ezért a havas, csúszós hegyi úton nap-mint-nap végig kellett autóznunk.
A közeli sípálya a Goldeck kb. 15 percre volt autóval, itt két napot síeltünk, 22-én éjszakai hóesés után friss hóban, 24-én pedig egész nap tartó viharos hóesésben.
23-án Bad Kleinkirchheim-ben csúszkáltunk, szintén nagy hóban és ködben, 25-én, hazautazásunk napján pedig egy csodálatos hegyi hágón keresztül Nassfeldre autóztunk át, ahol végre már napsütésben sízhettünk, végigmentünk a legendás 80-as pályán.
Estéinket szaunázással, sörözéssel, sztorizással, politizálással és játékkal - Dixit ! - töltöttük. Egy volt osztálytársnőm nem síel, ő csakis a társaság kedvéért jött el velünk.
Kalandban nem volt hiány. Egyik társunk vérnyomása és pulzusa  kicsit felszaladt, ezért csináltatott magának egy EKG-t, talán téríti a biztosító. Amerikai osztálytársnőm csak sícipőt hozott magával az USA-ból, minden mást kölcsönzött. Na, pont ez a sícipő tört ketté a hegyen. Szerencsére a helyi sportboltban vett egy másikat nagyon jutányosan.
Két autóval voltunk, az egyik az én Nissanom volt. A derék négykerekű végig jól viselkedett, de a hazafelé úton a bábolnai pihenőnél nem akart beindulni. Szerencsére betolni hagyta magát, így sikeresen hazaértünk. Másnap aztán pöccre indult.
Szeretek az osztálytársaimmal lenni, köszönet Mikinek, aki két éve megálmodta ezt az immár hagyományos programot. Pont ő nem volt most velünk, mert hivatalosan Dél-Koreába kellett utaznia. Szegény...

2013. február 13., szerda

Furcsa pár

Tegnap Katival és Borival hármasban voltunk színházban, a Madáchban Neil Simon darabját, a Furcsa párt néztük meg Gálvölgyi János és Szervét Tibor főszereplésével.
Természetesen a filmet is láttam még valamikor a `70-es években, és emlékszem, milyen frenetikus hatással volt rám Jack Lemmon és Walter Matthau játéka. Lemmon és Matthau a Sógorom a zugügyvéd 1966-os bemutatójától több mint három évtizedig Hollywood furcsa párja volt. Neil Simon megírta a darab folytatását, a Furcsa pár 2-t, amit 1998-ben, nem sokkal haláluk előtt (egy év különbséggel mentek el) játszott el a két színész-óriás. Közben pedig olyan filmekben játszottak együtt, mint pl. a Szenzáció!, a JFK - a nyitott dosszié, a Szomszéd nője mindig zöldebb két része vagy a Tengerre tata.
Természetesen Neil Simon más darabjait is filmre vitték, de ezekben már nem együtt szerepeltek: Jack Lemmon A 2. utca foglyaiban (ezt mi két éve a Centrálban láttuk A 88. utca foglyai címen), Walter Matthau pedig a Napsugár-fiúkban alakított maradandót. Ez utóbbi darab szintén megy a Madáchban, Kati feltétlenül meg akarja nézni.
Neil Simon darabjait általában Ungvári Tamás fordította, de a Furcsa pár Örkény István fordításában ment. A színház különös marketing-fogása, hogy fordított szereposztásban is játsszák a művet. Mi azt a változatot láttuk, amelyben Szervét Tibor játssza Oscart és Gálvölgyi János Felixet. Gálvölgyi nagyon Jack Lemmon-os volt, el sem tudom képzelni a másik szerepben. Szervét kevésbé akart hasonlítani Matthau-ra, ezért őt jobban elfogadnám egy pedáns, nyavalygó "eleven porszívó" alakjában.
Kati azt a tanulságot vonta le a darabból, hogy el kell fogadnunk egymás rigolyáit, engem viszont inkább az fogott meg, hogy a nőkre néha nagyobb hatással vannak a nyavalygó pasik, mint a macsók.

2013. február 10., vasárnap

Harminckét nevem volt

Készült ilyen címmel egy borzalmas film Ságvári Endréről még valamikor 1972-ben, a sulival kötelező volt megnézni. Ahogy az lenni szokott, a szerelmi jeleneteknél hangosan idétlenkedtünk. A legenda szerint amikor Ságvárit a rendőrök tűzharcban lelőtték, a súlyosan sebesült antifasisztától megkérdezték: Hogy hívják magát? Ságvári így válaszolt: Harminckét nevem volt, találják ki, melyik az igazi.
Na, ez jutott eszembe, amikor elhatároztam, összeszámolom, hányféleképpen szólítottak engem életemben.
Hivatalos nevem éppen 30 éve változott meg Pál Józsefről dr. Pál Józsefre. A 30 éve adott egyetemi doktori cím - ahogy azt dr. Schmitt Pál esetéből is tudjuk - nem pontosan felelt meg a mai Phd-nek. Tény viszont, hogy a Villamosmérnöki Kar a nappali szakmérnök-képzéssel kicsit olyasmit próbált megteremteni, mint a nyugati egyetemek doktoriskolái. Volt kötelező publikáció, önálló kutatás és szakszeminárium valamint tudományos konferencián való bemutatkozás. Azok a szakmérnöki diplomatervek, melyeket a bíráló bizottság erre alkalmasnak ítélt, benyújthatók voltak doktori disszertációként is. Hát így lettem én doktor.
Gyerekkoromban otthon, az óvodában és az általános iskola első osztályában Jóski voltam. Később aztán apám tüntetett ki különféle nevekkel: Joc, Jocó, Jocor, Jocóresz, Córesz. A családban szüleim, nővérem, unokaöcséim Jocónak hívnak. Apám nevezett még Fisnek, Fisúrnak és Fiaskónak is.
Nagybátyáim és nagynénéim leginkább Kisjóskának hívtak, megkülönböztetésül apámtól és nagyapáimtól (mindkét nagyapám József volt). Hasonló megfontolásból van a családban Kispali és Kisklári is.
Az iskolában nálunk még a tanulókat vezetéknevükön szólították, ezért 18 éves koromig puritánul Pálnak szólítottak tanáraim. Az általánosban osztálytársaimnak Juszuf voltam.
A sportegyesületben, ahol öttusáztam, én voltam a Kispál, mert volt egy másik Pál is.
Középiskolás osztálytársaimnak Jozsó vagyok, egyvalakit kivéve, aki Józsuénak szólít.
A katonaságnál természetesen a hivatalos megszólítás honvéd elvtárs volt, az egyetemen pedig kolléga úr.
Egyetemi tankörtársaim egy részének Pubi, másik részének Veriga vagyok. Utóbbi az Amerre a vaddisznók járnak című jugoszláv filmsorozat egyik meglehetősen antipatikus szereplője volt. Ennek főszereplője volt az a Ljubiša Samardžić, ki később a Forró szélben milliók kedvence lett.
A moszkvai építőtáborban Delfinnek hívtak társaim, mert állandóan uszodát kerestem.
Kollégáimnak Jóska vagyok, de a paksi kollégák Józsinak neveznek. Egy régi kollégám Jenőnek hív, mert emlékeztetem egy Jenő nevű közös ismerősünkre.
Feleségem és családja ugyanúgy Jozsónak hív, ahogy gimnáziumi osztálytársaim. Ha külföldről írunk képeslapot valamelyik családtagnak, mindig koncentrálnom kell, hogy Jocóként vagy Jozsóként kell-e aláírnom.
Ezt a blogot Szaracén néven írom és ugyanilyen nick alatt kommentelem mások posztjait is, de sohasem titkolom valódi identitásomat.

2013. február 8., péntek

Még egyszer (, talán végre tényleg utoljára) az IMF-ről

Azt mondja nekem a minap egy ismerősöm: Mit szólsz, hogy ezek a románok hogy megszívták? Kérdem, mit? Hát az IMF-et. Kérdem, miért? Azt mondja, hát el kell adniuk az állami földgáz vállalatot, meg a vasúti teherszállítást. Semmijük nem marad.
Én olyan vagyok a gazdaságpolitikai kérdésekben, mint a bölcs rabbi a Hegedűs a háztetőnben: Mindkét vitatkozó félnek igazat ad, és amikor mondják neki, hogy rabbi, mindkettőjüknek nem lehet egyszerre igaza, akkor így válaszol: neked is igazad van. Egyik nap meghallgatom Boros Imrét és Bogár Lászlót, akik elmagyarázzák, hogy az IMF olyan, mint a legsötétebb uzsorás, aki azt akarja, hogy a végén mindenünk az övé legyen. Talán még azt is hozzáteszik, hogy milyen vallás képviselőit szolgálják ki. Szerintük az IMF a neokolonializmus képviselője, kizárólag a nemzetközi nagytőke zsoldjában áll.
Aztán meghallgatom Békesi Lászlót és Róna Pétert, akik szerint az IMF olyan társadalmi és gazdasági modellben hisz, ahol a bankok a gazdaság motorjai, a piacot alapvetően a verseny szabályozza mely felett az állam jótékonyan őrködik, de stratégiailag nem fontos és az állam funkcióival közvetlenül nem összefüggő vállalatokat nem birtokol. Az IMF tanácsaival hazánk érdekét szolgálja.
Itt él egymás mellett két posztkommunista ország, az egyiknek jobboldali kormánya van, államosít és nem vesz fel IMF-hitelt, és egy másik, ahol a baloldal van hatalmon, elfogadja az IMF segítségét és privatizálja a veszteséges állami tulajdonrészeket. Valószínűleg hosszú távon  kiderül majd, melyik stratégia szolgálja egy tőkehiányos nemzet javát.
Egy korábbi posztomban már írtam, hogy több mint száz éve visszatérő kérdés, miért vagyunk bennszülöttek saját hazánkban. Pedig a választ már Széchenyi is tudta: a tőkehiány. Úgy viselkedünk itt a Kárpát-medencében, mint az a házaspár, akik ahelyett, hogy együtt próbálnák elhárítani a családot ért bajt, egymás hibáztatásával vannak elfoglalva. Valahányszor elkergetjük az idegen tőkét, gazdasági visszaesés vagy megtorpanás lesz a következménye. És aki azt gondolja, hogy a keleti tőke kevésbé akar minket kizsákmányolni, mint a nyugati, az hamarosan keservesen fog csalódni.
Azt gondolom, Bogáréknak is, Békesiéknek is igazuk van. Az idegen tőke nem jótékonykodni jön hazánkba. Igen, kiviszik a nyereséget, ha ügyetlenek vagyunk. Ha ügyesek, újra befektetik. De "a hitel híja szinte minden mozgást elakaszt". Tündérországban elfogyott a gazdasági hajtóerő, ezt látjuk most.
Nemrég egykori miniszterelnökünk, Boros Péter nyilatkozott az állami köztelevízióban. Megkérdezték tőle, jó-e, hogy nem vettünk fel IMF-hitelt. Azt válaszolta, hogy 2008-ban is hiba volt felvenni, és most is hiba lett volna, hiszen növelte volna az eladósodást, és egy későbbi kormánynak kellene visszafizetni. Furcsa volt egy volt kormányfő szájából hallani ezt, mintha Boros nem tudná, hogy államadósságunkat folyamatosan újabb hitelekből finanszírozzuk. 2008-ban azért volt szükség az IMF-re, mert a jelentős alapkamat-emelés ellenére sem sikerült kötvényt kibocsájtanunk. A mostani hiteltárgyalásokra is azért került sor, mert az adósság-finanszírozás csak jóval magasabb kamatú államkötvények kibocsájtásával oldható meg. Az is igaz, hogy akik a kötvényeket vásárolják, nem szólnak bele Magyarország gazdaságpolitikájába. Nekik elég az extraprofit. Csak ezt az extraprofitot mi önként, dalolva adjuk nekik, nem kell, hogy befektessenek a magyar közművekbe, infrastruktúra-fejlesztésbe, munkahely-teremtésbe.
Még szerencse, hogy nem vagyunk gyarmat...

2013. február 1., péntek

Rövid farsang

Idén a farsang egy héttel rövidebb, mint tavaly és több mint hárommal, mint tavalyelőtt. Március 31-én lesz húsvét, február 12-én hamvazószerda. 14-én lenne a torkos csütörtök, de mivel az egyben Valentin-nap is, ezért a vendéglősök erre a csütörtökre tették át a torkoskodást. Naná, majd lemondanak a jó kis Valentin-napi bevételről.
Petráéknál ma volt az iskolai farsang, legkisebb lányunk ananásznak öltözött.
Szebbet nálam nem találsz,
Én vagyok az ananász!
Képzelhetitek mennyi jelmezünk maradt Boritól és Orsitól, ajánlgatjuk ezeket Petrának, de ő mindig más akar lenni. Sokat gondolkodtunk az idei jelmezén, végül kaptunk ananász-mintás anyagot, amit Kati megvarrt, alatta egy hurkába tekert, félig felfújt gumikrokodillal tömtük ki, a fejdísze kartonból készült. Katinak igyekeznie kellett, mert szerdán elrepült Berlinbe a szokásos érmevásárra. Petra korábbi jelmezeit itt nézhetitek meg.
20 évvel ezelőtt még a kollégáimmal rendeztünk jelmezbálokat. 1991-ben - khm - óvszernek öltöztem, 1992-ben pedig hóhérnak. Abban az évben Kati - már várandósan Borival - Kisvakond volt. 1993-ban öltöztünk be utoljára: Kati Piroska volt, én meg a farkas.
Az idei báli szezont Orsi szalagavatójával nyitottuk meg, nem valószínű, hogy egyéb bálon részt veszünk ebben a szezonban. Az Operabálon egészen biztosan nem, mivel kormányunk oly puritán, hogy a Magyar Állami Operaházban immár harmadik ízben idén is elmarad a bál. 2011-ben a meghirdetett esemény helyett jótékonysági előadást tartottak, tavalyra és idénre már meg sem hirdették a bált. A szervező honlapján még a 2012-es bál elmaradásáról értesítik az odatévedőt, az ideiről már szó sem esik. Nem baj, a gazdagok nemcsak a befektetéseiket viszik Bécsbe, de operabálba is oda járnak. Mindenesetre álljon itt a KFT együttes híres száma, a Bál az Operában: