Pistike és az új fiú

Pistike történetét ott hagytuk el, hogy Eduárd elhagyta az osztályt, mert úgy gondolta, hogy ez az osztályközösség már nem felel meg azoknak az elveknek, melyek mentén annak idején a gazdagabb gyerekek szülei megalapították az iskolát. Eduárd távozása után sokan kezdtek aggódni az osztályért. Voltak, akik úgy gondolták, hogy Pistikééknek el kéne hagyniuk az osztályt és vissza kéne menniük a régi iskolájukba. Mások szerint Pistike és haveri köre maradhatna, de az osztályon belül két csoport lenne: egy az alapító tagoknak és azoknak, akik hajlandók elfogadni az alapítók által képviselt értékeket, egy pedig a különutas Pistikééknek.
A válságos napok kellős közepén egy új fiú érkezett az osztályba. Már a neve is furcsa volt: Makron Manó. Ahogyan az már új fiúk érkezésekor lenni szokott, a lányok izgatott várakozással, a fiúk viszont gyanakvóan méregették a jövevényt. Manó viszont egyáltalán nem volt elfogódott, ő maga is gazdag szülők gyermeke, ezért hamar megtalálta a hangot az alapító szülők gyermekeivel, különösen Angélával, a folyton tettre kész, meleg szívű kislánnyal.
Manó és Angéla megbeszélték, hogy közösen próbálnak új lendületet adni az osztálynak, melyre haladéktalanul rövid távú menetrendet kell készíteni. Manó Pistikééknek is megmondta, hogy a 3. B nem hipermarket, az újonnan felvetteknek is szolidaritási közösséget kell vállalni az összes osztálytárssal, ha már elfogadták azt a sok tanszertámogatást, amit az osztály gazdagabbik felétől kaptak.
Pistike igazi külvárosi srác, akit nem lehet csak úgy kioktatni. Rögtön gúnynevet is ragasztott Manóra, elnevezte Mikromanónak, de a háta mögött haverjaival csak Mikropöcsnek csúfolták, aki lányok szoknyája mögé bújik és nem mer szembenézni a fiúkkal. Még a faliújságra is kitűztek egy rajzot:

Pistike meg is mondta Manónak, hogy ő még új fiú, akinek meg kell tanulnia, hogy mik a szokások a 3. B-ben. Ki is hívta rögtön Manót egy fütyihosszúság-versenyre, mert hogy biztosan azért szólt be neki, mert kicsi a pöcse, és ezzel kompenzálja. Manó először szabadkozott, hogy óvodás kora óta ő már nem foglalkozik ilyesmivel, de ha Pistike ragaszkodik hozzá, akkor miért is ne.
A versenyre a második óra utáni hosszú szünetben került sor a fiúvécében. Csak Pistike és Manó voltak jelen, ezért nem tudhatjuk a végeredményt, de kétségtelen tény, hogy utána Pistike azt mondta a többieknek: "Férfiasan kezdődött a barátságunk Manóval".
Manó, az új fiú csak magában dörmögte: "Ahhoz két férfi kellene, Pistike."
Szerintetek melyikük nyerte a versenyt?

A CEU 26. diplomaosztójára

Engem a CEU tett a NER ádáz ellenségévé.
Bár az Orbán-rezsimet egyre inkább egy keleties, despota, haveri oligarchián alapuló autokráciának tartom, sohasem álltam be abba az ellenzéki kórusba, amelynek minden úgy rossz, ahogy van.

• Bár a magánnyugdíjpénztárak államosításának kommunikációjával nem értettem egyet, úgy éreztem, hogy nem megengedhető, hogy az államnak hitelből kelljen pótolnia azt a hiányt, melyet az egyre növekvő arányú magánnyugdíj-rendszer okozott.
• Mindig is úgy gondoltam, hogy az iskolarendszer képes a társadalmi egyenlőtlenség újratermelődésének gátat szabni, az iskolák államosítása szükségszerű lépés.
• A paksi atomerőmű bővítését elkerülhetetlen energetikai beruházásnak tartottam.
• Sohasem voltam olimpia-ellenes, úgy gondoltam, hogy az Agenda 2020 ajánlásainak megfelelően képesek lettünk volna egy olcsó olimpiát megrendezni.
• A szakpolitikai kérdésekben nem ülök fel az ellenzéki hisztériának, általában szakpolitikai fórumokon tájékozódom a Városliget-projekttel vagy a Római-parti mobilgáttal kapcsolatban (pl. nagyon tudom ajánlani az epiteszforum.hu oldalt).

A CEU-ügy más volt. Most összetört bennem valami. Az egész eljárás, a törvény megszületésének körülményei, a kormányzatnak egy nemzeti érték megsemmisítésére irányuló cinizmusa átszakított bennem valami gátat. Akinek kétsége volna aziránt, hogy a lex-CEU kizárólag a CEU ellehetetlenítésére született, az vegye figyelembe, hogy a CEU az egyetlen a hazánkban működő és diplomát kiadó külföldi egyetemek között, mely nem rendelkezik campussal az akkreditáló országban. 25 éve működik ez a modell, most mégis egy tíz nap alatt áttolt törvény "kamudiplomának" nyilvánítja az egyetem által kiadott oklevelet csak azért, mert New York államban nem folytat oktatási tevékenységet. Nevetséges, mégis sírni való. Sok posztot írtam az idén ebben a kérdésben.
Két és fél hónappal a lex-CEU kihirdetése után a kormányzat belátta, hogy az USA szövetségi kormányzata nem tárgyalhat oktatási ügyekben más államokkal, mert ez az egyes tagállamok szuverén joga. Ma végre hajlandóak voltak megkezdeni a tárgyalásokat New York állam kormányzójával a az egyetem jövőjéről.
Az időhúzás egyáltalán nem a kormány töketlenkedése. A lex-CEU az előírt feltételek végrehajtására olyan rövid határidőket ad, hogy minden elvesztegetett nap végzetes lehet. Erre játszanak rá féktelen cinizmusukkal.
Egy évvel ezelőtt, a CEU 25. diplomaosztóján Bori lányunkat ünnepelhettük. Az ünnepi alkalommal az egyetem alapítója, Soros György is beszédet mondott. Idén nem vett részt a ceremónián, talán nem akart hozzájárulni a helyzet további elmérgesedéséhez.
A diplomaosztó teljes hosszában megtekinthető. Az ünnepség elején (0:10:00-nál) fellépett a Bakács téri iskola kórusa. Ők azok, akik Deák Kristóf Mindenki című Oscar-díjas filmjében énekeltek. Akkor azt írtam a filmről:

"...még a tízéves gyerekek is tudják, ha a hatalom valakit el akar hallgattatni, akkor mindenkinek el kell hallgatnia. De vajon elhallgattak-e az egyházak, amikor Iványi Gáborékat elhallgattatták, vajon elhallgatott-e a sajtó, amikor a Népszabadságot megszüntették, és vajon ki fog elhallgatni, amikor majd a civil szervezetekbe fojtják bele a szót?"

Az egyetem idén díszdoktori címet adományozott Joachim Gauck volt német államelnöknek. Gauck az elsők között volt a külföldi politikusok közül, aki szolidaritását nyilvánította ki a CEU-val. Köszönő beszédben (1:40:00-nál) méltatta Magyarország 1989-ben az európai határok lebontásában játszott szerepét. A friss diplomásokat arra buzdította, hogy ki-ki a saját hazájában vállaljon aktív szerepet a politikában, mert a legkisebb lépés is többet ér, mint a tétlen várakozás.
Talán megbocsájtjátok nekem, hogy a CEU kapcsán is dalra fakadtam, egy százéves dzsessz-sztenderd szövegébe csempésztem bele az egyetem iránt érzett szolidaritásomat:



Remélem, nem az idei volt az egyetem utolsó diplomaosztó ünnepsége.

Nyomtass otthon

Négy évvel ezelőtt posztoltam otthoni nyomtatónkról, egy Canon PIXMA MG5350 típusú tintasugaras készülékről, amely felváltotta régi HP DeskJet 5550-esünket.
Borinak is elég sok beadandó dolgozata volt az elmúlt években, Petra is egyre gyakrabban ír gépen házi dolgozatot és kinyomtatva adja be. Az otthoni nyomtatás viszont nem igazán olcsó dolog. Elég gyakran kell tintapatront cserélni. A régi HP DeskJet 5550-esben négy tintapatron volt: három színes és egy fekete, illetve ha nagyon színgazdagon akartunk nyomtatni, a fekete helyett egy negyedik színt lehetett betenni. Bár drágák voltak a patronok, két módszerrel mégis csökkenteni lehetett a költségeket:

• A patronokat utólag fel lehetett töltetni, mert nem volt bennük chip;
• Ha az ember megelégedett a szürkeárnyalatos nyomtatással, elég volt csak fekete patront használni, a színeseket nem hiányolta a nyomtató.

A jelenlegi Canonba már 5 (!) patront kell tenni: három színeset és két feketét, egy vékonyabbat a színes nyomtatáshoz és egy vastagabbat a fekete-fehér szövegekhez. Csakhogy a nyomtató igényli mind az öt patront akkor is, amikor csak szürkeárnyalatost nyomtatunk. Öt eredeti tintapatron bolti ára kb. 18 000 Ft. Ráadásul a patronok chippel vannak ellátva, ezért az utántöltés szóba sem jöhet.
Erre még Kohn bácsi is azt mondaná: ügyes!
Eddig úgy próbáltam spórolni, hogy nem eredeti tintapatronokat vásároltam, hanem utángyártottakat. A Pelikan márkájú patron ára az eredetinek kétharmada, de volt az Office Depot-nak és a TESCO-nak is saját gyártású patronja az eredeti árának feléért. A weben való vásárlással is lehetett spórolni valamennyit.
Kb. fél éve azonban a piacot elárasztotta a kínai dömpingárú chippel ellátva az eredeti patron árának tizedéért! (katt a nagyobb képért).

Lehet, hogy hosszabb távon nem használ a nyomtatónak a silány utánzat, de jelenleg a nyomtatógyártók azt az üzleti modellt alkalmazzák, hogy egy nyomtató ára megegyezik két töltetnyi patron árával, vagyis lényegesen jelentősebb a spórolás mértéke, mint egy esetleges károkozás. Ami a nyomtatási kép minőségét illeti: lehet hogy az is hagy kívánnivalót maga után, de diplomatervet, szakdolgozatot nem otthon nyomtat az ember, és a fényképnyomtatásról is leszoktunk, hiszen minden műszaki boltban van automata fényképnyomtató.
A nem magas minőségű otthoni nyomtatás funkciója továbbra is a házi feladatok, a beszállókártyák, a neten vásárolt színházjegyek kinyomtatására terjed ki, erre bőven elegendőek a kínai patronok. A nyomtatógyártók pedig törhetik a fejüket egy másik üzleti modellen.

Világos sáncol a rövid oldalra

A bástya helyet cserélt a fehér királlyal, vagyis Daniel Banulescu Csókolom a segged, szeretett vezérünk című könyvét cseréltem ki Dragomán György világhírű, több tucat nyelvre lefordított regényére, A fehér királyra. Azt történt ugyanis, hogy születésnapomra megkaptam még egyszer a Banulescu-könyvet, amit nemcsak olvastam már, de posztoltam is róla. A fehér királyról is hallottam korábban, ugyanis három hónapja mutatták be a regény alapján készült angol-német-svéd filmet, amit rettenetesen lehúzott a kritika. Végső soron azért esett a választásom erre a cserére, mert Dragomán könyvének kora és helyszíne is megegyezik a Banulescu-könyvével: Ceausescu Romániája a '80-as évek második felében.
Dragomán könyve is önéletrajzi ihletésű, a szerző '73-ban született Marosvásárhelyen, vagyis a jól beazonosítható korban (a csernobili katasztrófára van utalás a regényben) ugyanannyi idős volt, mint a főszereplő Djata. Az egymáshoz lazán kapcsolódó rövid történeteknek sodró lendületet adnak a hosszú, bekezdésnyi mondatok, és szinte valamennyi történet kicsit kicsúszik a realitásból és misztikusba hajlik. A Ceasusescu-diktatúrára jól rá lehet ismerni, az ezzel kapcsolatos személyes élményeimről már írtam a Banulescu-regényről írt posztomban:
"...a "vásárolni" szót kiszorította a "szerezni" szó. A lakótelepek házfalai feketék voltak a füsttől, mert az emberek vaskályhákat állítottak fel a távfűtéses lakásokban, és a kéményüket kidugták az ablakon. A füst feketére festette a házfalakat. Amikor aztán elég meleg lett, a távfűtő művek megkeringette a hideg vizet a csőrendszerben, így fűtés helyett inkább hőt vontak ki a lakásokból. Az utcák úgy néztek ki, mint ostrom idején: az emberek olajos hordókban gyújtott tüzeknél melegedtek. A közlekedést az egyre tébolyodottabb vezér úgy szervezte át, hogy megyénként voltak a járatok, ismerőseink csak úgy tudtak elutazni a Kovászna megyei Farkaslakáról a Maros megyei Szovátára, ha a megyehatáron átszálltak a másik megye által üzemeltetett távolsági buszra, melynek menetrendje (ha volt egyáltalán menetrend) egyáltalán nem volt összehangolva a Kovászna megyeivel. Így a 30 km-es út órákig is eltartott. Rendszeresek voltak az áramszünetek."
Az egészben nemcsak az volt a megdöbbentő, hogy valóságos volt, hanem hogy itt volt a szomszédunkban egy olyan korban, amikor nálunk már lakitelki sátorveréssel és a demokratikus ellenzék megalakulásával formálódtak a rendszerváltó erők. De Romániában is már csak pár év volt a forradalomig.
A regényben nem jelenik meg nemzetiségi konfliktus (pedig Marosvásárhelyen lehetett belőle bőven), annál inkább az erőszak és a lelki bántalmazás. A kemény gyermekkor leírásából egy másik regény, Borbély Szilárd Nincstelenek című könyve jutott eszembe, amelyről szintén írtam már.
Sajnos a tavasszal bemutatott filmváltozatot már nem vetítik, de még letölteni sem lehet, pedig szívesen megnéztem volna az elmarasztaló kritikák ellenére. Állítólag a film cselekményét a jövőbe helyezték, így negatív utópia lett A fehér királyból. Az ötlet jó, Orwell is a sztálinizmust emelte át az 1984-be. Egyelőre be kell érjem a film trailerével:

AUT56

Egy hat évvel ezelőtti posztomban írtam arról, hogy részt vettem a Műegyetem Automatizálási és Alkalmazott Informatikai Tanszékének 50 éves jubileumi ünnepségén. Akkor nagy lelkesedéssel írtam arról, milyen jó volt a régi tanárokkal és kollégákkal találkozni.
Úgy esett, hogy megint elmúlt úgy hat év, hogy semmi kapcsolatom nem volt a tanszékkel. Pár héttel ezelőtt összefutottam volt konzulensemmel, Hetthéssy Jenővel, email-címet cseréltünk, és megígérte nekem, hogy bemutat a mostani tanszékvezető egyetemi tanárnak, Charaf Hassannak. A korábbi tanszékvezetőnek, Vajk Istvánnak 65 éves korában kötelezően nyugdíjba kellet mennie. A tanszéket 1961-ben Csáki Frigyes alapította és 1977-ig, méltatlanul fiatalon (mindössze 56 éves volt akkor) bekövetkezett haláláig vezette. Pont a híres professzor halála után kezdett minket oktatni a tanszék, egy évig egy megbízott tanszékvezető, az azóta már elhunyt Ipsits Imre vezette a tanszéket (tőle teljesítményelektronikát tanultunk), majd '78-tól '94-ig tartott a Tuschák-éra. Tuschák Róbert korábban a Villamosmérnöki Kar dékánja is volt, nála államvizsgáztam, szakmérnöki államvizsgáztam és a tanszéki doktori védésem is az ő idejében volt. Idén 90 éves, hála istennek jó egészségnek örvend.
Vajk István vezetősége alatt kezdődtek meg azok a változások, amelyek meghatározzák a tanszék jelenlegi karakterét: összeolvadtak a Gépészmérnöki Kar Elektrotechnika Tanszékével, főként a jelenlegi tanszékvezető, Hassan nyomására felvették a repertoárba az alkalmazott informatikát, és több lépcsőben a lágymányosi egyetemi kampuszba költöztek, jelenleg a Q-épületben vannak.
Tanszéki látogatásomra tegnap került sor, ahol régi ismerőseim,  Hetthéssy Jenő, Vajk István és Thevesz Gábor nagyon szívélyesen fogadtak, mintha csak tegnap láttuk volna egymást utoljára, Hassan is az ő szívélyes modorában üdvözölt. Felvázolták nekem a tanszék és a vele szimbiózisban működő AutSoft Kft. működési modelljét. Utóbbi szoftverfejlesztő cég 60 (!) állandó munkatársat alkalmaz, kizárólag a tanszéken végzett szoftverfejlesztőket. A cég üzletfilozófiájára az jellemző, hogy csak tevékenységük fele folyik közvetlen megbízás alapján, másik fele saját kockázatú fejlesztés (mobil-applikációk, számítógépes keretrendszerek), melyeket kifejlesztésük után értékesítenek. Profizmusukra jellemző, hogy a mobilappok dizájnolásához még pszichológust is alkalmaznak. Univerzális keretrendszereik kis átalakítással formálhatók banki rendszerré vagy készletgazdálkodási rendszerré.
A nagy informatikai és telekommunikációs cégekkel (Google, Microsoft, Nokia stb.) kiépített kapcsolataik révén jut a tanszék világszínvonalú kutató és oktató eszközökhöz, laboratóriumokhoz. Jelenleg az Automatizálási és Alkalmazott Informatikai Tanszék a Műegyetem legnagyobb tanszéke, ahol piacképes, azonnal élesben bevethető informatikusokat képeznek. A túljelentkezés kétszeres.
Az egyetemi környezet is inspiráló: korszerű előadótermek, oktató kabinetek és laboratóriumok vannak benne, még skandináv sarkot is kialakítottak színes babzsákokkal, hogy minél jobban érezzék magukat a hallgatók. Tegnap nagyon sajnáltam, hogy nem vagyok 40 évvel fiatalabb.

Koronás fők

Alig múlt el fél év utolsó magyar királyunk, IV. Károly 1916 december 30-adikai megkoronázásának századik évfordulója után, és máris itt van Ferenc József magyar királlyá koronázásának 150. évfordulója! Ha csak a koronázástól, 1867 június 8-tól számítjuk, akkor is 49 évig ült a magyar trónon, ennél tovább csak Luxemburgi Zsigmond uralkodott Magyarországon, kerek 50 évig. Ferenc József azonban de facto már az1848-as osztrák császárrá koronázása óta Magyarország uralkodója is volt, így 68 éves uralkodásával nemzetközi összehasonlításban is bajnok.
Ferenc Józsefet - szakítva a hagyományokkal - nem Pozsonyban, hanem a budavári Mátyás templomban koronázták meg, és vele együtt királynévá koronázták Erzsébetet, a magyarok körében népszerű Sissit. (A Magyar Pénzverő is kiadott a kiegyezés 150. évfordulójára egy emlékérmét, melyről szintén nem maradhatott le az érmegyűjtők körében is nagyon népszerű Sissi).
A királyi eskü letételére a Belvárosi templom előtt került sor a mai Március tizenötödike téren, melyet emiatt a háború előtt Eskü térnek neveztek. Itt állították fel 1932-ben Zala György Erzsébet királynéról készült szobrát, mely ma a híd budai lábánál látható.

Erzsébet királyné szobra az egykori Eskü téren

És ha már Zala György szobrászművészt említettük, szólni érdemes a Parlament déli oldalán a Steindl Imre-program keretében újból felállított Andrássy Gyula-szoborról is, mely szintén kapcsolódik Ferenc József megkoronázásához. A szobor felállítását már ezelőtt több mint száz évvel is hosszú vita előzte meg. Korábban ugyanis lovasszobrot kizárólag uralkodók és hadvezérek kaphattak. Gróf Andrássy Gyula a kiegyezés utáni első miniszterelnök majd a közös osztrák-magyar külügyminiszter nagy lovas is volt, ezért azt a jelenetet ábrázolja a szobor, amikor Andrássy a koronázási menetben lovagol. Szintén a koronázást ábrázolja a szobor talapzatán a Duna felőli oldalon látható dombormű is.

Andrássy lovasszobra és a koronázást ábrázoló dombormű

A lovaglásról még annyit érdemes tudni, hogy a koronázási szertartás fontos része, hogy a megkoronázott király fején a Szent Koronával, jobbjában Szent István pallosával a 67 vármegye földjéből összehordott koronázási dombra rúgtat és odafenn a négy égtáj felé suhint. Ez nem kis sportteljesítmény, hiszen miközben a koronát a fejünkön egyensúlyozzuk, jobb kezünkben a többkilós pallost tartjuk, a kantárt bal kezünkben fogva kell galoppban a dombtetőre lovagolni. Amint ez a korabeli filmfelvétel bizonyítja, a testi erőben nem igazán bővelkedő IV. Károly is képes volt erre a mutatványra, bár szemtanúk megemlítették, hogy közben megbillent fején a korona, ami rossz előjel volt uralkodására nézve (és ez be is igazolódott).
Ferenc József koronázásakor a koronázási domb a Lánchíd pesti oldalán, a mai Széchenyi téren volt, míg IV. Károly koronázásakor az eskütételre a budavári Szentháromság téren került sor, a koronázási dombot pedig a Szent György téren hordták össze.

Koronázási domb 1867-ben

Koronázási domb 1916-ban

A '67-es kiegyezés történelmi érettségi tétel (én magam is ezt húztam a szóbelin), így nagyjából mindenki tudja hogy egy katonailag folyamatosan gyengülő és birodalmi státuszát egyre inkább elvesztő Ausztria és a szabadságharcban elszenvedett vereség ellenére a gazdasági fejlődés és iparosodás útjára lépő Magyarország között került rá sor, nem utolsó sorban a birodalomban élő többi nép és nemzetiség kijátszására. Míg a kiegyezés kritikusai közül sokan az ezeréves önálló magyarság feladását látták a lépésben, az emigrációban élő Kossuth a Deák Ferenchez címzett úgynevezett Cassandra-levelében elsősorban a kiegyezés nyomán jelentkező nemzetiségi problémát fogalmazta meg, lényegében előre megjósolta Trianont. Kossuth Magyarország jövőjét inkább egy, az összes Duna-menti népet és nemzetiséget tömörítő konföderációban képzelte el.
Magyarországnak nem területi vitája volt Ausztriával, csak nemzeti önállóságát és önrendelkezését szerette volna megtartani. A kiegyezés abban a tekintetben mindenképpen például szolgálhat, hogy engedmény nélkül soha sincs megegyezés, és a megegyezés következménye néha igen gyors gazdasági fejlődés lehet. A dualista állam fél évszázada kétségtelenül a magyar történelem egyik aranykora, bár a nemzetiségi konfliktusok szőnyeg alá söprése végül tragédiába torkollott.

Jeruzsálem 50

Amióta legközépsőbb lányunk új hazájának Izraelt választotta, kicsit jobban érdeklődöm a közel-keleti politika iránt. Ma van az 50. évfordulója a jeruzsálemi óváros visszafoglalásának, így csaknem 2000 év után került izraeli kézre a Siratófal, a lerombolt Templom megmaradt nyugati fala.
1967 június 5-én (ugyanúgy hétfőre esett, mint most, az 50. évfordulón) egy megelőző csapással, az egyiptomi légierő megsemmisítésével kezdődött a hatnapos háború, a harmadik arab-izraeli háború. Ez a megelőző csapás épp elegendő okot szolgáltatott arra, hogy nálunk, a "Béketáborban", vagyis a Varsói Szerződés országaiban egyértelműen agressziónak minősítsék a cselekményt. Magyarország több mint 20 évre megszakította diplomácia kapcsolatait Izraellel. Ezzel az akkor 13 éves nővérem egy barátnőjét veszítette el, az izraeli nagykövet lányát, akivel együtt járt művészi tornára, de akit 48 órán belül kiutasítottak Magyarországról. '67 őszén nővérem megkezdte gimnáziumi tanulmányait a József Attila Gimnáziumban, ahol a 14 éveseknek is el kellett ítélniük az agressziót, de nővérem állítólag védelmébe vette Izraelt, ami miatt apámtól alapos fejmosást kapott.
Visszakanyarodva a hatnapos háborúhoz, lefolyása valóban nagyon hasonlított a bibliai Genezishez: hétfőtől szombatig megvívták a háborút, vasárnap megkötötték a fegyverszünetet:

• Hétfő: az egyiptomi légierő megsemmisítése;
• Kedd: a gázai övezet annektálása, megindulás a Sinai felé;
• Szerda: a jeruzsálemi óváros, Betlehem és Jerikó elfoglalása;
• Csütörtök: a Szuezi-csatorna elérése, Hebron elfoglalása;
• Péntek: támadás a Golán ellen;
• Szombat: a Golán elfoglalása.

Érdemes megemlékezni a két jeruzsálemi Templom és a Siratófal hányatott sorsáról. Az első Templomot még Salamon király építette 3000 évvel ezelőtt, és azért írjuk nagybetűvel, mert ez volt "a" Templom, ahol Isten lakik. Minden egyéb hely csak imádkozó hely, de nem Isten lakhelye. Salamon Templomát a babilóniai fogság idején rombolták le, és kb. 2500 évvel ezelőtt kezdték újraépíteni. Számos forrásból tudjuk, hogy a Második Templomot 500 éven keresztül szinte folyamatosan építették, egészen annak 2000 évvel ezelőtti rómaiak általi lerombolásáig (i.sz. 70-ben). Ennek megmaradt nyugati fala a Siratófal, melyről sokan gondolják, hogy megérintve közvetlen kapcsolatba léphetnek Istennel. Bori azt mondja, hogy érezte az energiát, én, megrögzött hitetlen persze semmit, csak a nagy áhítatot.
Jeruzsálemben a szétszórattatás után is maradt zsidó közösség, akik száz évvel ezelőtt, az első világháború idején még az Oszmán Birodalomhoz tartoztak. A lassanként, a cionista mozgalom következtében meginduló új zsidó betelepülőket a törökök nem nézték jó szemmel, a növekvő veszélyt leginkább az örmény népirtáshoz hasonló módon oldották volna meg. Az akkori Németország viszont pártolta a cionista mozgalmat és az Oszmán Birodalom szövetségeseként fellépett a jeruzsálemi keresztények és zsidók védelmében. Találtam is egy érdekes, száz éves fotót:

Osztrák zsidó katonák a Siratófalnál 1917-ben

A jeruzsálemi óváros és vele a Siratófal a nemzetközi egyezmények alapján a sakktábla-szerűen a zsidók és palesztinok között felosztott Izrael palesztin részéhez került, melyet Jordánia - Ciszjordániához hasonlóan - annektált, akárcsak a Golánt Szíria és Gázát Egyiptom.
1967 június 7-én a Siratófalhoz először három kommandós, Zion Karasenti, Haim Oshri és Itzik Yifat jutott el, fotójuk azóta ikonikussá vált:

A három katona 1967-ben

Azóta minden év június 7-én együtt jelennek meg a falnál, akárcsak idén, 50 évvel később:

A három katona 2017-ben

A hatnapos háború után sokan reménykedtek abban, hogy működni fog az egy állam - két nemzet modell, sikerül a kiegyezés a palesztinokkal. Sajnos hiú ábránd maradt, akárcsak az oslói békefolyamat nyomán létrehozott palesztin önkormányzatokban rejlő lehetőség. A folyamat végét még senki sem látja, pedig hogy két nemzet között lehet gyümölcsöző a kiegyezés, arról holnapi posztomban írok az osztrák-magyar kiegyezés 150. évfordulója kapcsán.

Maffiózók

Két maffiatörténettel kerültem kapcsolatba az elmúlt hetekben, az egyik egy regény, a másik egy színdarab.
A fiatal kora ellenére igen népszerű finn írónő, Sofi Oksanen regényeiről már többször posztoltam, 2011-ben olvastam a Tisztogatást, 2014-ben pedig a Mikor eltűntek a galambok című kötetet. Most az egyik legbizarabb maffiatörténetet olvastam tőle, amivel valaha is találkoztam. A címe Norma, ami nem túl sokat árul el. Bellini azonos című operáját még Szófiában láttam több mint 30 éve (Dimitrovával!), de a szerelmi önfeláldozás eme hősi példájának semmi köze sincs Oksanen regényéhez, bár arra történik utalás, hogy az opera miatt kapta hősünk a Norma nevet.
Még egyszer, a történet annyira bizarr, hogy a legkisebb utalás már spoiler lenne, annyi mindenesetre elmondható, hogy a regénybeli maffia fő tevékenységi területe a női szépségipar, valamint a béranya-szolgáltatás. Na de ti mit tennétek, ha élnétek szürke hétköznapi életeteket, de egyszer csak nem egyszerűen egy sötét maffiatörténet kellős közepén találnátok magatokat, hanem egyenesen ti lennétek ennek a maffiatörténetnek a kulcsfigurája? A legjobb kémparódiák azok, ahol az egyszerű hétköznapi embert egy tévedés folytán kémnek gondolnak, lásd Svejk, vagy a Kopogd le a fán című film ("Minden nagyon Gromek", ugye megvan). Csakhogy a mi Normánknak három szuperhősre is elegendő szuperereje van, csak nem tud róla. De ne gondoljátok azt, hogy vidám könyvről van szó, súlyos társadalmi problémákat feszeget a szerző. De innentől már tényleg csitt.
A színdarab pedig A főnök meg én meg a főnök című vígjáték a Tháliában, ami nem más, mint Goldoni Két úr szolgája című komédiájának újragondolt változata. Goldoni 300 évvel ezelőtt élt szerző, ezért az ő darabjait is utolérte az, ami Moliére színdarabjait: muszáj őket kicsit leporolni. Így láttuk legutóbb Parti Nagy Lajos Tartuffe-átiratát (amit egyébként könyv formájában is birtoklok). A Goldoni-darab színlapján Hamvai Kornél egyszerűen fordítóként van feltüntetve, pedig alapos munkát végzett: a történetet mai korba helyezve két szicíliai maffia-klán között őrlődnek a szerelmesek és Truffaldino (Vida Péter), a csetlő-botló szolga, aki minél jobban igyekszik megfelelni a két főnökének, annál több bonyodalmat és galibát okoz. A darabban van minden, ami mai: öngyilkos mobil app, felrobbantott Ferrari, facebook, időt megállító szuperkapcsoló. Cárl Tibor még dalokat is szerzett hozzá. Aki nagyon figyelt, még a Keresztapa koktél receptjét is megtanulhatta, aki nem, annak itt a leírás:

Hozzávalók:
 - 4 cl bourbon Whiskey
 - 2 cl Amaretto
 - 1 csepp Angostura Bitter
A hozzávalókat jól összekeverjük pár szem jég társaságában, majd leszűrjük a pohárba, amibe már előtte pár szem jeget tettünk bele. Koktélcseresznye mehet pedig díszítésnek.