Becsengettek - 14. Nemzeti Tanévnyitó

 

Jön a szokásos éves füstölgésem a Nemzeti Tanévnyitó sorszámozásán. A 14-es számot - ami ugyebár 2010-től, a második Orbán-kormány hatalomra jutásától számítódik - már csak a közmédia hangsúlyozta. A tanévnyitónak helyt adó győri Révai Miklós Gimnázium saját történetét az 1777-es Ratio Educationis-tól számítja, mint az ország egyik legrégebbi közoktatási intézménye, és a tanévnyitó díszletének felirata csak ennyi volt: Nemzeti Tanévnyitó, sorszám nélkül. Ezúttal is miniszter nélküli tanévnyitó volt, a 2023/24-es tanévet ugyanúgy a Rétvári-Maruzsa tandem nyitotta meg, mint tavaly.

Gyermekeink tavaly óta már nem érdekeltek a közoktatásban, első unokánk meg majd valószínűleg az izraeli közoktatás áldásait élvezheti öt év múlva, de a családban tavaly kisebbik unokaöcsém lánya, idén pedig nagyobbik unokahúrom fia kezdi meg a Nagy Menetelést, és látom rajtuk a pánikot, hogy mi legyen a gyereküknek a legjobb, hogyan menekítsék ki őket a közoktatásból. Néha nagy megkönnyebülést érzek, hogy ez már nem a mi problémánk, de azért 2011 óta minden évben posztolok a tanévkezdésről.

Rétvári államtitkár beszédében felszállt arra az Orbán-féle dilivonatra, hogy a világ hatalmi súlypontjai áthelyeződnek nyugatról keletre, így a nyugati oktatás színvonala is csökken a sok migráns integrálása miatt, Németország hátracsúszott a PISA-felmérés rangsorában, mi meg előre. Az új státusztörvényről szólva pont azt emelte ki előnynek, amit az ellenzék hátránynak mond: a közalkalmazotti státusz megszűnését, a teljesítmény-értékelést. Megint belengette a 40 %-os béremelést (tavaly is ezt tette), melynek forrása részben hazai, részben uniós pénz lesz (ezúttal nem hangoztatta azt az ordas hazugságot, hogy a dollárbaloldal akadályozza Brüsszelben a tanárok béremelését). És beszéde végén - ahhoz kapcsolódva, hogy a magyar oktatás mindig is a magyar hagyományokon alapult - megnyitotta az 1028. iskolaévet. Szerintem elronthatta, és 1128-at akart, mondani, 895-re, a honfoglalás dátumára próbált utalni.

Nem beszélt a minisztere, Pintér Sándor által még tavaly belengetett tervről, hogy a kislétszámú vidéki iskolák helyett iskolaközpontokat kell létrehozni iskolabusz-hálózattal. Pedig ennek a harmadik évezred második évtizedében már nagyon itt volna az ideje. A 2023-as év a tanártüntetések éve volt, a közoktatásból több mint tízezer tanár hiányzik, a státusztörvény miatt eddig 600 tanár hagyta el a pályát (mai hír, hogy a pandémia alatt nagy népszerűséget szerzett "vasalódeszkás" tanár, aki online testnevelésóra keretében egy vasalódeszkára hasalva oktatta a gyorsúszást, végleg elhagyja a pályát).

Még tavaszi hír, hogy egy estéről reggelre meghozott törvény szerint számos további állami vagy önkormányzati vagyon - közöttük iskolák is - kerülhetnek ingyen egyházi tulajdonba. Hódmezővásárhelyen Márki-Zay Péter kitartóan küzd, hogy a református egyház által igényelt iskolák a város tulajdonában maradhassanak. Nekem pedig erről a pont 30 éves Dabas-Sári-i iskolaügy jutott eszembe.

1993-ban történt, hogy az önkormányzat a közigazgatásilag Dabashoz tartozó Sári község egyetlen általános iskoláját a katolikus egyháznak adta. A Sári-i szülők többsége azonban sem a katolikus iskolába nem akarta járatni gyermekét, sem pedig a szomszédba, a dabasi iskolába átíratni. Szeptember elsején több mint 200 gyermek és számos pedagógus a község kultúrházában kezdte meg az iskolaévet (a katolikus iskolába mindössze 88 tanuló iratkozott be). A "kalóziskolát" az önkormányzat megpróbálta betiltani, de a szülők iskolaőrséget szerveztek. Győző atya, a katolikus iskola igazgatója elzárkózott attól, hogy helyt adjon a világi iskolának, mert "hogy ha megosztanák az épületet a kétféle iskola között, úgy a gyerekek óhatatlanul is egymás közelébe jutnának a folyosón és az udvaron. Blaszfémiáról beszélt, istenkáromlásról, amitől így aligha lehetne megóvni a katolikus iskola istenfélő tanulóit. Úgy fogalmazott, hogy a nyilvánosház és a zárda sem férne meg egyazon épület falai között". A végső megoldás a folyosó elfalazása lett, hogy még véletlenül se találkozhassanak az egyházi és világi tanulók. Gyakran visszatérő képsor volt a híradókban, hogy a fal pont egy neoncső kellős közepén ért fel a plafonig. Az ügyről a Beszélő illetve a Virgilia írt részletesebben.

De hát mint tudjuk, a kereszténység a legüldözöttebb vallás a világon.

Lopakodó olimpia 2

Kedveseim, tegnapi kissé maliciózus és gúnyos hangú posztomból arra következtethettek, hogy nem élveztem a budapesti rendezésű atlétikai világbajnokság minden percét, ezért kiegészítem egy pozitív hangú poszttal.

Egy hétig a vébé nézése volt az esti programunk, bevallom, hogy még az olimpiák alatt sem szoktam nézni ennyi atlétikát. Így tévén nézve is hibátlannak tűnt a szervezés (a két összeütközött golfautót felejtsük el gyorsan), és végre eljutott oda a tévéközvetítés, hogy kifejezetten nézhető és élvezhető a sportok királynője (Amikor kisétáltunk nézni a maratonfutást, hallottuk, hogy a tévéstáb tagjai angolul beszélnek egymással, valószínűleg az IAAF küldi a technikai személyzet egy részét).

Kameraállás az Alagút utcában

Az egyidejű versenyszámok elcsúsztatott közvetítése, a sportolók mögé vetített információk (pl. a távolugró-homokra kopírozott távolságok), a számítógépes elemzések (pl. hány cm-re volt legközelebb a magasugró a léctől) mind-mind fokozták a nézői élményt. És sokkal nagyobb drámákat láttam, mint amekkorákat egy labdarúgó-meccsen lathatunk.

• A férfi magasugrásnál mondtam Katinak: nézd, itt egy faszi, akinek csak a fél arca van leborotválva. Akkor még nem tudtam, hogy ez az olasz Gianmarco Tamberi védjegye, hogy akkora sztár, hogy a szurkolók félszakállas pólóban drukkolnak neki, hogy akkora showman, hogy a győzelmét a vizesárokban megfürödve ünnepli.
• A férfi rúdugrás győztese, a svéd Armand Duplantis rontás nélkül menetelt az aranyéremig és utána a világcsúcsra tetette a lécet (azt már nem vitte át).
• Férfi 1500-on az abszolút esélyes norvég Jakob Ingebrigtsen szájából az utolsó métereken énekelték ki a sajtot, de az 5000 megnyerésével vigasztalódhatott.
• Az amerikai vágtázó Noah Lyles 100-on, 200-on és 4x100-on is aranyérmet szerzett.
• A szintén amerikai vágtázó, egyben gyönyörűséges Sha'Carri Richardson a surranópályán surrant be elsőként 100-on, és 200-on ugyan csak bronzot szerzett, de 4x100-on újabb aranyat zsebelhetett be.
• A mindig bájosan mosolygó kenyai Faith Kipyegon női 1500-on és 5000-en is győzni tudott.
• A női hármasugrásban a kissé őrült venezuelai Yulimar Rojas az utolsó sorozatig csak a nyolcadik helyen állt, innen ugrott az élre és rendezett hatalmas ünneplést.
• Női rúdugrásban az amerikai Katie Moon és az ausztrál  Nina Kennedy teljesen azonos teljesítménnyel jutottak el a 4.90-ig, és egymást átölelve egyeztek ki a döntetlenben.
• A holland Femke Bol két 400m-es váltót is futott: a vegyesváltóban vezető pozícióból, méterekkel a cél előtt esett el, viszont a női 4x400-as befutó embereként olyat produkált, ami örökké emlékezetessé teszi ezt a világbajnokságot. Lényegében az utolsó 100 méteren 8 méter hátrányból hajrázta le a jamaikai és brit futókat. Ráadásul Femke a 400 méteres gáton is aranyérmet szerzett.

És még biztosan volt számtalan katartikus momentuma a vébének, ahol a forró időjárásnak köszönhetően csak egyetlen világcsúcs született, az is 4x400 m vegyesváltóban, amit csak 2019 óta rendeznek.

Na de mi a helyzet a magyarokkal? A legtöbb érmet világversenyen a dobószámokban szereznek hazánk fiai. Olimpián ötször nyertünk kalapácsvetésben (Németh Imre 1948, Csermák József 1952, Zsivótzky Gyula 1968, Kiss Balázs 1996, Pars Krisztián 2012), Annus Adrián 2004-ben szerzett aranyát doppingvétség miatt elvették, ezért tulajdonképpen az összes dobóeredményre a gyanú leheletfinom árnyéka vetül. Halász Bence 2019-ben már a dohai vébén szerzett egy bronzot, ezt a teljesítményét ismételte meg idén. A női hétpróbázó Krizsán Xénia hatalmas versenyben lett negyedik. És persze dőltek a magyar csúcsok is (férfi 400, férfi 4x400, női 4x100, női 4x400 - itt egy 43 éves csúcs dőlt meg! - vegyes 4x400).

Az atlétikai világbajnoksággal egy időben megrendezett duisburgi kajak-kenu vébén a magyarok a szokásosnál haloványabban szerepeltek: két arannyal utoljára az 1990-es vébéről tértek haza a magyar versenyzők, akárcsak most. Hiába, erre most kevesebb figyelem jutott.

De visszatérve tegnapi posztomra: A diktatúrák jellemzője - egészen a korai római császárságig visszamenve - az, hogy cirkuszt elképesztő profizmussal képesek rendezni. Európa leglátványosabb tűzijátéka, a világ leglátványosabb atlétikai világbajnoksága. Igen képesek vagyunk rá. Nekem mégis Bödőcs Tibor Mulat a manézs című könyve jut eszembe, ahol Hettikánia diktátora Luigi King egy cirkuszigazgató.

Ezért nem lehetett teljesen felhőtlen az örömöm.

Lopakodó olimpia

Na, ti kígyóvállú ajvékoló belvárosi libernyákok, ugye, hogy tudunk mi is olyan atlétikai világbajnokságot rendezni, hogy az egész világ a csodájára jár! Az egész olyan volt, mintha megengedhettük volna magunknak ezt 350 milliárdot a gazdasági recesszió kellős közepén. De egy dzsentri már csak ilyen. És ha pénz nem számít akkor aztán mehet minden, ami a csövön kifér. Szóval lássátok be, lipsik, hogy világszínvonalú volt a rendezés, zökkenőmentes a lebonyolítás, a létesítmények impozánsak (itt nem csak az új Budapesti Atlétikai Központról van szó, mely a stadionon kívül magába foglalja az edzőpályákat is, de pont a vébére elkészült új sportközpontról a Testnevelési Egyetem kampusza mellett a Csörsz utcában).

A Csörsz utcai új sportközpont

Még a dollárbaloldal által úgy kritizált kabalafigura, Youhuu, a rackajuh is aranyos volt. Tahó, de aranyos. Minket magyarokat azért szeretnek, mert ilyen aranyosan vagyunk tahók.

Budapest sok nemzetközi atlétikai versenyt rendezett már, de világversenyt csak hármat. Az 1966-os és 1998-as Európa-bajnokságot még a Népstadionban, most meg ezt a világbajnokságot. Készítettem egy kis táblázatot a három budapesti verseny versenyszámairól.

X-szel jelöltem azokat a számokat, amelyekben korábban a nők nem versenyeztek. A nyugati feminista woke-ista lobbicsoportok nyomására a nők a fakanalat félre téve már olyan sportokat is űzhetnek, mint a kalapácsvetés vagy a rúdugrás! Szodoma és Gomora! Azt tudtátok, hogy az 50 km-es gyaloglást pont a nők miatt kellett megszűntetni, így lett a leghosszabb gyalogló táv a 35 km? 2021-ben, a tokiói olimpián volt az utolsó 50 km-es gyaloglás. Pedig régen gyakori kvízkérdés volt, hogy melyik a leghosszabb atlétikai táv, és persze mindenki a maratont mondta. Hát most megint a maraton.

Apropó maraton, ebbe a számba is belerondítottak a feministák! Az első női maratonfutó, Kathrine Switzer 1967-ben a Boston Maratonon a szabályokat kijátszva állt rajthoz. Jock Semple versenyigazgató megpróbálta indulását megakadályozni, de a lány barátja, aki történetesen amerikaifocista volt, leállította a hőbörgő igazgatót. 

Tudjátok, hogy az atlétikai stadionok küzdőteréről közvetlenül az utcaszintre kivezető kaput miért hívják maratoni kapunak? Mert régen ezen keresztül futottak be a maratonfutók a stadionba, hogy a futópályán körbe futva tegyék meg a táv utolsó 400 méterét. Micsoda marhaság, a stadionok általában külvárosban vannak, rozsdás gyárak mellett kéne futni a maratonistáknak. Utoljára a 2008-ban pekingi olimpián volt a maraton befutója a stadionban, egyébként mindenhol a város idegenforgalmi nevezetességei közelében futnak az atléták, így volt nálunk is. Persze nem zárhattuk le az egész várost, ezért aztán négyszer kellett lefutni a Hősök tere - Vártkert Bazár távot oda-vissza. Pedig a felcsúti Pancho Aréna és az Atlétikai Stadion közötti távolság pontosan 42,195 km!

Ki is mentünk nekik szurkolni az Alagút szájához.

A nők versenye

A férfiak versenye

Na, ti bérsivalkodók, még mindig úgy gondoljátok, hogy nem tudnánk egy világraszóló olimpiát rendezni? Már szinte minden megvan hozzá! Jó-jó, nincs még evezőspályánk, kerékpár-csarnokunk, és kéne még egy olimpiai falu is, amiről még nem döntöttük el, hogy odaadjuk-e A.L.K.A.L.M.A.T.L.A.N. Karácsony Gergőnek diákváros gyanánt, vagy megkapják kínai barátaink az új Fudan egyetem kampuszaként. Schmitt Pali bácsi is megmondta, hogy a magyargyűlölő ellenzék a "minél rosszabb, annál jobb" jelszavával akadályozná az olimpiát, pedig reális cél egy 2036-os budapesti rendezésű olimpia. Miniszterelnökünk addigra pont ereje teljében, 73 évesen fogja erős kézzel kormányozni az országot, talán addigra már az infláció is újra egyszámjegyű lesz, és budapesti központtal létrejön a Balkán-Nyugat-Ázsia Szövetség! Száz évvel a berlini olimpia után végre ismét egy igazi harcos nemzet rendezhet majd olimpiát!

(A poszt szerzője sportszerető, de az ország teljesítőképességét meghaladó versenysport-kultusz egyre növekvő térhódítását látva a történelmi analógia ismeretében kissé aggódik, és aggodalmának iróniával ad hangot)

India a negyedik!

Mármint India a negyedik nemzet (a Szovjetunió, az USA és Kína után), amelyik leszállt a Holdra. Ma a Chandrayaan-3 holdszonda leszállóegysége, a Vikram leszállóegység sikeresen landolt égi kísérőnk déli pólusa közelében, és hamarosan útjára indítja a Pragyan nevű holdjárót a környezet felderítésére.

Kezdetben a Hold felderítésében a Szovjetunió és az Egyesült Államok fej-fej mellett haladt. A ruszkik a Luna-programmal kicsit előbbre jártak: a Luna-1-el megközelítették az égitestet 1959-ben, a Luna-2-vel ugyanabban az évben el is találták, a Luna-3 pedig lefényképezte a Hold Földről nem látható oldalát.

Sikeres landolást először a Luna-9-cel sikerült elérni 1966-ban, mely igazolta, hogy a Holdat nem borítja vastag porréteg, nem kell attól félni, hogy egy leszállóegység elsüllyed benne. Emlékezetes, hogy a Luna-15-tel az oroszok megpróbálták megtrollkodni az amerikai holdraszállást. Miután az N1 nagy tolóerejű rakéta fejlesztésével kudarcot vallottak, megpróbáltak az amerikaiakat megelőzve automata szondával kőzetmintát hozni a Holdról, ezért az Apollo-11 küldetéssel egyidőben, 1969 júliusában indították el saját szondájukat, de az a Holdba csapódott. Ezt a küldetést csak egy évvel később a Luna-16 volt képes teljesíteni. (Az Apollo-program Saturn-V rakétájának tolóerejét csak tavaly novemberben az Artemis-programhoz kifejlesztett SLS rakétával sikerült meghaladni, több mint ötven év után!)

Az oroszok két holdjárót is vittek fel, a Lunahod-1-et a Luna-17 1970-ben, a Lunahod-2-t a Luna-21 1973-ban. A már megépített Lunahod-3-at a Luna-25 vitte volna fel a Holdra 1977-ben, de ennek indítása elmaradt, így a Szovjetunió a Luna-24-gyel - mely kőzetmintákkal tért vissza - 1976 augusztusában 47 évre felfüggesztették égi kísérőnk kutatását.

Az Apollo-program előtt az amerikaiak is automata szondákkal derítették fel a Holdat: A Pioneer-szondákkal csak közelítették a Holdat, a kutatás a Ranger-szondákkal folytatódott. Végül a 7 Survayor-szondából öt sikeresen leszállt a Holdon, a legelső pár hónappal később szállt le, mint a Luna-9, vagyis '66-ban még az oroszok vezettek.

1990-ben a japánok is beszálltak a versenybe, Hiten nevű szondájuk Hold körüli pályára állt. Az első európai űrszonda, a SMART-1 2003-ban ionhajtóművel közelítette meg a Holdat és állt Hold-körüli pályára. Kína 2007-ben szállt be a Hold kutatásába a Csang-o-1 orbiterrel, és 2013-ban a Csang-o-3 sikeres leszállást hajtott végre az égitesten, ezzel Kína lett a harmadik holdraszálló nemzet. De erre is rátettek egy lapáttal, amikor 2019-ben először a világon a Csang-o-3-mal a Hold Földről nem látható oldalán szálltak le, és a felküldött holdjáró, a Jáde Nyúl azóta is működöképes. A kommunikációhoz előbb egy kommunikációs műholdat is pályára kellett bocsátaniuk, hiszen a Hold túlsó oldalával közvetlen rádiókapcsolat nem lehetséges (csak érdekesség, hogy ez a műhold a Hold-Föld rendszer L2 Lagrange-pontjában helyezkedik el, ahonnan egyszerre látja a Hold túlsó felét és a Földet).

2019-ben Izrael is fellőtte saját Hold-szondáját, a Beresheet-et, melynek sima leszállást majd Földre való visszatérést kellett volna végrehajtania, ám az eszköz belecsapódott az égitestbe. Ezév tavaszán egy japán magáncég Hakuto-R szondája öt hónapi utazás után leszállást kezdett az Atlas-kráter közelében, de egy számítógép hibája miatt, mely felülbírálta a radaros magasságmérő adatait, a szonda lezuhant. Szóval egészen a mai napig a negyedik hely még mindig kiadó volt.

Az indiaiak már 2008-ban Hold körüli pályára állították a Chandrayaan-1-et mely még egy, a felszínbe becsapódó mérőeszközt is vitt magával. A jelenlegi Chandrayaan-3-mal megegyező Chandrayaan-2-t 2019-ben bocsátották fel, de annak leszállóegysége szoftver hiba miatt lezuhant. Az is a Hold déli pólusát vizsgálta volna, akárcsak a Chandrayaan-3.

De az oroszoknak ezt a legutolsó indiai küldetést is sikerült megtrollkodniuk: 47 év után megpróbálták a Hold-programjukat ott folytatni, ahol abbahagyták, és fellőtték a Luna-25-öt (nem bíbelődtek az elnevezéssel). Ez is a déli pólus közelében szállt volna le, már Hold körüli pályán keringett, de három nappal ezelőtt egy pályamódosítás során kicsit tovább hagyták bekapcsolva a fékező rakétákat, és az eszköz lezuhant. Hiába, 47 év alatt sok mindent el lehet felejteni. Hogy miért annyira érdekes a déli pólus? Mert a Hold pólusait, akárcsak a Föld pólusait alacsonyabb szögben érik a napsugarak, sőt, hónapokig sötét is van ott, ezért nagyobb esély van a kráterek mélyén jeget találni.

Azt olvastam, hogy a Chandrayaan-3 küldetés teljes költsége mindössze 75 millió dollár, kb. 27 milliárd forint. Nagyjából annyi, amennyibe Mészáros Lőrinc jachtja, a Rose d'Ore került. Az atlétikai stadion árából tíz ilyen holdmisszió is kijönne. Csak a miheztartás végett.

Idén nem rúgták ki a főmeteorológust

Tavaly az időjós elrontotta a diktátor örömét, ezért karóba húzták kirúgták. Akkor az OMSZ összes munkatársa kiállt Radics Kornélia mellett, kivéve a főkönyvelőt, akit azon nyomban megtettek az OMSZ elnökének. (Ha azt gondoljátok, hogy Orbán nem volt tisztában azzal, hogy a meteorológia egy olyan tudomány, amely gyakran valószínűségen alapszik, akkor tévedtek. Orbán egyszerűen tudta, hogy a nép többsége tudományellenes, megtapasztalta ezt már a COVID idején, tudta, hogy ezzel is növelheti népszerűségét). A meteorológiai szolgálatot felügyelő miniszter, Palkovics azt mondta, már régóta esedékes volt egy új ember az OMSZ élére, majd szépen ő is lemondott. A meteorológiai szolgálat felügyelete átkerült az energiaügyi tárcához, de Lantos Csaba miniszternek kisebb dolga is nagyobb volt annál, mintsem az OMSZ elnöki posztjával bajlódni, így csak másfél hónappal ezelőtt nevezte ki Szanka Gábort a szolgálat élére, aki ugyan nem meteorológus, de legalább villamosmérnök, közgazdász, infotechnológiai és energetikai szakember. Ja, és egyik diplomáját a CEU-n szerezte.

Az MTA fogadkozott, hogy kivizsgálják, hibázott-e Radics Kornélia, aztán valahogy elaludt az ügy. A elnökkel együtt kirúgott Horváth Gyula elnöki főtanácsadót egy hónap után titokban visszavették. És mi lett a kirúgott elnökasszonnyal? Ő volt az egyetlen, aki nem szólalt meg az üggyel kapcsolatban. Nyilván jól jött neki a végkielégítés, végre csak a tudománnyal foglalkozhat, mint a Magyar Meteorológiai Társaság társelnöke és a Meteorológiai Világszervezet Regionális Európai Irodájának igazgatója. Még ifj. Lomnici Zoltánt sem perelte be senki azért, mert szabotázzsal vádolta a meteorológiai szolgálatot.

Végül is jól döntött a diktátor, az idei ünnepet semmi sem zavarhatta meg, így aztán a nyugati kereszténységhez való csatlakozásunk ünnepére ócska keleti diktátorokból álló vendégkoszorúval vette körbe magát, hogy eldicsekedjen új játékszerével, az Atlétikai Stadionnal (tényleg, miért nincs még neve?), és a Karmelita erkélyéről ejtse ámulatba őket Európa legdrágább leglátványosabb tűzijátékával. Hogy kik is voltak ők?

Recep Tayyip Erdoğan – török elnök,
Ilham Aliyev – azerbajdzsáni elnök,
Savkat Mirzijojev – üzbég elnök,
Tamím bin Hamad ál-Száni – katari emír,
Milorad Dodik – a Boszniai Szerb Köztársaság elnöke,
Aleksandar Vučić – szerb elnök,
Andrej Babiš – volt cseh kormányfő,
Sebastian Kurz – volt osztrák kancellár,
Szadir Zsaparov – kirgiz államfő,
Serdar Berdimuhamedow – türkmén államfő, és
Rusztam Minnyihanov – a Tatár Köztársaság vezetője.

Szerintem mindössze annyit akart ezzel üzenni: Minek nekünk ez a vacak EU? Hogy ezzel pont Szent István napján gyalázta meg Szent István szellemét, az nem számít, ha végre együtt az új béketábor.

Egyébként a külföldi delegációkkal nap közben kétszer is összefutottunk. Délelőtt lementünk a Várkert Bazár előtti Ízek Utcájába megkóstolni az ország tortáját, és respektáltuk a Spicces Füge Respektust. Hazafelé sétálva a Dózsa György téren jött épp a Karmelitából egy delegáció. Az esti találkozásunk már kalandosabb volt: A Bonyhádi úton voltunk vendégségben, és 8 óra körül indultunk hazafelé, mert Petra a barátaival nézte volna a tűzijátékot. A Waze navigátor aztán vitt minket mindenfelé, úgy kóvályogtunk a városban, mint gólyafos a levegőben.

A zöld ponttól a pirosig kellett eljutni

A képen látható 25 km-es útvonalat másfél óra alatt sikerült abszolválnunk, Petra természetesen csak a tűzijáték végére ért oda, akárcsak sokan mások a barátai közül. Mi pedig, miután az Alagútnál kitettük Petrát, még pont megint belefutottunk Erdoğanba.

Veled Uram, de nélküled

Posztom címe az István, a király című rockopera zárómondata, egyúttal 40 éve a darab legnagyobb talánya. De ne szaladjunk ennyire előre.

Egy tíz évvel ezelőtti posztomban megírtam, hogy mivel jelen voltam a Szörényi-Bródy szerzőpáros legsikeresebb opuszának ősbemutatóján a Királydombon, amely akkor egészen forradalminak számított, azóta is fontos számomra ez a mű. Boldog vagyok, hogy a 40. évforduló jubileumi előadásán is jelen lehettem. Már közvetlen a rendszerváltás után is érdekelt, vajon van-e még relevanciája a darabnak? Ami '83-ban egyértelmű volt, jelent-e még valamit a mának? Kihez szól, mit igazol?

A 40. éves előadás az előadók személyében lassan kezd elszakadni az eredeti előadástól és a korábbi előadásoktól is. Egyedül Novák Péter személye a kapocs: a mostani darabot rendező és koreografáló művész annak a legendás koreográfusnak, Novák Ferencnek a fia, aki annak idején a királydombi előadást is koreografálta. A 2003-as csíksomlyói előadáson Novák Péter Tordát, a táltost alakította, a 2008-as, negyedszázados jubileumi előadásnak a koreográfiáját készítette (akkor Szikora János volt a rendező), a 2013-as Alföldi Róbert-féle előadásban ismét a táltos szerepében láthattuk.

A rockopera egyik legpszichedelikusabb dalát, az "Adjatok, adjatok"-at már a 2013-as előadásban sem a táltos, hanem egy sámánasszony énekelte, a mostani előadásban Sena Dagadu, az Irie Maffia énekese. Sok szerencsés rendezői ötlettel is találkozhattunk:

• A "Te kit választanál"-t gyerekkórus énekelte, ahogyan az "Azt ígérte, édesanyám"-at is.
• A három szerelmes asszony helyett asszonykórus táncolta körbe Koppányt.
• A Koppány felnégyelése lényegében a politikai elit kicserőlédésének allegóriája volt: Istvánt a régi rend emberei veszik körbe: Koppány, Torda, Laborc és a sámánasszony. Négy cikkelyből álló hatalmas lepellel takarják le őket, melyre a magyar történelem dicsőséges és kevésbé dicsőséges évszámait vetítik. Amikor négyfelé rántják a leplet, István körül már az új rend emberei vannak: Asztrik, Sarolt, Gizella és Vecelin lovag.
• A közönséget végig bevonják a játékba. A Sportarénát hosszában osztja ketté a színpad, egyik oldal közönsége istvánista, a másik oldalé pedig koppányista. A küzdőtér nézői még a táncokba is bevonódnak.
• Koppány legyőzése után, a csatamezőn elárvult gyermekek éneklik az "Azt ígérte, édesanyám" dalt egy tüneményes fiú, Tóth Csanád gitárjátéka és szólóéneklése mellett. Asztrik érsek megjelenik, és sorra megkereszteli az ártatlan gyermekeket. A gitáros fiú megütközve nézi a gyermeki lelkek elrablását, gitárját majdnem az érsekhez vágja, de aztán csak csalódottan elhagyja a színpadot. Ha hiszitek, ha nem, nekem ez a fiú volt az előadás hőse.

A koronázás után a színpad fölé vízszintesen belógatott hatalmas kereszt - mely Koppány dala közben kicsit a hegyére billen, ezzel az Antikrisztust szimbolizálva - ezúttal pont úgy ferdül el, ahogyan azt a Szent Koronán láthatjuk. István elmondja fogadalmát, az égre nézve így szól: Veled, Uram, majd az áldást osztó Asztrik felé fordulva: de nélküled!

Elég szájbarágós megoldás, de talán közelebb visz minket a nagy rejtély megfejtéséhez. Szörényi szerint: "Az utolsó mondat az 1983-as aktuálpolitikai helyzetben azt jelentette, hogy elfogadjuk Moszkva halálos ölelését, de azért hadd maradjunk önállók is egy kicsit a kultúránkban, az életmódunkban és minden egyébben." Bródy szerint pedig: " A mai napig is úgy érzem, hogy a darab alapvetően a nemzeti önrendelkezés vágya és az európai integráció eszméje között feszülő, már-már tragikus konfliktusról szól, és némi szomorúsággal állapítom meg, hogy ez a konfliktus végighúzódik a magyar történelmen, és sajnos a mai napig érezteti a hatását még a közállapotainkon is."

A darab végén mindenki a színpadra sereglik, és István átkarolja Koppányt, és így éneklik együtt a Himnuszt, mintha ezt mondaná: Felnégyeltettelek, de ne tartsunk haragot. Petra azt kérdezte hazafelé menet: Szerinted inkább a jobboldaliak, vagy inkább a lipsik szeretik az István, a királyt? Mondtam neki, fifty-fifty. Nekünk közvetlenül a rendszerváltás előtt, amikor még nem sejtettük, hogy a '80-as évek második fele milyen mozgalmas lesz, nagyon sokat jelentett. Aztán mégis minden előadás valami mást látott bele a darabba. A mai előadás inkább volt Unió-párti, de a magyar szuverenitás megtartásával. De azért a nézőteret kettészelő színpad jól szemléltette azt a mély árkot, ami a két politikai oldalt elválasztja.

Nagyon kíváncsi vagyok az ötven éves jubileumi előadásra.

 

PS: Valószínűleg István és a felnégyelt Koppány összeölelkezése és közös Himnusz-éneklése azt üzeni, hogy Koppány ugyanolyan hazafi volt, mint István, ő is azt szerette volna, hogy ennek a népnek országa legyen, csak más szövetségi rendszerben. Nem lehetne végre a mostani magyar ellenzékről is elismerni, hogy ők is hazafiak?

Erődített város

A budapesti Gyóni Géza téren áll Sződy Szilárd Przemyśl című szobra
Mind a tér névadója, mind a szobrászművész harcolt Przemyśl ostrománál

Ahogy azt lengyelországi úti beszámolómban írtam, Przemyśl története annyira megragadott, hogy hazatérve megvásároltam Alexander Watson Az erőd című könyvét. Watson az a típusú hadtörténész, aki nemcsak hatalmas forrásanyagot feldolgozva részletezi a hadmozdulatok során felvonuló haderőnemeket létszám és felszerelés szerint, de egyben lebilincselő, a laikus számára is olvasmányos leírást ad a több mint száz évvel ezelőtti történeteknek. Ebben a tekintetben nagyon hasonlít Ungváry Krisztián Kiugrás a történelemből című munkájához, mely fontos tavalyi olvasmányom volt.

Przemyśl története azért fontos és megragadó, mert szinte ezzel kezdődött el az a 20. századi métely, hogy "a könyörtelenség, a rasszizmus, a népbetegségként elharapozó gyanakvás, valamint a készen állás bárminek és bárkinek az elpusztítására kerítette hatalmába a szembenálló hadseregeket. Az erőszak, amit 1914-ben engedtek szabadjára, végül el fogja emészteni mind az Osztrák-Magyar Monarchiát, mind Oroszországot. Ami a leginkább rémisztő, hogy bár a birodalmak széthullottak, ez az erőszak nem tűnt el, hanem átalakult, és tovább radikalizálódott. A béke nem hozta el a visszatérést az 1914 előtti korszak biztonságához és toleranciájához."

Przemyśl egyike volt azoknak a keleteurópai kereskedővárosoknak, melyek soknemzetiségű és sokvallású lakosságuk ellenére virágoztak és prosperáltak. A 20. század elején a várost etnikailag majdnem azonos arányban alkották lengyelek, rutének (ukránok) és zsidók. Nagyjából ugyanez a sokszínű etnikum alkotta egész Galíciát. (Muszáj elárulnom, hogy ifjú koromban annyira nem ismertem a monarchia legészakibb tartományának történelmét és az I. világháborúban játszott szerepét, hogy képes voltam összekeverni Galliával és Galileával.) Hasonló városokat találunk a Felvidéken és Erdélyben is (pl. Pozsony vagy Temesvár), melyekben a 20. század elején teljesen vegyes etnikumú lakosság élt békében egymás mellett. Ma ha végig sétálunk ezeknek a városoknak a régi részein, az építészeti emlékek még valamennyire visszaidézik ezt a kort, de már mindegyikben az államnyelv, az állami kultúra és vallás a domináns.

A könyvet olvasva sokat megérthetünk napjaink történelméből is. Amikor 1914 őszén az oroszok benyomultak Galíciába, ugyanúgy "felszabadítóként" érkeztek. A szláv testvéreket kellett felszabadítani a nyugati gyarmatosítók igája alól az I. világháborúban, a II. világháborúban és most, az orosz-ukrán háborúban is. És ez a "felszabadítás" általában azonnali oroszosítást is jelentett: a nyelvben, az oktatásban, a vallásban, a közigazgatásban. A zsidóságot elűzték, ekkor árasztották el a monarchiát a galíciai zsidó menekültek, nagyjából hasonló migránsválságot eredményezve, mint aminek ma is tanúi lehetünk: hosszas viták a befogadási kvótákról. A Magyarországra került galíciaiak közül a legtöbben hontalan státuszúak voltak, nagy részük '41-ben a kamenyec-podolszkiji tömegmészárlás idegenrendészeti eljárás (Szakály Sándor, Veritas) áldozatává vált. A ruténeket áttérítették a görögkatolikus vallásról a pravoszláv szertartásrendre, a görögkatolikus papokat üldözték, internálták.

A monarchia szárazföldi csapatainak parancsnoka, Franz Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök hibát hibára halmozott, bár egyáltalán nem volt könnyű dolga ezzel a soknemzetiségű, nem túl nagy kohéziót mutató hadsereggel. A Lemberg felszabadításáért indított úgynevezett 2. lembergi csata óriási emberveszteséggel és gyors orosz ellentámadással végződött. Az erődített Przemyśl az oroszok első ostromát hősiesen visszaverte, innentől datálódik az erőd hős védőinek legendája. (Bár igazából egy magyar tiszt, Bielek István volt a védelem hőse, a korabeli sajtó Švrljuga főhadnagyot állította be igazi hősnek). Végül ez a legenda lett Przemyśl védőinek végzete: a hosszú kiéheztetés során nem rombolhatták le a róluk alkotott képet azzal, hogy feladják a várost, ezért két "hősi" kitörési kísérletet is végrehajtottak, egyet még 1914 decemberében, egyet pedig 1915 március 19-én, két nappal a város feladása előtt. A városparancsnok Hermann Kusmanek von Burgneustädten altábornagy a második kitörés előtt olyan napiparancsot adott ki a katonáknak, melyben értésükre adta, hogy két lehetőség van: győzelem vagy halál.

A magyarokról vegyes képet fest a szerző. Volt, amikor rászolgáltak a vitézségükről terjedő legendákra, de ugyanakkor élen jártak a rutén lakosság vegzálásában, rutén falvak feldúlásában, sőt a szerző egy tömeges lincselést is nagyon részletesen leír: "A gyilkos őrjöngés fél óráig tartott. A katonák a kardjukkal szúrtak és vágtak, vagy egy közeli kerítésből téptek ki deszkákat és oszlopokat, és azokkal verték péppé a foglyokat. A szemtanúk később szó szerint darabokra szaggatott áldozatokról beszéltek". A rutének elleni beteges gyanakvást az a gyanú táplálta, hogy összejátszanak az oroszokkal. Talán emlékeztek még, hogy Švejk, a derék katona történetében is van egy vicces jelenet, amikor Švejket  orosz kémnek nézik. Na, hát ez a valóságban egyáltalán nem volt vicces, sok-sok emberéletbe került. A magyar tisztek a közkatonák iránti szolidaritásból is megbuktak: az éhezés idején, amikor a közkatonáknak a lisztbe már nyírfakérget és lócsontot is reszeltek, a magyar tisztek még tivornyáztak: "Amikor a vár többi védője éhezett és csak lóhúspástétomot evett kenyér és liszt nélkül, a magyaroknak még mindig volt füstölt sonkájuk és  hozzá zsemlegombócuk, olyasmi, amiről mi csak álmodozhattunk. De hát a magyarok már csak ilyenek voltak".

Miután Conrad tábornok felmentő serege elakadt a Kárpátokban és a kitörési kísérletek elbuktak, feladták az erődöt. A magyarok hadifogolyként sokkal rosszabbul jártak, mint bármelyik szláv nemzetiség. A magyarokat veszélyesnek tartották, távoli vidékekre szállították őket és nehéz munkát végeztettek velük. Az is igaz, hogy őket a háború végén legalább hazaengedték, nem úgy, mint a II. világháború után.

Az oroszok persze Przemyślben is elkezdték az oroszosítást és zsidótlanítást, de nem nagyon rendezkedhettek be, mert ami a monarchia hadseregének nem sikerült, azt a németek igazi német precizitással véghez vitték, és felszabadították a várost.

A város a háború végén sem lelt nyugalomra. A függetlenségét visszanyert Lengyelország szinte azonnal elkeseredett háborúba kezdett a három vadonatúj állammal, Szovjet-Oroszországgal, Szovjet-Ukrajnával és az Ukrán Népköztársasággal az egykori Galíciáért. A város lengyel kézre került, mint a Kelet-Kislengyelország része, de folyamatos ukrán partizántámadásnak volt kitéve az egész környék. A Molotov-Ribbentrop paktum 1939-ben felosztotta Lengyelországot, a Molotov-vonal pont a város közepén, a San folyó mentén húzódott, itt volt a két gonosz birodalom közötti egyik határátkelő. Az oroszok a saját városrészükben még a szovjet birodalomhoz való csatlakozást megerősítő "népszavazást" is tartottak a szuronyok árnyékában, persze 97%-os eredménnyel. Ugye ismerős? A németek a zsidótlanítást egészen az Endlösung-ig vitték, 5000 Przemyśl-i zsidót deportáltak Auschwitz-Birkenauba.

A második világháború után Przemyśl Lengyelországnak jutott, és a még megmaradt rutén nemzetiségű lakosságot - akárcsak a nyugati országrészben a németeket - kitelepítették. A város megmaradt görögkatolikus temploma ma már római katolikus lengyel templom.

Amikor ilyen könyveket olvasok, megerősödik bennem, hogy a soknemzetiségű területeken létrejövő erős nemzetállamok csak vért és könnyeket hoztak Európának. Ez az egyik vezérgondolata Karl Popper nyitott társadalom  eszméjének, és ezért kell nagyon odafigyelnünk, amikor egy keleteurópai diktátor azt mondja, hogy mi nem akarunk kevert népességet.

Ezeregy éjszaka Szegeden

Persze csak két éjszakát töltöttünk Szegeden, de a Szegedi Szabadtéri Játékok keretében megnéztük Geszti Péter - Monori András - Tasnádi István legújabb musicaljét, az Ezeregy éjszakát. Hiszitek-e vagy sem, de én még sohasem voltam a Szegedi Szabadtéri Játékokon, pedig a nyarak jelentős kulturális eseménye szokott lenni.

Nem túl gyakran járok Szegeden. Azt hiszem, gyermekkoromban voltam egyszer a szüleimmel, de csak halvány emlékeim vannak. Aztán 1978-ban egyetemi tankörtársaimmal töltöttünk itt két éjszakát, mert az egyik tankörtársam szegedi volt, egy másik pedig a környék tanyavilágából származott. (Voltunk a tanyájukon, ahol nem volt bevezetve az elektromosság, de a petróleumlámpa mellett ott volt az elméleti villamosság tankönyv. Ő vitte közülünk a legtöbbre, jelenleg az Uniónak dolgozik, EU-s kutatási projektek pályázatait értékeli.) Valamikor 1985 környékén munka kapcsán voltam Szegeden, mert a Szegedi áramszolgáltató körzeti diszpécser szolgálatának számítógépes rendszerét a cégünk fejlesztette, de én csak bolgár vendégeket kísértem el oda.

2010-ben az őszi szünetben töltöttünk néhány napot a Hotel Forrásban és ekkor bejártuk a várost keresztül-kasul.

Bori, Petra és Orsi 2010-ben Szegeden

Szombat estére szólt a jegyünk, de már péntek este leutaztunk a szőke Tisza partjára, és Szeged legrégebbi utcájában, a Szentháromság utcában volt a szállásunk egy úszómedencés apartman-házban. A medencét egyből birtokba is vettük. A városközpont alig 10 percnyi gyaloglásra volt tőlünk, úgyhogy tettünk egy kiadós sétát a szegedi estében, és még egy fagyit is elnyaltunk a Klauzál téri Acapellában (a Virág cukrászda is újból üzemel, 2010-ben éppen megszűnt állapotban leledzett).

Másnap reggel egy brunch-olós helyre ültünk be, az Essentiale Brunch-ba egy kis villásreggelire. Utána a szegedi Alsóvárosban csatangoltunk. Eredetileg a vasútállomás előtti térről indul a tramtrain, azt reméltem, hogy láthatjuk, de vágányfelújítás miatt most nem járt. A szegedi vasútállomás viszont elég szép.

Az alsóvárosi Havas Boldogasszony ferencesrendi plébániatemplom és kolostor 520 éves, kívül megmaradt az eredeti gótika, belül barokk, és még a török hódoltság alatt is keresztény templomként működött.

Tipikus napsugaras homlokdíszítésű
alsóvárosi ház

Az Alsóváros és a Tisza közötti ártér a Boszorkány-sziget, mely a szegedi boszorkányperekről kapta a nevét. Itt sétáltunk vissza a városközpontba, elhaladva egy ma már csak uszálytemetőként szolgáló egykori medencés kikötő mellett, melyhez még vasúti vágány is fut, nyilván nagy rakodások voltak itt egykoron. Az ártéri erdő szélén még őzbakot is láttunk.

Rozsdás uszályok

Őzbak

Visszatérve a városba elsétáltunk a monumentális új zsinagógához, majd a Rudi és Fickó nevű étteremben megebédeltünk.

Az esti előadás előtt még úszkáltunk egy kicsit a medencében és bekaptunk pár falatot, majd irány a Dóm tér, a 4000 fős szabadtéri színpad.

Szelfi-pont

Kezdődik az előadás

A Dóm tér sarka

És akkor a darabról: Nem tudom milyenek lehettek azok a régi, '60-as, '70-es évekbeli előadások, amikor még hangosítás nélkül, statikus díszletek között mutatták be a darabokat. A fényfestés és a mikroport feltalálása óta semmilyen technikai akadálya nincs a csodának, amit ma este is megteremtettek nekünk Monori András dallamaival és Geszti fantasztikusan pergő, feszes, jól skandálható szövegeivel. Az Ezeregy éjszaka mese a mesében, hiszen a nőkben csalódott, megcsalt Sahriár királynak Seherezádé igazi meseterapeutaként a csodálatos keleti meséken keresztül adja vissza életkedvét és önbizalmát. A mesefigurák közt megtaláljuk Alit, a tolvajt, Harún Al-Rasid királyt és gonosz nagyvezírét, Dzsáfárt, Jázmin királylányt és Szindbádot, a hajóst. És persze a dzsinnt, aki a darabban részeges és nemváltó (nem kis fricskát adva ezzel "gyermekvédő" kormányunknak). Ősztől jön a musical a Pesti Magyar Színházba, feltétlenül nézzétek meg.

Másnap elhagytuk a szállásunkat és a Szegedi Tudományegyetem Füvészkertjében kószáltunk. Egyedülálló a lepkeháza és itt található Európa legnagyobb lótuszvirágos tava.

A Maros-torkolatnál is sétáltunk egy kicsit. A Maros beömlésénél emlékhely van kialakítva kettőskereszttel és térképpel: ez az igazán magyar, 750 km hosszú folyó végigkanyarog Erdélyen, Nagylaktól Makóig határfolyó, és csak az utolsó 25 km maradt meg nekünk belőle tisztán magyarnak.

Emlékhely

A Maros torkolatánál

Ebédelni a híres Tisza-parti Kiskőrössy Halászcsárdába ültünk be. Mi Katival vegyes tiszai halászlét ettünk (utoljára a balatonszemesi Hal-álomban ettünk halászlevet), Petra pedig harcsapaprikást túróscsuszával. Este fél hét felé értünk haza.

Nem lenne teljes a beszámolóm anélkül a 9 geoláda nélkül, amit ebben a három napban találtunk meg.

Az én Lánchidam

A két fotó között majdnem pontosan 11 év telt el, a baloldalit 500. geoládám megtalálásakor készítettem, a jobboldalit pedig most pénteken, a hídavató pikniken. Született budapesti lakosként természetesen voltak olyan életkorszakaim, amikor napi vagy heti rendszerességgel közlekedtem a Lánchídon.

Óvodás koromban Földművelésügyi Minisztérium óvodájába jártam: a Kossuth téri épületben volt a gyűjtő, innen vittek fel minket busszal a Sas-hegyi óvodába (A Lejtő úti épület ma a Kiemelt Edzőtáborok Igazgatóságához tartozik, de teljesen elhanyagolt állapotban van, pedig úszómedence és teniszpálya is tartozik hozzá). A busz általában a Margit hídon járt, de hetente egyszer a mosodát is útba ejtettük, ilyenkor a Lánchídon és Alagúton át mentünk. Az Alagútban aztán elszabadult a pokol: mi gyerekek teli torokból üvöltöttünk. Manapság is rendszeresen autózom az Alagúton, ilyenkor mindig eszembe jut, hogy most kiabálni kellene...

A Lánchídon való közlekedés legközelebb 1969-ben jött elő, amikor öttusázni kezdtem, és a Csepel SC József nádor téri vívótermébe (ma bankfiók) a 60-as busszal jártam hetente kétszer-háromszor, egészen 1973-ig, amikor felhagytam ezzel a túl sok energiát igénylő sporttal. Utána hosszú évekig kiesett a Lánchíd a rendszeres útvonalamból.

1986-ban költöztem Lovas úti lakásomba, és az akkor még a Gresham palotában (ma Four Seasons Hotel) működő VEIKI-be a 16-os busszal tudtam a legkönnyebben eljutni. Ugyanúgy a József nádor térnél száltam le, mint azelőtt a vívóterembe menet. Ez egészen addig tartott, amig Bori bölcsődés korú nem lett, és én hoztam-vittem az MNB Szabadság téri bölcsődéjébe, ekkor ugyanis átszoktunk a metróra. Innentől kezdve a Lánchídon csak autóval közlekedtem, ha valamiért autóval kellett menni a munkahelyemre vagy a munkahelyemről autóval mentünk a százhalombattai vagy paksi erőműbe. 1997-ben aztán a VEIKI Budára költözött a Gellérthegy utcába, és megint kiesett a rendszeres útvonalaimból a Lánchíd.

2020-ban mostani cégem, a SCADANET a Ferencvárosba költözött, és még autóval jártam dolgozni (most már, hogy ingyen tehetem, inkább a BKV-t választom), a Petőfi híd volt a legtermészetesebb útvonal. Viszont márciusban kitört a COVID, én öt hétre home office-ba kerültem, Kati is jobbnak látta, ha nem tömegközlekedik, és ekkortól minden nap én fuvaroztam el a munkahelyére, mégpedig a Lánchídon keresztül a Báthory utcába. Amíg még nem zárták le az autós forgalom elől a Szabadság teret, a Honvéd utca - Szabadság tér - Zoltán utca - Széchenyi rakpart útvonalon indultam vissza a Lánchíd felé, később már kerülnöm kellett a Bajcsy-Zsilinszky út - József Attila utca felé. Aztán amikor a COVID engedett a szorításából, továbbra is együtt mentünk dolgozni: Katit kitettem a Báthory utcában, én meg indultam tovább a Bokréta utca felé. Tulajdonképpen ez a másfél év volt az életemben az egyetlen időszak, amikor napi rendszerességgel autóztam a Lánchídon.

2021 júniusában a Lánchidat lezárták a forgalom elől. Ekkorra már betöltöttem a 65-öt és ingyen utazhatok a BKV-n, ezért reggelente együtt megyünk Katival. Amíg a Lánchíd zárva volt a tömegközlekedés elől, az Erzsébet hídon jártunk, tavaly december óta azonban ha a 178-as busz jön előbb, akkor ismét a Lánchídon visz át az utunk.

A Lánchíd felújításáról több posztot is írtam. 2020 júliusában annak a félelmemnek adtam hangot, hogy Orbán a járványügyi vészhelyzetre hivatkozva államosítja a Lánchidat és állami pénzből fogják felújítani, azt kommunikálva, hogy "Karácsony erre is képtelen volt".  Egy 2021-es posztomban azon füstölögtem, hogy a felújításra kötött szerződést a Fidesz úgy kommunikálja, hogy "drágább, kevesebb műszaki tartalommal", és emellett az állításuk mellett két éve kitartanak. Két éve Demszky Gábor volt főpolgármester a Klubrádióban arra figyelmeztette Karácsonyt, hogy nagyon vigyázzon a szerződéssel, mert őt a Margit híd felújításánál a kivitelezők becsapták. Az Átlátszó cikkében le van írva, hogyan nőtt a Margit híd felújításának költsége a hatszorosára. Ehhez képest a Lánchíd felújításának szerződés szerinti 26.75 milliárdos költsége soknak tűnhet, de a kivitelező A-Híd Zrt. mind a költségkeretet, mind pedig a határidőket betartotta.

Na de mi a helyzet a forgalomkorlátozással? Már a felújítás elkezdésekor felmerült, hogy nem kéne a teljes gépjárműforgalmat visszaengedni a hídra. Karácsonyt a jobboldal autósüldözéssel vádolja: autós sávokat biciklisávokká alakít, utcákat zár ki az áthaladó gépjárműforgalom elől. Pedig tudható volt: a városvezetés elkötelezett a belváros forgalomcsillapítása  mellett és a tömegközlekedés illetve a kerékpározás felé próbálja terelni a közlekedőket. Mivel ez a téma a Lánchídnál különösen élesen merült fel, 2022 decemberében a hídra csak a tömegközlekedést és kerékpárokat/motorkerékpárokat engedték fel, mintegy teszt jelleggel. Ezalatt az időszak alatt egy, a kormány nemzeti konzultációjára erősen hajazó kérdéssorban tették fel a budapestieknek a kérdést a híd végleges forgalmi rendjéről. Bár nosztalgiával gondoltam vissza 2020-21-re, végül beláttam, hogy a belváros magjára nem engedhető rá ekkora autósforgalom, és én is az autómentes változatra szavaztam.

Valószínűleg a kormány a '24-es önkormányzati választásokig kitart amellett, hogy nem fizeti ki a Lánchíd felújításához ígért 6 milliárd forintos hozzájárulást, mert a "főváros nem tartotta be a megállapodást": „A gépjárműforgalom teljes vagy részleges korlátozása nem haladhatja meg a 18 hónap időtartamot”. Egyes jogászok szerint a kormánynak van igaza, a főváros szerint viszont Budapestnek jár a 6 milliárd, hiszen a hidat 18 hónap után visszaadták a forgalomnak, viszont forgalomkorlátozás elrendelése fővárosi hatáskör. Ha jövőre marad Karácsony Budapest élén, a 6 milliárdra keresztet vethet, ha jobboldali városvezetés lesz, nagy kérdés, hogy egy érvényes szavazással szembe menve visszaengedik-e az autóforgalmat 175 éves hidunkra.

Lehet ez is, az is. Végül is a híd négy oroszlánja az évek alatt már annyi mindent látott. Minden esetre pénteken kigyúlt a fény a megszépült új Lánchídon.

---

Tíz éve vándorolt ki a legközépsőbb lányunk

Bizony, pont ma tíz éve, hogy Orsi 69 kg poggyásszal felszállt az El-Al Tel Aviv-i járatára, és Izrael földjére lépve azonnal megkapta az állampolgárságot. A mai dátum másik szempontból is jelentős: pont ma 17 hónapos az unokánk, a kis Yaara.

Orsi kivándorlásának 5. évfordulóján írtam egy részletes posztot Orsi első öt évéről, melyben írtam az "ulpan"-on, azaz a nyelvtanfolyam eltöltött öt hónapjáról, a jeruzsálemi egyéves egyetemi előkészítő tanfolyamáról, pincérkedéséről, sikeres felvételijéről a Jeruzsálemi Héber Egyetem turizmus-vendéglátás szakára, egyetemi évei alatti munkavállalásairól és ösztöndíjairól, Las Vegas-i gyakornokoskodásáról, arról, hogy megkérték a kezét és készülnek az esküvőre, párizsi utazásukról.
Na de mi történt azóta? Hát nagyon sok minden.

Mivel az esküvőjük 2018 szeptemberére volt kitűzve, és Izraelben csak egyházi esküvő létezik, meg kellett szereznünk Orsi zsidósági igazolását: igazoló okiratot, hogy anyai ágon zsidó. Ezt először a Budapest Zsidó Hitközségtől szerezte be Bori, de miután kiderült, hogy neológ rabbi igazolását Izraelben nem fogadják el, az EMIH-től is kellett igazolást kérnünk. A zsidóság eme megosztottságáról - amely azóta még súlyosabb lett - egy külön posztban írtam.

Az esküvőre a családból nagyon sokan kiutaztak Izraelbe: rajtunk kívül édesanyám és anyósom, nővérem, nagyobbik unokaöcsém teljes családdal, sógornőmék és unokahúgaim családostul stb. Az utazásról külön posztban emlékeztem meg. Részletesen írtam az esküvőről és a hozzá kapcsolódó szertartásokról és közzétettem a hivatalos esküvői fotókat is. Aztán megkezdődtek Orsiék házas hétköznapjai.

2018 decemberében Orsi Budapesten járt. Ekkor szereztünk be neki sífelszerelést és 2019 tavaszán el is mentek síelni Franciaországba.

Orsiék síelés közben a hüttében

Orsi az egyetemet már eskövője előtt befejezte és a Tel Aviv-i InterContinental David szállodában kezdett dolgozni a recepción (sőt, eskövőjére egy napra megkapták a nászutas lakosztályt), a diplomáját csak 2019 nyár elején kapta meg, amire mi is kiutaztunk Katival, és négy napot tölthettünk egy izraeli légibázison. Orsiék 2019-es éve elég sűrű volt: Sahart áthelyezték Tel Aviv-ba, ezért ott béreltek lakást, és két külföldi utazásuk is volt, egy rövidebb Barcelonába és egy hosszabb 2019 őszén Japánba.

Útban Tokió felé városnézés Moszkvában

Tokió nyüzsgő utcáján

2020 januárjában Orsi pár napra megint hazalátogatott sógora szalagavatójára, akkor összetrombitáltuk az egész nagy családot, majdnem 30 embert láttunk vendégül. Jó is, mert hamarosan kitört a COVID, mely Izraelt sem kímélte, bár a magas esetszámhoz képest alacsony volt az áldozatok száma és hamar kezdtek oltani is. A szálloda alkalmazottjainak kétharmadát elbocsátották, de Orsi maradt, így aztán nagyon sok munka szakadt a nyakába. A bezártságot sem volt könnyű elviselni, és azt, hogy az utazásoknak átmenetileg búcsút kell mondani. Orsi egy rövid időre fizetés nélküli szabadságra is került. 2021-ben aztán Orsi úgy döntött, hogy búcsút mond nem csak a szállodának, de a vendéglátóiparnak is, és elhelyezkedett egy kártyás fizetési tranzakciókat ellenőrző nagy nemzetközi cégnél.

A COVID szorítása engedett, és 2021 őszén Orsi már várandós volt, ezért elhatározták, hogy tesznek egy utolsó nagy utazást kettesben Lappföldre, az északi sarkkörnél. Jéghorgászat, kutyaszánozás, rénszarvasnézés, sőt, még hokimeccsre is elmentek.

2022 tavaszára aztán megszületett - a vártnál három héttel korábban - a kis Yaara Baruch, az unokánk! A kisbabához aztán rögtön márciusban kiutazott Kati és Petra, aztán Bori is, végül Kati és én is.

Orsiék és az alig féléves kis Yaaruli életében fontos változások voltak 2022 őszén: saját tulajdonú lakásba költöztek Tel Aviv-ban, a kislány pedig elkezdett bölcsődébe járni. '22 őszén Bori és Petra kiutaztak Orsiékhoz, hogy előkészítsék Kati 60. születésnapjára készítendő fotóalbumot, és november végére, december elejére a Orsi, Sahar és a kis Yaaruli is Budapestre utaztak a nagyi felköszöntésére. Ez volt Yaaruli első repülőútja, amit hamarosan követnek újabbak.

2023. márciusában Katival ismét Tel Avivba utaztunk unokánk egyéves születésnapjára, posztoltam erről is jókedvvel, bőséggel. Akkor ismertük meg Orsiék nagy tervét, hogy egy hónapra Kanadába utaznak. Az alig másfél éves kislányukkal! Na, hát most éppen ott vannak és bejárják ezt az Európa-méretű országot coast-to-coast. Posztom végére néhány kanadai képet teszek be.