Erődített város

A budapesti Gyóni Géza téren áll Sződy Szilárd Przemyśl című szobra
Mind a tér névadója, mind a szobrászművész harcolt Przemyśl ostrománál

Ahogy azt lengyelországi úti beszámolómban írtam, Przemyśl története annyira megragadott, hogy hazatérve megvásároltam Alexander Watson Az erőd című könyvét. Watson az a típusú hadtörténész, aki nemcsak hatalmas forrásanyagot feldolgozva részletezi a hadmozdulatok során felvonuló haderőnemeket létszám és felszerelés szerint, de egyben lebilincselő, a laikus számára is olvasmányos leírást ad a több mint száz évvel ezelőtti történeteknek. Ebben a tekintetben nagyon hasonlít Ungváry Krisztián Kiugrás a történelemből című munkájához, mely fontos tavalyi olvasmányom volt.

Przemyśl története azért fontos és megragadó, mert szinte ezzel kezdődött el az a 20. századi métely, hogy "a könyörtelenség, a rasszizmus, a népbetegségként elharapozó gyanakvás, valamint a készen állás bárminek és bárkinek az elpusztítására kerítette hatalmába a szembenálló hadseregeket. Az erőszak, amit 1914-ben engedtek szabadjára, végül el fogja emészteni mind az Osztrák-Magyar Monarchiát, mind Oroszországot. Ami a leginkább rémisztő, hogy bár a birodalmak széthullottak, ez az erőszak nem tűnt el, hanem átalakult, és tovább radikalizálódott. A béke nem hozta el a visszatérést az 1914 előtti korszak biztonságához és toleranciájához."

Przemyśl egyike volt azoknak a keleteurópai kereskedővárosoknak, melyek soknemzetiségű és sokvallású lakosságuk ellenére virágoztak és prosperáltak. A 20. század elején a várost etnikailag majdnem azonos arányban alkották lengyelek, rutének (ukránok) és zsidók. Nagyjából ugyanez a sokszínű etnikum alkotta egész Galíciát. (Muszáj elárulnom, hogy ifjú koromban annyira nem ismertem a monarchia legészakibb tartományának történelmét és az I. világháborúban játszott szerepét, hogy képes voltam összekeverni Galliával és Galileával.) Hasonló városokat találunk a Felvidéken és Erdélyben is (pl. Pozsony vagy Temesvár), melyekben a 20. század elején teljesen vegyes etnikumú lakosság élt békében egymás mellett. Ma ha végig sétálunk ezeknek a városoknak a régi részein, az építészeti emlékek még valamennyire visszaidézik ezt a kort, de már mindegyikben az államnyelv, az állami kultúra és vallás a domináns.

A könyvet olvasva sokat megérthetünk napjaink történelméből is. Amikor 1914 őszén az oroszok benyomultak Galíciába, ugyanúgy "felszabadítóként" érkeztek. A szláv testvéreket kellett felszabadítani a nyugati gyarmatosítók igája alól az I. világháborúban, a II. világháborúban és most, az orosz-ukrán háborúban is. És ez a "felszabadítás" általában azonnali oroszosítást is jelentett: a nyelvben, az oktatásban, a vallásban, a közigazgatásban. A zsidóságot elűzték, ekkor árasztották el a monarchiát a galíciai zsidó menekültek, nagyjából hasonló migránsválságot eredményezve, mint aminek ma is tanúi lehetünk: hosszas viták a befogadási kvótákról. A Magyarországra került galíciaiak közül a legtöbben hontalan státuszúak voltak, nagy részük '41-ben a kamenyec-podolszkiji tömegmészárlás idegenrendészeti eljárás (Szakály Sándor, Veritas) áldozatává vált. A ruténeket áttérítették a görögkatolikus vallásról a pravoszláv szertartásrendre, a görögkatolikus papokat üldözték, internálták.

A monarchia szárazföldi csapatainak parancsnoka, Franz Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök hibát hibára halmozott, bár egyáltalán nem volt könnyű dolga ezzel a soknemzetiségű, nem túl nagy kohéziót mutató hadsereggel. A Lemberg felszabadításáért indított úgynevezett 2. lembergi csata óriási emberveszteséggel és gyors orosz ellentámadással végződött. Az erődített Przemyśl az oroszok első ostromát hősiesen visszaverte, innentől datálódik az erőd hős védőinek legendája. (Bár igazából egy magyar tiszt, Bielek István volt a védelem hőse, a korabeli sajtó Švrljuga főhadnagyot állította be igazi hősnek). Végül ez a legenda lett Przemyśl védőinek végzete: a hosszú kiéheztetés során nem rombolhatták le a róluk alkotott képet azzal, hogy feladják a várost, ezért két "hősi" kitörési kísérletet is végrehajtottak, egyet még 1914 decemberében, egyet pedig 1915 március 19-én, két nappal a város feladása előtt. A városparancsnok Hermann Kusmanek von Burgneustädten altábornagy a második kitörés előtt olyan napiparancsot adott ki a katonáknak, melyben értésükre adta, hogy két lehetőség van: győzelem vagy halál.

A magyarokról vegyes képet fest a szerző. Volt, amikor rászolgáltak a vitézségükről terjedő legendákra, de ugyanakkor élen jártak a rutén lakosság vegzálásában, rutén falvak feldúlásában, sőt a szerző egy tömeges lincselést is nagyon részletesen leír: "A gyilkos őrjöngés fél óráig tartott. A katonák a kardjukkal szúrtak és vágtak, vagy egy közeli kerítésből téptek ki deszkákat és oszlopokat, és azokkal verték péppé a foglyokat. A szemtanúk később szó szerint darabokra szaggatott áldozatokról beszéltek". A rutének elleni beteges gyanakvást az a gyanú táplálta, hogy összejátszanak az oroszokkal. Talán emlékeztek még, hogy Švejk, a derék katona történetében is van egy vicces jelenet, amikor Švejket  orosz kémnek nézik. Na, hát ez a valóságban egyáltalán nem volt vicces, sok-sok emberéletbe került. A magyar tisztek a közkatonák iránti szolidaritásból is megbuktak: az éhezés idején, amikor a közkatonáknak a lisztbe már nyírfakérget és lócsontot is reszeltek, a magyar tisztek még tivornyáztak: "Amikor a vár többi védője éhezett és csak lóhúspástétomot evett kenyér és liszt nélkül, a magyaroknak még mindig volt füstölt sonkájuk és  hozzá zsemlegombócuk, olyasmi, amiről mi csak álmodozhattunk. De hát a magyarok már csak ilyenek voltak".

Miután Conrad tábornok felmentő serege elakadt a Kárpátokban és a kitörési kísérletek elbuktak, feladták az erődöt. A magyarok hadifogolyként sokkal rosszabbul jártak, mint bármelyik szláv nemzetiség. A magyarokat veszélyesnek tartották, távoli vidékekre szállították őket és nehéz munkát végeztettek velük. Az is igaz, hogy őket a háború végén legalább hazaengedték, nem úgy, mint a II. világháború után.

Az oroszok persze Przemyślben is elkezdték az oroszosítást és zsidótlanítást, de nem nagyon rendezkedhettek be, mert ami a monarchia hadseregének nem sikerült, azt a németek igazi német precizitással véghez vitték, és felszabadították a várost.

A város a háború végén sem lelt nyugalomra. A függetlenségét visszanyert Lengyelország szinte azonnal elkeseredett háborúba kezdett a három vadonatúj állammal, Szovjet-Oroszországgal, Szovjet-Ukrajnával és az Ukrán Népköztársasággal az egykori Galíciáért. A város lengyel kézre került, mint a Kelet-Kislengyelország része, de folyamatos ukrán partizántámadásnak volt kitéve az egész környék. A Molotov-Ribbentrop paktum 1939-ben felosztotta Lengyelországot, a Molotov-vonal pont a város közepén, a San folyó mentén húzódott, itt volt a két gonosz birodalom közötti egyik határátkelő. Az oroszok a saját városrészükben még a szovjet birodalomhoz való csatlakozást megerősítő "népszavazást" is tartottak a szuronyok árnyékában, persze 97%-os eredménnyel. Ugye ismerős? A németek a zsidótlanítást egészen az Endlösung-ig vitték, 5000 Przemyśl-i zsidót deportáltak Auschwitz-Birkenauba.

A második világháború után Przemyśl Lengyelországnak jutott, és a még megmaradt rutén nemzetiségű lakosságot - akárcsak a nyugati országrészben a németeket - kitelepítették. A város megmaradt görögkatolikus temploma ma már római katolikus lengyel templom.

Amikor ilyen könyveket olvasok, megerősödik bennem, hogy a soknemzetiségű területeken létrejövő erős nemzetállamok csak vért és könnyeket hoztak Európának. Ez az egyik vezérgondolata Karl Popper nyitott társadalom  eszméjének, és ezért kell nagyon odafigyelnünk, amikor egy keleteurópai diktátor azt mondja, hogy mi nem akarunk kevert népességet.