Bori újra itthon

Bori hazatért Amszterdamból, letelt az ösztöndíjas féléve.
Az öt hónap alatt kétszer járt itthon, egyszer karácsonykor, egyszer pedig Orsi szalagavatóján, és október végén mi is meglátogattuk.
A facebook, a skype és a blogírás korában amúgy sem éreztük egészen távol magunktól, azért mégis nagyon örülünk, hogy elsőszülöttünk újra velünk van.
Isten hozott, Bori.

C

Kedves blogolvasó!
Ha ismerős neked a stencilezett lapokat tartalmazó 40-50 oldalas füzet, melynek zöld borítóján egy nagy vörös "C" virított, és az én korosztályomhoz tartozol, akkor bizonyára valamelyik szülőd neked is "funkci" volt. Igen, a híres zöld újságról van szó, melyre szigorúan ráírták, hogy "belső használatra", mintha valamilyen orvosságról lenne szó.
A rendszeresen megjelenő kiadvány a Cikkek a nemzetközi sajtóból címet viselte, az MTI Külföldi Sajtószolgálata adta ki, célja pedig az volt, hogy a megbízható káderekhez az MTI által szemlézett nyugati újságcikkek magyar fordítását eljuttassa. Természetesen az újságot szigorúan tilos volt hazavinni, mely szabályt apám rendszeresen megszegte, így a '70-es évek közepétől én is rendszeres olvasója lettem a C-nek.
A C kiadványszerkesztője az a Murányi Beatrix volt, aki a lengyel scifi-író Stanislaw Lem avatott fordítójaként az író számos tudományos-fantasztikus regényét fordította magyarra. Kamaszkoromban lelkes scifi-rajongó voltam, így először a C számait is holmi tudományos-fantasztikus folyóiratként vettem a kezembe.
És tényleg fantasztikus dolgokat olvastam benne, olyasmiket, amiket csak a Szabad Európában vagy az Amerika Hangjában lehetett hallani. Magyarországon nyugati sajtótermékek közül csak a baloldaliak voltak kaphatók, pl. a Morning Star vagy a l'Humanité. Itt olvashattam először szamizdat írókról, itt találkoztam hazánkkal kapcsolatban először a "legvidámabb barakk", a "fridzsider-szocializmus" vagy a "gulyás-kommunizmus" kifejezésekkel. A '80-as években a főleg nyugati hitelekből finanszírozott életszínvonal-emelkedést csak "magyar csoda" néven illették.
Most a kezembe került  a C néhány '85 után megjelent száma, amikor Gorbacsovtól és a glásznosztytól várták a csodát. Ilyen cikkeket olvashattunk, mint Gorbacsov harca a reformok kerékkötőivel (International Herald Tribun), Államszocializmus helyett népi szocializmus (Die Presse), Hatalomra jut a szovjet középosztály (szintén International Herald Tribun), Lesz-e elég ereje Gorbacsovnak (Süddeutsche Zeitung). A C lapjairól ismerhettem meg Paul Lendvai írásait. Amikor 1988-ban lett műholdas tévénk, gyakran láthattuk a Paul Lendvai által vezetett vasárnap délelőtti politikai vitaműsorokat az osztrák tévében, melyeken kelet-európai újságírók is gyakran részt vettek, pl. magyar részről Baló György. Paul Lendvait manapság mint az Orbán-rezsim bírálóját emlegetik.
Gyakran emlékezem vissza arra az időre, amikor a nyugati útról hazatérő utasoktól elkobozták az "ellenséges" irodalmat. Hogy mi volt ellenséges? Erről nemigen létezett lista, mert ha létezett volna, az még inkább arra ösztönözte volna a nyugatra utazókat, hogy ezeket keressék. Ezért természetesen vádat sem lehetett emelni az ilyen ügyek miatt, maradt az önkényes elkobzás. Orwell, Szolzsenyicin és Paszternák művei minden bizonnyal ide tartoztak, mint ahogy Konrád György vagy Haraszti Miklós külföldre csempészett és ott kiadott művei.
A C számomra rés volt a pajzson, mely a '80-as években már tátongó kapuvá szélesedett és a műholdas televíziózással már megállíthatatlanul eresztette be a nyugati információt. Negyedszázad elteltével az internet-korszakból visszatekintve már tényleg hihetetlennek tűnik, hogy a nyugati újságcikkek csak kiváltságosok számára voltak hozzáférhetők.
És hogy mi lett a nyugat által agyon ajnározott "magyar csodával"? Lufiként pukkant ki a rendszerváltáskor, mert csak az egyre növekvő mértékű eladósodás tartotta életben. Pedig a '80-as évek végén már megénekelték a kabaréban, ma is nagyon aktuális:

Csodálják nyugatról, csodálják keletről,
Csodálják az összes jól informált helyekről.
Csodálkozunk rajta mi magunk,
Mert csodálkozni azt tudunk,
De nem mehet ez így sokáig, hogy így menjen tovább.

Zenemasiniszták

Megkaptam karácsonyra Presser Gábor és Parti Nagy Lajos közös albumát, a Rutinglitangot. Tavaly tavasszal hallottam belőle részleteket a rádióban, gondoltam, jó lenne megkapni születésnapra, de kaptam helyette borospoharakat :). Az őszi Presser-koncerten Pici játszott néhány dalt az albumból, akkor újra elkezdtem vágyni rá.
Karácsonyra már teljesen kifogyott a könyvesboltokból, de szerencsére volt egy dedikálás, amire a szerzők hoztak magukkal néhány eladatlan példányt, ebből sikerült egyet Katinak elcsípnie. Szóval dedikált (sőt, duplán dedikált) példánnyal büszkélkedhetek.
De mi is ez a Rutinglitang? Műfaját tekintve talán szürrealista kocsmadalok a Parti Nagy által megszövegezett, Presser által megkomponált rövid zenés versek.
Először végigolvastam a 38 verset, utána - a szöveget olvasva - hallgattam meg a kötethez mellékelt CD-t. Presser zenéjével Parti Nagy sorai új értelmezést kaptak. A versek formai szigora jól engedi a megzenésítést, a szürreális mondatokat, a Weörest idéző nyelvi játékokat pedig jól hangsúlyozza a kicsit vásári, vurstliba vagy kocsmába illő hangszerelés és a hol sodró lendületű, hol melankolikus dallamok. Hallgatásuk közben Fellini- és Bódy Gábor-filmek idéződnek fel.
Imádom Parti Nagy kétértelmű - illetve sokszor nagyon is egyértelmű - nyelvi játékait, különleges szóösszetételeit: csigabú, lófagyi, tájradír, holdbanán, tangólampion, vagy az olyan szóképződményeket, mint sevalahová, nyúgalomb.
A dalokat főleg Pici bácsi énekli, de a közreműködők se akárkik: maga Parti Nagy és az íróbarát Závada Pál (mindketten jelen voltak az őszi koncerten), aztán Szalóki Ági, Bíró Kriszta, Falusi Mariann, Váczi Eszter, Rácz Zoltán, Novák Péter (Falusi és Novák is közreműködtek Presser koncertjén) valamint a Csík zenekar.
Két kedvencem is van az albumban, az egyik József Attila Ódája mellékdalára írt parafrázis, a Hozz virágot (ahol én fekszem), valamint a stílusában hasonló szerelmes vers, az Ujjaim kibogoznád. Utóbbit ide írom:

Ujjaim kibogoznád,

ha eljuthatnék hozzád,

és várnál kaviárral,

suhogó zöld madárdal

lugasával.

Színezüst halat adnál,

ott állnék asztalodnál,

napfény és hajad méze

hullna a terítékre,

végre.

Parti Nagy verseiben nem próbált internacionálisat alkotni, versei nemcsak a sajátos nyelvezet miatt lefordíthatatlanok, de a többrétegű magyar kulturális utalások miatt is érthetetlenek lennének egy idegen számára. Igazán és különlegesen magyar író.

Bori jött, Orsi szalagavatója, Bori ment

Szilágyi Erzsébet levelét megírta...Mármint a Szilágyi Erzsébet Gimnázium 49 tanára nyílt levelet írt Balog Zoltán emberierőforrás-miniszternek (így kell ezt leírni?) az iskolák államosítása körül kialakult áldatlan állapotokról. Szóval gyermekem iskolája kuruc iskola lett, pedig a jobboldal két ikonikus Zsoltja, Bayer Zsolt és Semjén Zsolt is szilágyis öregdiák. Szerintem meg is lesz a retorzió.
Persze nem erről akarok írni, hanem legközépsőbb gyermekem szalagavató báljáról, melyre tegnap este került sor a KEK-en, mai nevén a Corvinus Egyetem Budai Campusán. Bár a bál előtt másfél órával még az igazgatóhelyettes drága-aranyos Bolgár Györgynek nyilatkozott a Klubrádióban, a rendezvény már teljesen politikamentes volt.
Bori direkt erre az alkalomra hazalátogatott Amszterdamból, mégpedig busszal, hogy ne legyen olyan drága. 21 óra volt az út ide, egy órával több vissza, mert Bécsben át kell szállnia. Ráadásul a laptop-töltőjét is itthon felejtette, nem is tudom, mi lesz most vele még két hétig. Lám, mennyi áldozatot meghoz a húgáért,  de nézzük inkább magát a szalagavató bált.
Már az nagyon szimpatikus volt, hogy az érkező vendégeket Norah Jones zenéje szórakoztatta. A műsor pergő volt, kevés üresjárattal. Először az igazgató az A és B osztály osztályfőnökeire tűzte fel a szalagot. Az A-sok osztályfőnöke glasszékesztyűben, a B-seké bokszkesztyűben jelent meg, ezzel jelképezve az ÉLET-től várható simogatásokat és pofonokat. Ezt követte a szalagtűzési ceremónia.
Az osztályfilmek levetítése után az A-sok mutatták be keringőjüket, aztán a B-sek (Orsiék) az osztálytáncot. A könnyűzene fél évszázadát mutatták be Elvistől napjainkig. A végén a New York-New York-ot adták elő, melyben az osztályfőnök és ofőhelyettes is táncolt frakkban és cilinderben. Hatalmas siker volt.
Vendégszereplők (hipp-hopp táncosok és akrobatikus rockandrollosok) és az A-sok osztálytánca után jött Orsiék keringője.


A végén mindenki megtáncoltathatta a kis bálkirálynőket, így én és 91 éves apám is keringőztünk Orsival. Nagyon szép volt, nagyon büszkék voltunk rá. Szerintem különben mindhárom kategóriát (osztályfilm, osztálytánc, keringő) a B-sek nyerték, egyáltalán nem vagyok elfogult apa (dehogynem!).
Orsiék osztályát egy afterparty várta, hajnali négyig ünnepeltek. De a neheze hátravan: érettségi, pályaválasztás, továbbtanulás.
Orsiék keringőzenéje az Amélie csodálatos életének egyik filmzenéje, Yann Tiersen szerzeménye. Orsi kérte, hogy tanuljam meg a zongoraváltozatot. Letöltöttem a kottát, elneveztem "fehérbillentyűs keringőnek", mert csak fehér billentyűk vannak benne, A-alapú eol hangsorban (természetes mollban) íródott. Az eol hangsornak nincs vezérhangja (a hangsornak nem része az alaphang alatti kisszekund), ezért az ilyen hangnemben írt darabok mindig befejezetlen, végtelen hatást keltenek. Íme az én előadásomban:


Annak idején Bori szalagavató keringőjét is megtanultam zongorázni, ők Sosztakovics II. keringőjére táncoltak.Ezt is meghallgathatjátok az én változatomban:

A csalódás íze

Ungvári Tamás Csalódások kora című tanulmánykötetét olvastam vagy három hónapon keresztül. A szerző a XIX. és XX. századi irodalomtörténet tükrében mutatja be a magyarországi zsidóság nagy lendülettel meginduló, megtorpanó, majd a holokauszttal végződő asszimilációját.
A 600 oldalas kötet mind formájában, mind tartalmában tudományos igényű, a kor irodalomtörténetében járatlanok számára csak komoly hozzáolvasással követhető. Fejezetenként növekvő sorszámú hivatkozásokkal, a fejezetek végén részletes forráslistával, majd a kötet végén az összes felhasznált forrás összefoglalásával valamint név- és tárgymutatóval a könyv egyáltalán nem könnyű lektűr.
Mivel a Nyugat nemzedékének ezzel az aspektusával korábban nem foglalkoztam, komoly meglepetés volt számomra, hogy a "zsidókérdés" az írók és közírók körében milyen szélesen tárgyalt téma volt a múlt század első felében, hogy a Nyugat a zsidó és nem zsidó progresszív írók nagy egymásra találásában teljesedett ki. Eleddig nem tartottam számon Molnár Ferenc, Heltai Jenő, Szép Ernő, Szomory Dezső zsidóságát, keveset tudtam Ignotusról, a zsidó asszimiláció apostoláról. Nem olvastam Németh László és Illyés Gyula besározódásáról, Bartók, Szentgyörgyi Albert és 60 másik közéleti ember kiállásáról a zsidótörvények ellen.
Dézsávű érzés kerített hatalmába a '30-as évek Mi a magyar vitájáról olvasva, mintha kicsit a jelenben érezném magam. Majd' egy század távlatából már mosolyogni való, hogy azoktól az íróktól és költőktől féltették az "igazi" magyar irodalmat, akik mára már teljes jogú tagjai a magyar Parnasszusnak.
Visszakanyarodva Németh Lászlóra: Ungvári az író Szárszón 1943-ban elmondott beszédéről említi, hogy annak egy antiszemitának tekinthető kitétele miatt Németh az inkriminált mondatot utóbb kitörölte a beszédből. Németh László a kést köszörülő Shylock fenyegető rémével hívja fel a figyelmet a korábban már majdnem teljesen asszimilálódott, de a zsidótörvények miatt ismét összekovácsolódott zsidóság bosszúszomjára. Apámnak megvan a szárszói konferencia 1943-as, a Magyar Élet Kiadó (Püski) által kiadott változata, a Kossuth Kiadó által 1983-ban készített, a konferencia előzményeit és hátterét is bemutató kiadványa valamint az 50. évfordulóra 1993-ban szintén a Püski Kiadó által kiadott könyve. Nos, mindhárom könyv a csonkítatlan Németh László-beszédet tartalmazza szemben a www.okm.gov.hu oldalon található forrással, melyben a beszéd "tompított" változata található. Egyébként a beszéd lényege ma is nagyon divatos téma: a kiegyezés óta a magyarok folyamatosan bennszülöttek saját hazájukban, mert az iparosítás és modernizáció idegen tőkével került végrehajtásra. Olyan társadalomra van szükség, melyben nem leszünk gyarmat. Ugye ismerős valahonnan.
A zsidó írók idegenszívűségének emlegetése is aktuális, elég ha csak az utóbbi évek eseményeire gondolunk: A Kossuth-díjas Kertész Ákost megfosztották Budapest Díszpolgára címétől azért, mert kimondott olyat, amit később a miniszterelnök is - hallgatóságával összekacsintva - hangoztatott. A Nobel-díjas Kertész Imrét "magyar származásúnak", Konrád Györgyöt pedig "külföldről magyarnak látszónak" említették a közmédiában illetve a Magyar Művészeti Akadémián.
A zsidó összeesküvés-elméletek is változatlanul divatban vannak. A minap egy társaságban egy hozzám hasonló műszaki értelmiségivel beszélgettem Pleszkán Frigyes öngyilkosságáról. Az illető azt mondta: Hát biztosan az volt a baj, hogy nem volt zsidó. Kérdő tekintetemre elmagyarázta, hogy nyilván a zsidók nem engedték érvényesülni, mert a dzsesszt is a kezükben tartják.
Ungvári Tamás könyve után mindenképpen újra meg kellett néznem Szabó István A Napfény íze című filmjét (birtoklom VHS kazettán, évek óta alig néztem video-kazettát, mert minden letölthető vagy megvan DVD-n). Megállapítottam, hogy Oscar-díjas rendezőnk két és fél órában sokkal jobban összefoglalta a zsidóság kudarccal végződő asszimilációjának témáját, mint Ungvári 600 oldalon...

Akarsz beszélni róla?

Arról már többször írtam, hagy szívesen nézem a tévében a tehetségkutató műsorokat, de sorozatokat ritkán nézek. Orsinak megvan DVD-n mind a 10 évad a Jóbarátokból, neki az a kikapcsolódás, hogy megnéz egy-két epizódot.
Jó 15 éve az X-aktákat néztem, kezdetben a német tévében. Nehezen értettem, azt gondoltam, a hiányos nyelvtudásom miatt van. Kértem Katit, nézzen velem egy-két epizódot, de ő sem mindig értette a történet lényegét. Amikor már a magyar tévében is kezdték leadni, rájöttünk, hogy nem a nyelvtudásunkkal volt a baj. Azért a sorozat hűséges nézői maradtunk, Kati bevallotta, hogy ő mindig csak azt várta, összejön-e Mulder Scullyval. Jópofa volt, ahogy a két FBI ügynök magázta egymást a német változatban. Magyarul tegeződtek.
3-4 évvel ezelőtt a Hősöket néztük Borival, de csak az első évadot. Utána sztrájkba kezdtek az amerikai forgatókönyv-írók és az új széria sehogyan sem akart elkészülni, így aztán a folytatást már nem követtük. De azért még gyakran idézzük a szlogent: "Mentsd meg a pompom-lányt, mentsd meg a világot!"
A HBO tavaly ősszel kezdte a 40 epizódból álló, Terápia című pszichoterápiáról szóló sorozatát. A HBO ügyes üzletpolitikával az első öt részt hozzáférhetővé tette nem HBO-előfizetők számára is, így rákattantunk a sorozatra. Szerencsére egy kollégám felvette az összes epizódot és DVD-n a rendelkezésemre bocsátotta. Katival kettesével-hármasával néztük meg a részeket.
Lehet, hogy a bennünk rejlő kukkolási vágy hajtott minket a pszichoanalitikus előtt megnyíló emberi sorsok megismerésére, de az is lehet, hogy csak egyszerűen jól volt megcsinálva a sorozat, mindenesetre hétről-hétre alig vártuk az újabb részeket. Ráadásul mindig megbeszéltük a látottakat, így igazi kollektív tévézési élményünk volt.
Az egyik társrendezőt, Enyedi Ildikót már az Én XX. századomban megszerettem (A Bem moziban Esterházy Péter ült előttünk a nézőtéren és láthatóan jól szórakozott), majd a Simon mágusban végérvényesen a szívembe zártam. A másik társrendezőtől, Gigor Attilától még nem láttam semmit. A szereplők egytől-egyig jók voltak, számomra a Zsófit alakító Sztarenki Dóra emelkedett ki igazán.
Kb. öt évvel ezelőtt mentek valamelyik kereskedelmi televízióban Csernus Imre terápia-ülései. A sorozat lényegében Csernus két fő üzenete körül forgott: 1. Ne csak másokban és a körülményekben keresd a hibát, mindig vizsgáld meg, hogy magad megtettél-e mindent. 2. A múlton való utólagos rágódás és a jövőtől való aggódás helyett próbáld intenzíven élni a jelent.
Nem tudom, hogy a Terápiában mennyi volt a szakmai hiba, gondolom sok, pl. a terapeutát sohasem láttam jegyzetelni. Nekünk, civileknek lebilincselő volt, és külön köszönet a forgatókönyv-íróknak, hogy az egyes szereplők sorsára nem próbáltak valamiféle kötelező happy-endet ráerőltetni. Voltak, akiknél haladást ért el a terápia, volt, akiknél teljesen kudarcot vallott, volt, akiknek csak azt mutatta meg, hogy csak magukra és környezetükre számíthatnak, a terapeuta nem oldja meg helyettük a problémát.
A sorozat befejező mondata is aranyos volt. A Mácsai Pál által alakított terapeuta szintén terápiára jár Ágneshez (Csákányi Eszterhez). Az ő szájából hangzik el a már klasszikus kérdés: Akarsz beszélni róla?

A múltat végképp eltörölni

Elnézést, kedves blog-olvasók, ha Orsi díjnyertes novellája előtt hosszabb bevezetőt írok.
A forradalmak szeretnek véglegesen szakítani a múlttal. "A múltat végképp eltörölni..." énekeltük az Internacionáléban, "múltad a fájó, bús ezer év" hallhatjuk egy másik munkásmozgalmi dalban, de még a fényes szelek nemzedéke is úgy gondolta, hogy "holnapra megforgatjuk az egész világot". A Fidesz is így vágott neki a kormányzásnak, és néhány nagyon fontos változtatás mellett nem kímélte az utcaneveket (mi volt a baj a Köztársaság térrel, kinek ártott Frankel Leó, Gelléri Andor Endre vagy Tersánszky Józsi Jenő?), de még a BKV-buszok színét is megváltoztatta.
A történelemből pedig kitörölt majd' fél évszázadot. Új, "fércnél maradandóbb" alaptörvényünk Nemzeti Hitvallása szerint 1944-től 1990-ig a nemzet valamiféle hibernált állapotban volt, és hótisztán ébredt csipkerózsika-álmából. A törölt időszakban nem voltunk "mi", csak "ők" voltak.
Az intézményesített politikai amnézia elhárítja a felelősséget, nem vesz tudomást arról, hogy "mindenki szem volt a láncban". A gyermekpszichológusok ismerik ezt a jelenséget: amikor a gyerek azt mondja, "nem én voltam", akkor nem hazudik, hanem megpróbálja meg nem történté tenni a dolgot. Pedig ha eltagadjuk a múltat, újra meg újra ugyanazokat a hibákat követjük el. Lám, egy 18 éves tanuló is tudja: ha megpróbáljuk meg nem történtté tenni azt, amit legszívesebben kitörölnénk a múltból , szükségszerűen elveszítünk valamit, ami egykor fontos volt.
Ezzel a bevezetővel közlöm - a szerző hozzájárulásával - Orsi lányom Időutazás című novelláját:

Időutazás

Hajnalodott. Anne leült a trafik lépcsőjére. Nem emlékezett rá, hogy minden reggel itt vette meg kávéját tejjel és cukorral. Nem emlékezett még a saját nevére sem.

Anne  kezdetben csodálatos életet élt. Sokan irigyelték szépségéért és éles eszéért. De ő sohasem volt kellőképpen elégedett önmagával. Nem vállalta fel büszkén tetteit, inkább megbánta azokat. Ez azonban csak gyermekkorában jelenthetett neki bármiféle problémát. Akkoriban az embereknek nem nyomta az a teher a vállukat, hogy mindent elsőre jól csináljanak. Hibázhattak, mert tudták, kijavíthatják a hibákat. Mindenkivel előfordult már hogy egy szégyenteljes vagy félresiklott esemény után arra gondolt: „ Bárcsak visszamehetnék az időben, hogy ezt másképp csinálhassam!” És Anne, akárcsak a többiek, ezt meg is tehették. Onnantól  kezdve, hogy betöltötték a tizenkettedik életévüket, bármikor visszautazhattak az időben oda, ahol minden hibás. Ahol csak az létezik ami csorba, kifacsart, elrontott, kinevetett, elfuserált vagy éppen csak nem elég megfelelő. Senki sem tudta azonban, hogy az utazgatásnak ára van. Egy útért cserébe az illető elveszít egy számára kedves emléket.

Akik mindenüket elveszítették néhány kósza, ostoba hiba miatt, ők lettek a hontalanok, akiknek semmi más nem maradt, mint egy erős ital, amely még a rosszat is elfeledtette velük. A legdrágább árat azok fizették, akikből az érzelmek tűntek el örökre. Őbelőlük lettek a robotként dolgozó, törtető karrieristák, vagy azok a házastársak, akiknek a kapcsolatuk hűvös és rideg.

Anne első útja 12 éves korában történt. Meleg, tavaszi nap volt, így a lenge szoknyáját vette fel. Az ebédlőben egy fiú fellendítette a szélét olyan magasra, hogy mindenki alálátott. Az a megalázottság, amit érzett elég volt arra, hogy elhatározza, megváltoztatja a múltat, és azon a reggelen inkább a nadrág mellett dönt. Aznap délután könnyűnek és elmondhatatlanul boldognak érezte magát.  Amikor azonban este bemászott az ágyába, nem ismerte fel azt a kis rongyos szőrmókot, aki nélkül születése óta képtelen volt elaludni.

-        Anya, mondtam már hogy ne hozz haza nekem minden régiséget, amit az utcán találsz! Nincs szükségem ezekre! – kiáltotta ki a folyosóra, majd ugyanazzal a lendülettel dobta ki régi barátját a párnája alól.

Aznap éjjel, nem tudta, hogy miért, de nagyon nyugtalanul aludt el.

A kamaszkora, akárcsak mindenki másnak, neki is nehéz volt. Nem telt el úgy egy hét, hogy ne utazott volna vissza a hibákhoz, hogy változtasson. Mire kinőtt ebből,  már nem emlékezett az első szerelmére, arra a pillanatra, amikor úgy nevetett a barátnőivel hogy potyogtak a könnyei, sem a kedvenc könyvére. Nem tudta már, mi volt a jele az óvodában, és a napközis tea ízét sem ismerte fel többé.  Sohasem emlékezett rájuk, nem tudta, hogy megtörténtek, így nem is hiányoztak neki.

Anne most 18 éves. Múltját nem rondítják apró, fekete foltok, mert már mindet eltakarította.

Anne reggel iskolába menet még gyorsan bement a sarki trafikba.

-   Jó reggelt hölgyem! A szokásosat? – kérdezte a mindig mosolygós, helyenként enyhén kopaszodó úr a pult mögül.

-         Igen, köszönöm! Tejjel és cukorral.

Ahogy megérkezett az iskola elé, megpillantott valakit, aki hirtelen jobban megmelengette,  mint az a forró kávé, amit még mindig a kezében szorongatott. A fiú integetve közeledett, szája mosolyra húzódott, barnás, mézes-sárga színű szeme pedig csak úgy ragyogott. A lány mellé lépett és puszit nyomott az arcára. Anne korábbi éveinek homályos foltjait ennek a fiúnak a személye töltötte be.

Együtt mentek be az épületbe, és legközelebb csak a tanítás után váltak el egymástól.

Mikor Anne délután hazaért, a káosz közepébe csöppent. Szülei falat repesztő hangerőn kiabáltak egymással, kishúga bömbölt, csapkodott toporzékolt.  Anne nem is emlékezett arra, hogy volt-e valaha olyan, mikor a szülei szerették egymást. Vagy azért, mert elmosódtak a még gondtalan családjával kapcsolatos emlékei, de az is lehet, hogy a szülei vesztették el az érzelmeiket. Mikor megpillantották az előszobába benyitó lányukat, ő lett a célpont. Rázúdult minden: munka, gyerek, egy másik nő, számlák, mosogatóba száradt reggeli-maradékok, ledobott szennyes a padlón, kiürült fogkrémes tubus. Anne egy ideig tehetetlenül állt a bejárati ajtóban. Könnyei elfojthatatlanul, némán potyogtak. Majd megfordult, és kirohant az utcára. Még akkor is rohant, amikor már kapkodva vette a levegőt, torka és ajkai pedig kiszáradtak. Mikor lábai már remegtek a fáradságtól, akkor rogyott csak össze. Egymást követték fejében a meggondolatlan vágyak.

- Bárcsak ne nyitottam volna be azon az ajtón, bárcsak újra magzat lehetnék, hogy megválaszthassam, hova szülessek, bárcsak elmostam volna a bögrémet, bárcsak sose fáradtam volna el, és ki tudtam volna futni a világból, bárcsak ne álltam volna szótlanul az előszobában, bárcsak ne használtam volna el a fogkrémet, bárcsak letöröltem volna a húgom könnyeit, bárcsak, bárcsak, bárcsak, bárcsak.

Érezte hogy elkezdődik, érezte, hogy vissza fog utazni a hibákhoz, de ez most valahogy más volt. Sokkal gyorsabban kezdett vele forogni a világ, csak elmosódott, színes foltokat látott, a fejébe irtózatos fájdalom hasított és végül már csak a sötétség felé zuhant. Mikor újra kinyitotta a szemét, már éjszaka volt és rázta a hideg. Feltápászkodott a járdáról, de semmi sem volt ismerős. Ahogy megindult a halványan megvilágított utcában, remegni kezdett. Úgy érezte magát, mint egy csecsemő, miután világra jött. Minden idegen volt, a tárgyak óriásként magasodtak fölé.  Félt.

Hajnalodott. Anne leült a trafik lépcsőjére. Nem emlékezett rá, hogy minden reggel itt vette meg kávéját tejjel és cukorral. Nem emlékezett még a saját nevére sem.

Órákig üldögélhetett ott, térdébe fúrt arccal. Megjelentek az első fénysugarakkal a dolgukra igyekező emberek is. Mikor Anne felnézett egy fiú állt előtte. Nem ismerte fel őt. A fiú közelebb jött, és Anne belenézhetett a szemébe. Méz színe volt. Tudta, hogy ezek a szemek hozzá tartoznak, hogy az ő jelenlétükben biztonságban lehet. A fiú megfogta a kezét, és óvatosan megszorította. Együtt indultak el a narancssárga fényben, miközben Anne tudta, most újrakezdi az életét.

  Pál Orsolya, 12.b