Parlament

Parlament

2019. február 26., kedd

Szenior sítúra? De még mennyire!

Katt a nagyobb nézetért
Kilencedik alkalommal szerveztünk osztálytársaimmal közös sítúrát. Hol többen vagyunk, hol kevesebben. A két évvel ezelőttin nem voltam.
Idén heten voltunk (négy fiú és három lány), és Nassfeld volt a célpont. Szállásunk egy tó partján volt Pressegger See-ben. Ketten csak a társaság kedvéért jöttek el, egyvalaki nagyon kezdő, ezért csak a pálya aljában csúszkált, egy másik osztálytársam inkább a sífutást, hótalpazást, nordicwalkingozást kultiválja, így tulajdonképpen mindössze hárman voltunk, akik "igazi" sízőnek számítottunk.
Egy Bécsben élő osztálytársam eddig csaknem az összes sítúránkon jelen volt, most azonban igazoltan volt távol: pár napja született meg újdonsült fülöp-szigeteki feleségétől a kislánya, aki a IV. D. legfiatalabb (és valószínűleg a legutolsó) gyereke. Csak érdekességképpen mondom, hogy eddig Petra lányom volt az osztály legkisebb gyereke, de ő is öt évvel fiatalabb, mint az osztály legidősebb unokája! Hát így szóródnak a generációk kérem szépen.
Az első napot viszonylag intenzíven végigsíeltük, szerencsére ma már az ember a síbérletén található szám segítségével visszanézheti, hogy mennyit ment:
Katt a nagyobb nézetért
Az első napon megtett szintkülönbség 7230 méter, a pályahossz 50 km volt. Az alsó fényképen magenta színnel ábrázolták, hogy melyik síliften hányszor mentem.
Katt a nagyobb nézetért
Másnapra aztán be is ütött a baj: egyik társnőmnek megdagadt a térde, így ő tovább nem síelt, egy másik srác - akinek már korábban volt szívinfarktusa - reggel úgy érezte, hogy pont ugyanúgy érzi magát, mint az infarktusa előtt, ezért kihívtuk a mentőket. Be is vitték a sürgősségire, ahol megállapították, hogy nincs komoly baj, de az aznapi síelésből ő is kiesett.
Egyedül én síeltem tehát, de 22 éves síbakancsom (amúgy egy márkás Rossignol) egyszerűen kettétört, úgyhogy kénytelen voltam kölcsön bakancsban csúszkálni.
Kilátás a völgyre és a szemközti sípályákra
Nassfeld varázsát az adja, hogy át lehet csúszni Olaszországba, a festői Lago di Pramollo tó partjára, ahol az éhes és szomjas sportolókat a Kabrio nevű olasz étterem várja mesés pizzával, igazi olasz eszpresszóval és a bombardino névre keresztelt forró tejszínhabos tojáslikőrrel. A második és harmadik napon itt ebédeltünk.
Erdei út a tó körül
A harmadik nap a hazautazás napja is, ezért amúgy is csak fél nap sízés jöhetett volna szóba. Ezt "szívinfarktusos" osztálytársam ki is használta, én viszont csatlakoztam a nordicwalkingos társamhoz, és 7 km-t lenyomtunk egy sífutó és sétaúton a tó körül. Ez jó ötletnek bizonyult. Változatosabb is így egy sítúra és nem is olyan megerőltető egy 550 km-es hazavezetés előtt.
Azt hiszem, ebből a történetből is láthatjátok, hogy így hatvan felett már nagyon öregesen adjuk elő ezt a műfajt. De azért voltak nagy beszélgetések, közös főzés, társasjátékozás, és persze koccintottunk arra is, hogy az osztály legfiatalabb gyereke édesanyjának legyen elegendő teje (tejfakasztás).

2019. február 17., vasárnap

Első 40 évem a szakmában - szakmérnökképzésem

1979 szeptemberében lettem VEIKI-s, "műszaki ügyintéző I." kategóriába kerültem és havi fizetésemet 2900 Ft-ban állapították meg (akkoriban még nem a fizetésből vonták le a személyi jövedelemadót, vagyis ez az összeg nettó fizetésnek volt tekinthető). A VEIKI-ben két részletben kaptuk meg a fizetést, hónap közepén és a hónap végén). Azonnal tanulmányi szerződést is kötöttem két év szakmérnöki képzésre (fejlesztő-kutató irányú nappali szakmérnökképzésre), úgynevezett C-tagozatra. Vagyis tulajdonképpen két évig csupán a fizetésemért kellett bejárnom a munkahelyemre.
Igazi munkahelyem az Automatizálási Tanszék egyik laboratóriuma volt, ahol az a bizonyos mikroprocesszoros fejlesztő rendszer is található volt, amelyről előző posztomban már beszámoltam. Itt végeztem saját kutatásaimat akkor, amikor éppen nem voltam valamilyen órán. kb. 600 óra/félév volt az önálló munkára fordítandó idő, de a tárgyaim között ilyesmik szerepeltek:

  • angol nyelv
  • lineáris algebra, numerikus módszerek
  • mikroprocesszorok és alkalmazásuk
  • korszerű folyamatirányító rendszerek szakszeminárium
  • filozófia
  • korszerű szoftver módszerek
  • publikáció
Az egész képzés egy fura keveréke volt a szakmérnökképzésnek és a doktoranduszképzésnek, mely azzal az ígérettel kecsegtetett, hogy a képzés végén készülő diplomaterv végül egyetemi doktori disszertációként is beadható, amennyiben tartalmilag - itt főleg az önálló kutatási/fejlesztési tartalomra vonatkozó követelményeket kell nézni - megüti egy disszertáció mértékét.
Kezdetben a számítógépes folyamatidentifikációs és önhangoló irányítási algoritmusokkal ismerkedtem. Ehhez nagy segítségemre volt egy előttem végzett évfolyam szoftverfejlesztése, a PCL programrendszer (Process Control Language). A programrendszer azon az Intel MDS mikroprocesszoros fejlesztőrendszeren futott, amelyről már szóltam előző posztomban. Lyukszalagról kellett betölteni, és képes volt több párhuzamos, időzített feladatot elindítani. A hejőcsabai projekthez kifejlesztett folyamatcsatolók segítségével laborkörülmények között lehetett vele számítógépes folyamatirányítási kísérleteket folytatni.
A tanszéken készült egy analóg folyamatmodell (lényegében egy analóg számítógép), ezt is fel lehetett használni a kísérletekhez.
A folyamatidentifikációs algoritmusok segítségével fel lehetett tárni egy irányított folyamat fizikai paramétereit, és ehhez lehetett hozzáigazítani a szabályozó algoritmusokat, az önhangoló szabályozók ezt a két lépést egyben voltak képesek elvégezni.
Forradalmi változást az eredményezett, amikor a tanszék beszerezte a MDS utódját, mely már floppy-meghajtóval is rendelkezett, volt saját operációs rendszere, az ISIS, volt full-screen szövegszerkesztője, a kifejlesztett programot is lemezre lehetett menteni. Innentől kezdve ez lett állandó munkaeszközöm.
Érdeklődésem a valós idejű többfeladatos operációs rendszerek felé fordult. Szemben a megszokott, szekvenciális programlefutással ezek a real-time executive-ok több feladat egyidejű futtatását végezték, melyek prioritásuk és időzítésük alapján kerültek végrehajtásra, interakcióban álltak egymással és a külvilággal, osztoztak a számítógép közös erőforrásain (processzor, ki- és bemenetek).
Az első komolyabb ilyen valós idejű futtató rendszer, amit megismertem, az RMX-80 volt, szintén Intel-fejlesztés.
Szakmérnök-képzésem második évében már teljes energiámat a valós idejű többfeladatos rendszereknek és a PCL továbbfejlesztésének szenteltem. Elhatároztam, hogy egy, az ISIS operációs rendszer alatt futó nyelvi környezetet teremtek, melyben a PCL programok modulárisan (külön fordítható funkcionális részegységenként) fejleszthetők. Nem kisebb célt tűztem ki magam elé, minthogy a PCL-ben fejlesztett programok legyenek kompatibilisek az Assembly-ben fejlesztett programokkal, illetve egy szintén az Intel cég által kifejlesztett programnyelvvel, a PL/M-mel. A három különböző nyelvi környezetben fejlesztett program egyetlen real-time programrendszerré állhatott össze. A programnyelvbe beépítettem azt a lebegőpontos aritmetikai programcsomagot is, amit még diplomatervként fejlesztettem ki.
Szakmérnökképzésem végére (csak '81 őszére végeztem teljesen a feladattal) megalkottam a PCL nyelv fordítóprogramját, melyben önálló programmodulok és teljes többfeladatos programrendszerek is fejleszthetők voltak. A programrendszer működését folyamatidentifikációs és önhangoló algoritmusokon keresztül demonstráltam. Diplomatervemet jelesre védtem, kitüntetéses szakmérnöki oklevelet szereztem és az államvizsga-bizottság alkalmasnak találta a diplomatervemet doktori értekezésként való benyújtásra.
Akkor még nem sejtettem, hogy a PCL-nyelv, a MDS fejlesztőrendszer, az ISIS operációs rendszer jópár évig jelentős mellékjövedelemhez juttat majd. Emulált környezetben az ISIS operációs rendszer Windows-os gépeken is futtatható, PCL-nyelvű programokat ma, 38 évvel a fordítóprogram kifejlesztése után is le tudok fordítani a számítógépemen.
Az Automatizálási Tanszék oktatóival még hosszú évekig nagyon jó kapcsolatban maradtam, amint ebben és ebben a posztban beszámoltam erről.
1981 őszén Munkába álltam a Villamosenergiaipari Kutató Intézet Rendszertechnikai Főosztályának Elektronikai Osztályán, de erről már egy következő posztban számolok be.

2019. február 11., hétfő

Színház, színház

Kati színházjegyvásárlási szenvedélye nem csillapodott 2019-ben sem, ezért úgy alakult a legutóbbi hétvége, hogy két színházi előadáson is voltam, pénteken a legkisebbik, vasárnap pedig a legnagyobbik lányommal.
Gyerekkoromban is voltak olyan ifjúsági sorozatok, amelyekből igyekeztek minél több bőrt lehúzni, brand-et teremteni belőlük. Ilyen volt például a Csilicsala csodája, amely folytatásos rádiójátékként indult (Viri a varázslat, piri a parádé, csilicsalamádé hipp és hopp!). De ment a Bábszínházban is, többször megnéztük az osztállyal, és készült belőle ifjúsági film is, A varázsló,  Páger Antal főszereplésével.
Aztán ott volt a legendás Mikrobi, amely szintén rádiósorozatként indult, majd rajzfilmsorozat lett belőle. Mindkét sorozatban Csákányi László volt a szolgálatkész robot hangja (Jaj, a fenékkkklemezem!).
Az én fantáziámat igazán azok a filmek, könyvek, sorozatok mozgatták meg, amelyek egy másik világba, a múltba vagy a jövőbe röpítettek. És az ugyanígy van a mai ifjúsági sorozatokkal is. Könyvsorozatról már két ilyenről is posztoltam, az egyik a német Idődetektívek sorozat, melyben a gyerekek különféle fontos múltbéli eseménybe kerülnek vissza és ott kell helytállniuk. Itt van aztán Berg Judit Alma-sorozata.
Az Időfutár szintén rádiójátékként indult, három évadot (mintegy 200 adást) ért meg, és könyvalakban is megjelent Tasnádi István, Gimesi Dóra, Jeli Viktória és Vészits Andrea ötlete. Most pedig a Pesti Magyar Színház vitte színre a tinédzserek kedvencét. A darab főhőse, Hanna Kempelen Farkas sakkautomatája ellen megnyer egy partit a múzeumban. Kiderül, hogy az automata valójában egy időgép, amivel Kempelen Farkas és Wolfgang Amadeus Mozart korába kerül vissza. Szerencsére mobilja vele van, melyen keresztül tovább tud csetelni a jelenben maradt barátaival. Megmenti A varázsfuvola bemutatóját, mert play-backről elénekli az Éj Királynőjének áriáját, ezzel megmenti a jelent is, mely az bemutató elmaradása esetén végzetesen megváltozna. Valami rejtélyes ok miatt a bemutatón nem II. József, hanem az akkor már halott édesanyja, Mária Terézia van jelen. Végül - miután rendbe tette a múltat - Hanna a sakkautomata segítségével visszarepül az eredeti kerékvágásba visszazökkent jelenbe.
Hogy Mozart mekkora nagy arc volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Papageno és Papagena kettőse igazi rap-alap:


A vasárnap látott színházi előadás már korántsem volt ennyire vidám. Spiró György darabját, a Széljegyet láttuk a Katona kamara színházában, a Kamrában. A mintegy hatvan néző körbeülte a színpadot. A színdarab az ingatlanmaffiát mutatja be, de olyan kíméletlenül, hogy talán még egyetlen színházi előadás alatt sem éreztem azt, mint most, hogy az első öt perctől kezdve egyfajta másodlagos szégyenérzetet töltött el (másodlagos vagy szekunder szégyen az az érzés, amikor valaki más helyett szégyenkezel, pl. ha megnézed Karácsony Gergely HírTV-nek adott interjúját).
Mind a négy színész nagyon jó, de az ingatlanügynököt alakító Bányai Kelemen Barna olyan elképesztően önazonos, mintha tényleg egy igazi szarkavaró ingatlanost kértek volna fel, hogy játssza el önmagát. Minden Spiró-darab vége felé van egy monológ, mely összefoglalja a lényeget, pl. a Quartett című darabban. Sajnos a Széljegy még nincs fenn a Digitális Irodalmi Akadémián, ezért emlékezetből csak a lényeget tudom összefoglalni: Minél műveltebb vagy, minél több diplomád van, annál könnyebb téged átverni, becsapni, mert annál jobban megbízol másban. A legegyszerűbb trükkökkel csapnak be. A darabbéli ügyvédnő (Ónodi Eszter) gúnyosan mondja egykori legjobb barátnőjének (Fullajtár Andrea), akit sikerül több millióval lehúznia: Tudod mennyi munkámba került, míg ide ledolgoztam magam?
Hátborzongató volt.

2019. február 9., szombat

A párhuzamosok Isten videó-szobájában találkoznak

Befejeztem Nádas Péter óriásregényének, a háromkötetes, több mint 1500 oldalas Párhuzamos történeteknek az első kötetét. A regényt több mint 20 évig írta a hazai prózairodalom egyik legnagyobb alkotójának tartott író. Miután 2012-ben megjelent a német fordítás, és a fordítást végző Christina Viragh megkapta a lipcsei könyvvásár fordítói díját, a Kossuth-díjas szerzőt évekig az irodalmi Nobel-díj lehetséges várományosaként emlegették.
Az első kötet után mindenképpen pihenőt kell tartanom a folytatás előtt, ebben a posztban közbenső benyomásaimról számolok be. Hozzá kell tennem, hogy a Párhuzamos történetek kritikai irodalmával is tele van a net. A Wikipedián extrém hosszú elemzés olvasható a műről. Szóval megtudtam, hogy a regény olvasása nemcsak engem hozott zavarba, műfajteremtő műről van szó.
És akkor most leírom legerősebb érzésemet, ami a könyv olvasása közben folyamatosan motoszkált bennem: Olyan a regény, mintha Isten videó-szobájában ülnék egy hatalmas monitor előtt. Nem HD, nem is 4k vagy 8k, hanem végtelen felbontású, a kozmosztól az elemi részecskékig minden látható rajta.
Szóval ott ül Isten ebben a hatalmas képernyőkkel borított szobában, és azzal tölti az idejét, hogy a halandók történeteit nézi. Azt írtam, az idejét, de hát nincs is neki ideje, hiszen a teljes időtlenségben leledzik, ezért egyszerre látja a múltat és a jövőt, mindennek az okát és mindennek a célját. Ő az egyedüli, aki ebben a káoszban látja a rendet.
Úgy lehet talán a legjobban szemléltetni ezt az időtlenséget, mint amikor mi egy többször olvasott könyvet újraolvasunk, egy többször látott filmet újranézünk. Megkérdezheted, hogy halott-e Nemecsek Ernő. Nincs rá jó felelet, hiszen a könyv utolsó előtti fejezetéig nagyon is élő. Gonosz-e Anakin Skywalker? Hát ez is, az is, attól függően, hogy hol tartunk a történetben. Isten vetítőtermében nemcsak a múlt és a jövő, de az összes emberi sors egyetlen képpé áll össze.
Képzeljük el továbbá, hogy minden történetet egyszerre láthatunk külső és belső nézetben. Mintha egy videó-játékban nézőpontot váltanánk. (Lassan elmúlik a DVD-korszak, de a régi DVD-lejátszók távirányítóján van három érdekes gomb: AUDIO, SUBTITLE, ANGLE. Az első kettőről még tudjuk, hogy a film hangjának illetve feliratának a nyelvét választhatjuk ki vele, de mi a csuda lehet az az ANGLE. Nos, a DVD-korszak hajnalán úgy gondolták, hogy sportesemények vagy koncertek filmjeinél a néző választhatja majd ki a kameraállást. Tegye fel a kezét, akinek már volt a birtokában ilyen DVD.) Vagy amikor a kamera lassan felbukkan a víz alól, egy pillanatig együtt látszik a víz alatti és víz feletti világ.
Egyszerre belül és kívül (forrás: cosmopolitan.hu)

Isten elindít egy cselekményszálat, tűéles pontossággal benne van a történetben, nemcsak a cselekményt, de a szereplők gondolatait is pontosan követi, sőt ezek tökéletes egységben vannak, akárcsak a dolgok előzményei vagy következményei. Ha megtetszik neki egy szereplő, ráakaszkodik és egy darabig követi, majd megunja, visszatér az eredeti szereplőkhöz, vagy leejti a cselekményszálat, és egy újat vesz fel más térben és más időben.
Vannak fanyalgó kritikák is, Radics Viktória többek között ezt írja: „Az első olvasás után csúnyán frusztrálódtam: még ha élvezkedve is, hiába olvastam el ezerötszáz oldalt, nem derült ki semmi. Az író egyszerűen cserben hagyott, nem is egyszer, s rendszerint akkor, amikor a legszebb vagy legizgalmasabb. Felcsigáz, aztán egyszer csak otthagy, hoppon maradok, mehetek a szereplők után a transzcendenciába” De hát mire való a képzelet? - kérdezem én.
Mindenesetre most Dragomán-novellákat olvasok pihenésképpen (talán majd róluk is posztolok), hogy aztán újult erővel gyürkőzhessek neki a második kötetnek.

2019. február 6., szerda

A bírákat ne szidalmazd

A címben szereplő idézet Mózes második könyve 22. fejezetének 28. verséből való: "A bírákat ne szidalmazd, és néped fejedelmét ne átkozd".
A bibliai parancs célja egyértelmű, ha egy közösség nem fogadja el bírája ítéletét vagy vezetője döntéseit, ott előbb-utóbb a viszály üti fel a fejét. A bíró tekintély megőrzését az amerikai honatyák is olyan fontosnak találták, hogy az amerikai alkotmány ötödik módosításába (Fifth Amandment) bekerült a másodszori eljárás tilalma (Double Jeopardy). Ennek az a lényege, hogy egy vád alól felmentett személy nem fogható perbe még egyszer ugyanazért a cselekményért. Ez nemcsak a bírói túlkapásoktól védi az amerikai polgárokat, de egyúttal védi a bírói tekintélyt is. Nemcsak az igazságszolgáltatás intézményeinek, de törvények egyértelműségébe vetett hitnek is árt, ha több különböző bírói tanács vagy esküdtszék ugyanazon nyomozati anyag alapján eltérő ítéletet hoz.
Jól emlékszünk az O.J. Simpson-ügyre. A felmentő ítélet után - bár erős érvek szóltak amellett, hogy mégis csak az egykori futballsztár a gyilkos - többé már nem lehetett büntetőeljárást kezdeményezni ebben az ügyben (a dolog érdekessége, hogy polgári eljárást viszont igen).
Magyarországon persze más jogrend van, az ügyész felmentő ítélet után is nyújthat be fellebbezést, és pont a legutóbbi eset, a vörösiszap-katasztrófa kapcsán a héten született ítéletről jutottak eszembe olyan esetek, amikor felmentett vádlottakat később ugyanabban az ügyben elítéltek.

Talán az első nagy port felkavaró ügy a híres Agrobank-ügy volt. Az Agrobank a rendszerváltás környékén alapított részben magánkézben lévő kereskedelmi bank volt, alapítója Kovács Mihály ausztrál-magyar üzletember, vezérigazgatója pedig Kúnos Péter voltak. Az Antall-kormány úgy szerette volna a privatizációt felgyorsítani, hogy a tőkeszegény vállalkozókat a kereskedelmi bankokon keresztül kedvezményes hitelhez juttatta. Ez volt az E-hitel (Egzisztencia-hitel). Mivel a hitelkockázat egy jelentős része a kereskedelmi bankokat terhelte, nem nagyon kapkodtak az ügyfelek után. Az Agrobank viszont azt a konstrukciót találta ki, hogy az E-hitelért cserébe üzletrészt kértek a hitelfelvevőktől. Már a Horn-kormány alatt kezdeményezett az ügyészség eljárást a szerintük törvénysértő gyakorlat ellen, a bank vezetőit bilincsbe verve vezették el, a bank pedig bizalomvesztés miatt összeomlott. A Fővárosi Bíróság első fokon három év múlva hirdetett ítéletet, és a vádlottakat bűncselekmény hiányában felmentették. Az amerikai eljárásrend szerint az államügyésznek ezután már nem lett volna módja fellebbezni.
Az Agrobank-ügy azonban a Legfelsőbb Bíróság elé került, mely 1998-ban, már az első Orbán-kormány alatt elmarasztaló ítéletet hirdetett, és Kovács Mihályt felfüggesztett, Kúnos Pétert letöltendő szabadságvesztésre ítélte. Különös fordulata az ügynek, hogy Kúnost Göncz Árpád köztársasági elnök kegyelemben részesítette, főként arra hivatkozva, hogy két független bírói tanács eltérő döntést hozott ebben a bonyolult ügyben, ez kétségeket ébreszthet a vádlott bűnösségét illetően. Az akkori igazságügy-miniszter, az MDF-es Dávid Ibolya - tudjátok, az, aki nem ért a focihoz - viszont nem ellenjegyezte a kegyelmi határozatot, ezért Kúnosnak le kellett töltenie a büntetését. Sokak szerint Kúnos Péter a liberális köztársasági elnök és a konzervatív miniszter közötti ellentét áldozata lett.

Hasonlóan bonyolult - és számos politikai vetülettel is rendelkező - ügy volt a sukorói telekcsere néven elhíresült eset. Történt, hogy Ronald Lauder üzletember egy kaszinóvárost szeretett volna létesíteni Magyarországon, az ehhez szükséges koncessziós jogot meg is szerezte. A kiszemelt területen, a Velencei-tó melletti Sukorón fekvő telket az üzletember egy megbízott, Joáv Blum révén telekcserével kívánta megszerezni: a sukorói telekért cserébe Albertirsa-Pilis térségében lévő telkeket ajánlottak.
Mivel Lauder egymilliárd dollár értékű turisztikai célú befektetésre készült, a beruházással és a telekcserével az akkori Gyurcsány-kormány is foglalkozott. A Nemzeti Vagyongazdálkodási Tanács engedélyezte a telekcserét, az ügyletet Tátrai Miklós, az MNV vezérigazgatója aláírta. A két telek közötti mintegy 300 millió forintnyi értékkülönbözetet állapítottak meg, ezt a befektetők készpénzben fizették meg. A politikai ellenzék azzal támadta az ügyletet, hogy a két telek közötti értékkülönbség jóval nagyobb, mint az értékbecslők által kiszámított érték. Gyurcsány bukása után Bajnai utasította a Pénzügyminisztériumot, hogy az ügyletet polgári perben támadja meg. A bíróság kimondta, hogy a szerződés színlelt, ezért visszaállította az eredeti állapotot.
A második Orbán-kormány idején az ügyben büntetőper is indult, Tátrai Miklóst, az MNV vezérigazgatóját és Császy Zsolt vezérigazgató-helyettest hűtlen kezeléssel vádolva. A vádlottakat első fokon elítélték, másodfokon felmentették. Császy Zsolt az előzetes letartóztatásban szerzett élményeiről könyvet írt.
2017-ben az ügy a Kúria elé került, mely ismételten kimondta a vádlottak bűnösségét. Az ötödik alkotmánykiegészítés alapján Amerikában erre nem lett volna lehetőség. Tegye fel a kezét, aki meg van győződve arról, hogy igazságos ítélet született. Mindenesetre Gyurcsány, akit tanúként is kihallgattak az ügyben, sőt Császy azt állítja, hogy az ügyészség ejtette volna a vádat ellene, ha Gyurcsányra vall, végig bátran kiállt a vádlottak mellett, koncepciós pernek nevezve az egész eljárást.

És végül a vörösiszap-per. 2010 októberében Magyarország történetének egyik legsúlyosabb ipari katasztrófája következett be: Az ajkai timföldgyár egyik vörösiszaptároló kazettájának gátja átszakadt, és három települést, Kolontárt, Devecsert és Somlóvásárhelyt árasztott el az erősen lúgos zagy. 10 ember életét veszítette, Kolontárt gyakorlatilag teljesen újjá kellett építeni. A közvéleményt kezdettől fogva erősen foglalkoztatta az ügy. Párhuzamosan folytak a kártérítési perek, és a büntetőper. Az ügyészség a cég akkori vezetői és alkalmazottai ellen indított eljárást gondatlan közveszélyokozás címén. Nem vádolták meg sem a felügyeleti szervek és hatóságok illetékeseit, sem a tározó egykori tervezőit. Az eljárás során nem sikerült bizonyossággal megállapítani, miért is következett be a katasztrófa.
A 2012-ben elkezdődött tárgyalás-sorozatot 2013-ban újrakezdték, és 2016-ban született meg az elsőfokú ítélet. Minden vádlottat felmentettek azzal az indokkal, hogy a gátszakadást tervezési hiányosságok okozták. Az üzemeltetőknek nem volt reális lehetőségük arra, hogy előre lássák és megakadályozzák a katasztrófát. A közvéleményt felháborította a felmentő ítélet, a Fidesz Németh Szilárdot, a párt öklét küldte sorompóba az ítélet ellen. Az ügyészség természetesen fellebbezett és eszük ágában sem volt a gyanúsítottak körét kibővíteni a hatósági ellenőrzést végző személyekkel vagy a tárolókazetta egykori tervezőivel.
2017-ben a másodfokú bíróság az ügy első fokon történő újbóli lefolytatását rendelte el, és a héten született meg az újabb - még mindig nem jogerős - elsőfokú ítélet. A Double Jeopardy tilalma alapján erre az eljárásra már nem kerülhetett volna sor Amerikában. A 15 vádlottból 10 kapott szabadságvesztést, ebből ketten - a vezérigazgató és a helyettese - letöltendőt. A 2 és fél éves illetve 2 éves fogház a közvéleményt egyáltalán nem nyugtatta meg, ráadásul a két ellentétes elsőfokú ítélet nem igazán erősítette meg az igazságszolgáltatásba vetett bizalmunkat. És a fő kérdésre még mindig nem kaptunk választ: miért szakadt át a gát.

Három olyan igen bonyolult ügyet soroltam fel az elmúlt 25 évből, melyek során az eljárás valamelyik szakaszában a vádlottakat felmentették, majd lényegében ugyanazon nyomozati anyag alapján letöltendő szabadságvesztésre ítélték. Szerintem az amerikai jogrend ebből a szempontból tisztességesebb, alaposabb, megalapozottabb eljárásra kényszeríti már az első fokon eljáró bíróságokat is, erősítve az igazságszolgáltatásba vetett bizalmat.

2019. február 4., hétfő

Állandó eposzi jelzők és a közmédia

Valamennyien tanultuk az iskolában az állandó eposzi jelzőket, melyekkel a görög isteneket és a hősköltemények hőseit illették. Tehénszemű Héra vagy bagolyszemű Pallas Athéné, hókarú Nausziká vagy dicső Meneláosz.
Aztán ugyanilyen állandó jelzőkkel illettünk dicsőséges uralkodókat: Oroszlánszívű Richárd, Rettegett Iván, Nagy Péter. A magyar történelemben is szép számmal előfordultak: Kálmán királyunk könyves volt, Lajos királyunk nagy, Mátyás pedig igazságos. A 19. századig aggattuk politikusainkra a jelzőket, Széchenyi a legnagyobb magyar volt, Deák a haza bölcse. A 20. századra elfogytak a jelzők, pedig erős kezű uralkodóink voltak Ferenc Jóskától Horthyn keresztül Rákosin át egészen Kádárig bőséggel.
Szerencsére a 21. századi magyar történelem visszahozta ezt a régi szép hagyományt. Lett ugyebár szemkilövető Gyurcsányunk, megtudtuk, hogy Orbán 1 G, de nekem legeslegjobban a közmédia új elnökének most már kitörölhetetlen és elmaradhatatlan jelzője tetszik: a hírhamisító.
Hírhamisító Papp Dániel egyszerű Echo tévésként kezdte, de többre vágyott, és 2010-ben megérezte, hogy az új időkben a köztelevízióban van a helye. Tudta, hogy a magyar médiatörténelemben új időszámítás kezdődik, a híradónak nem a hírek, hanem a propaganda minél szélesebb rétegekhez való eljuttatása a feladata. 2011. áprilisában a '68-as francia diáklázadások vezéralakjáról, Daniel Cohn-Benditről olyan tudósítást készített, mely azt sugallta, mintha a zöldpárti európai parlamenti képviselő megfutamodott volna egy neki feltett provokatív kérdés elől. Szerencsére a vágatlan felvételek alapján kiderült, hogy ennek pont az ellenkezője volt az igaz. Ha azt hiszitek, hogy a botrány kirobbanása után elmarasztalták Papp Dánielt, nagyon tévedtek: az MTVA akkori vezérigazgatója azonnal a hírműsorok főszerkesztőségének az élére nevezte ki.
A következő botrányig alig egy fél évet kellett várni. Egy Tőkés Lászlóval folytatott riport hátterében feltűnt Lomnici Zoltán, a Legfelsőbb Bíróság egykori elnöke, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke, aki akkor valamiért szintén a hatalom bögyében volt, ezért kiadták a parancsot, hogy a riportfilmben nem jelenhet meg. Arcát egyszerűen kiblőrőzték, kisatírozták, ahogyan a bűnözőkét szokták a bírósági tudósításokban. A botrány kirobbanása után Papp Dánielt ugyan rövid időre felmentették a munkavégzés alól, de 2014-től már tartalomszolgáltatási igazgató, 2018 szeptemberétől pedig az MTVA vezérigazgatója lett.
De a hírhamisító eposzi jelzőt maga küzdötte ki magának. Amikor az ellenzéki sajtó megírta hírhamisítási botrányait, ő maga indított pert a jó hírnevének megsértése miatt. Viszont a bíróság a tények alapján megállapította, hogy Papp Dániel valóban hírt hamisított, ezért jogosan lehet hírhamisítónak nevezni.
Vezérigazgatói kinevezése Orbán kisvasút-szindrómájának tipikus megnyilvánulása volt: minél jobban támadják, annál magasabb pozícióba teszem.
Amikor a decemberi tüntetések során ellenzéki képviselők azért mentek az MTVA székházába, hogy Papp Dánielt elszámoltassák arról a mintegy 80 milliárd forintról, amelyet hírszolgáltatás helyett állami propagandára, álhírgyártásra és karaktergyilkosságra fordít minden évben, a képviselőket - mentelmi joguk figyelmen kívül hagyásával - biztonsági őrök dobták ki az épületből. Orbán házi ügyészsége megvédte a televíziót, és garázdaság gyanújával indult nyomozás a képviselők ellen.



A magyar televízió már méltatlan a "közszolgálati" jelzőre, csak az "állati" maradt meg belőle. Ezúttal elővettem legszebb mosómedve-hangomat, hogy elénekelhessem a Közszolgál(l)ati dalt:



És ha már a dalaimnál tartunk, az elmúlt napokban csatlakozott YouTube-csatornámhoz az ezredik követő. Olyan ez, mint amikor egy videójátékban elérsz egy adott pontszámot és egy újabb pályát nyit meg neked a játék. A YouTube is megnyitotta nekem a közönségemnek küldött közvetlen üzenetküldés lehetőségét. Első üzenetemben ezzel köszöntöttem maroknyi rajongótáboromat:

2019. február 2., szombat

Első 40 évem a szakmában - egyetemi alapképzésem utolsó évei

Arra gondoltam, hogy az egyetemi éveimmel fogom kezdeni a szakmai beszámolómat. Az én időmben még nem létezett bolognai rendszer, de a Villamosmérnöki Kar kísérletképpen bevezette a 4+2-es rendszert: Az arra vállalkozók  négy év alatt megszerezhették a villamosmérnöki diplomát (úgynevezett B-tagozat), amihez egyébként öt év kellett volna, és lehetőség volt két év szakmérnöki képzésre is (C-tagozat), vagyis hat év alatt két diplomát is szerezhetett az ember.
Engem erősáramú szakra vettek fel, amihez nem nagyon fűlt a fogam, ezért az első félév után a "műszaki fizika" nevet viselő B-tagozatra jelentkeztem. Ezen azonban olyan kevés volt az induló, hogy nem indították el, ezért erősáramú B-tagozaton folytattam tanulmányaimat. Míg sok évfolyamtársam hobbiból erősítőt épített vagy éppen hegesztőtranszformátort tekercselt, engem kizárólag a számítástechnika érdekelt.
Az egyetemi számítástechnika-oktatás keretében ALGOL-60 nyelvet tanultunk, de az oktatás körülménye mai szemmel még meglehetősen kőkorszakinak számítottak. Az ember megkapta a feladatot, ez alapján leírta papírra a helyesnek vélt programot. Ezután sorba állt, hogy hozzáférjen valamelyik szalaglyukasztó berendezéshez, ahol begépelte a programot, eredményül kapott egy lyukszalagot, melyet leadott az operátoroknak futtatni az ODRA típusú számítógépen. Ha a program hibás volt, lehetett újra meg újra próbálkozni.
A körülmények ellenére nagyon érdekelt, hogyan lehet nem matematikai problémákat algoritmizálni, ezért ALGOL-60-ban írtam egy kétlépéses sakkfeladvány-megoldó programot, megfelelően lekódolva a sötét és világos figurák értékét, lépéseit és ütéseit. És még működött is a program!
A Természet Világa című folyóiratban olvastam egy matematikai problémáról: A 12 félhangból álló úgynevezett dodekafon hangsorokat előszeretettel használják a modern zeneszerzők. De vajon hányféle olyan dodekafon hangsor létezik, melyben sem a hangok, sem a köztük lévő hangközök nem ismétlődnek meg. Zárt képlet nem létezik rá, annyit lehet tudni mindössze, hogy a hangsorok száma néggyel biztosan osztható, mert ha megtaláltunk egy megfelelő hangsor, akkor az visszafelé játszva is teljesíti a kritériumokat (ezt rák-hangsornak nevezzük), valamint tükrözhető is a hangsor, ha minden emelkedő hangközt süllyedőre, minden süllyedőt pedig emelkedőre változtatunk (megfordított hangsor). létezik továbbá a rák-hangsor megfordítása is.
(Vegyük példaként dó-ré-mi egész hangközökből álló hangsort: a dó-mi-ré megfelel a kritériumoknak, hiszen az emelkedő két egész hangtávolságot egy süllyedő hangtávolság követ. A dó-mi-ré rákja a ré-mi-dó, megfordítása a mi-dó-ré, rákmegfordítása pedig ré-dó-mi. Ezzel pedig elő is állítottuk az összes olyan hangsort, ami megfelel a kritériumoknak).
Egy tankörtársammal szintén ALGOL-ban előállítottuk az összes hangsort. A program egy nagyon szép rekurzív algoritmus volt, amely először két hangra oldotta meg a feladatot, ehhez vett hozzá egy harmadikat, egy negyediket és így tovább. Azon kívül, hogy jól elszórakoztunk, megtanultuk, hogy a zárt matematikai alakban meg nem fogalmazható problémákat is remekül meg lehet oldani számítógéppel. Ráadásul tankörtársam a Fazekasba járt matematika tagozatra. A gimnáziumnak volt egy TPA-11-es számítógépe (A KFKI gyártotta az amerikai PDP-11-ről lekoppintva), és a diákok tanulták programozni. Mivel az egyetemen is volt TPA, tankörtársam a számítógéppel lejátszatta az összes hangsort, amit felvettünk magnóra. Talán neki még megvan a felvétel.
És ha már szóba került a PDP-11, a Folyamatszabályozási Tanszéken volt egy ilyen számítógép. Ezen a gépen úgynevezett RSTS rendszer futott, vagyis vagy egy tucat számítógépes terminál előtt ülő hallgató ciklikusan megkapta a gépidő rá eső szeletét, így úgy érezhette, hogy egy személyi számítógép előtt ül, övé az egész gép. Ezeken a terminálokon BASIC nyelven lehetett programozni, hirdettek BASIC-tanfolyamot, amelyre többen jelentkeztünk, így sok feladatot már nem ALGOL-ban, hanem BASIC-ben programoztunk le, és sokkal európaibb körülmények között dolgozhattunk.
Harmadév felé azért már kicsit az irányítástechnika irányába is érdeklődni kezdtem. Keviczky László akadémikus az Automatizálási Tanszéken oktatott, őt kerestem fel, hogy mivel foglalkozhatnék. Ő azt javasolja, hogy foglalkozzak folyamatszimulációval, ismerkedjek meg a TAPSO és INTAP folyamatszimulációs programokkal. Ezek a programok FORTRAN-ban voltak megírva, lyukkártyán voltak rögzítve, és a Folyamatszabályozási Tanszék R-20-as számítógépén lehetett futtatni. Ehhez meg kellett tanulni FORTRAN-ul, a változatosság kedvéért most nem lyukszalagot, hanem lyukkártyákat kellett készíteni. Az utóbbi 10 évben foglalkoztam ismét folyamatszimulációval, a Matlab Simulink programcsomagjával, generátorok gerjesztésszabályozóját modelleztük vele.
Végül a mikroprocesszorok világánál kötöttem ki. Az Automatizálási Tanszéknek volt egy Intel MDS mikroprocesszoros fejlesztő rendszere, amin az Intel cég nagy sikerű i8080 processzorára lehetett programot fejleszteni.
Intel MDS (Microprocessor Developement System)

Az i8080-as nyolcbites processzor a világ első nyolcbites processzorának, az i8008-nak egy kibővített, tökéletesített változata volt. Képzeljétek el, épp a napokban, irodánk költözése kapcsán találtam a fiókomban egy i8008-ast, egy 40 éves processzormatuzsálemet:
i8008-as processzor
A tanszék oktatója, Gál Tibor tartott oktatást a 8080-asról, megismertük az utasításkészletét, tudtuk mind a 40 lábáról, hogy mire való. A programfejlesztés körülményei itt sem voltak túl egyszerűek: Assembly-ben programoztunk, ami a gépi kód szöveges rövidítésekkel (mnemonikokkal) helyettesített változata. Az ember először betöltötte lyukszalagról a szövegszerkesztőt (szó sem volt még full-screen-es szerkesztőkről, sohasem láttuk egybe a szerkesztendő szöveget), bepötyögtük a programot (egy Videoton terminálról), utána lyukszalagról betöltöttük az Assembly-fordítót, lefordítottuk a programot, és már lehetett is futtatni. Mágneslemezes adattárolónk nem volt.
Emlékszem, első jelentősebb fejlesztésem az STD (Substitute-Trace-Disassembler) programcsomag megalkotásában való közreműködés volt. A programcsomaggal közvetlenül Assembly-ben (szövegszerkesztő és fordító közbeiktatása nélkül) lehetett programot bevinni, a futó programot lépésről-lépésre követni lehetett, és egy működő programot a gépi kód alapján vissza lehetett fordítani Assembly-be. Mindhárom funkciónak később nagy hasznát vettük.
1978 nyarát a tanszéken töltöttem. A tanszék elvállalta a Hejőcsabai Cementművek nyersmalmának számítógépes irányítását. Ehhez a projekthez folyt a hardver és szoftver fejlesztés. Számítógépes folyamatcsatolókat is fejlesztettünk, relés kimeneteket, repülőkondenzátoros analóg leválasztókat (akkoriban még nem voltak mágneses vagy optikai potenciálleválasztók, ezért az eltérő potenciálú áramkörökben való mérést pofonegyszerűen oldottuk meg: egy kondenzátort a mérendő áramkörre kapcsolva feltöltöttük a mérendő feszültséggel, majd egy relé a kondenzátor mindkét pólusát átkapcsolta a mérő áramkörre). Nyár végén aztán több napra levonultunk Hejőcsabára, egy lakást béreltünk, de leggyakrabban éjszakai méréseken vettünk részt. Én 1978-tól számítom magamat irányítástechnikusnak.
Az 1978-79-es tanévre Népköztársasági Ösztöndíjat nyertem el, ami akkor havi 1000 forint ösztöndíjnak felelt, meg, ez mai árszinten talán 100.000 forint lehet.
A diplomatervemet szintén az MDS-en fejlesztettem ki: hárombájtos lebegőpontos aritmetikai programcsomag 8080-as processzorra. Ez egy kellően gyors és folyamatirányításhoz elegendően pontos aritmetikát biztosított, a négy alapműveleten kívül hatványozni és trigonometrikus függvényeket kiszámolni is lehetett vele. A programcsomag 1979-re készült el, és sikerére jellemző, hogy egészen 2017-ig működött a Paksi Atomerőműben egy intelligens mérőkártyában. 38 év egy program pályafutásában elég hosszú idő.
Jelesre államvizsgáztam, és kitüntetéses (úgynevezett vörös) diplomát kaptam. Kevicky László javaslatára jelentkeztem a VEIKI (Villamosenergiai Kutató Intézet) elektronikus osztályára, ahol nemrég indultak meg a mikroprocesszoros folyamatirányítással megvalósított fejlesztések. Tanulmányi szerződést kötöttem velük két éves szakmérnöki tanulmányaimra, de ez már egy új fejezet.