Öttusa

Ma, vagyis november 27-én döntést hozott a Nemzetközi Öttusa Szövetség, hogy a 2028-as Los Angeles-i olimpián már nem lesz lovaglás az öttusában. A döntést egy, a tokiói olimpián lezajlott incidens előzte meg, amikor is a női egyéni nagy esélyese, a német Annika Schleu lova megmakacsolta magát, és a versenyző 0 ponttal zárta ezt a versenyszámot. Az öttusában hagyományosan sorsolják a lovakat, melyeket a rendező ország biztosít, és hasonló "balesetek" - ha nem is túl gyakran - de már korábban is előfordultak, különösen, ha a rendező ország nem hagyományos lovas nemzet. Pont ezeknek az országoknak szeretett volna a szövetség kedvezni azzal, hogy más sportágakkal, pl. kerékpározással is kiváltható lenne a lovaglás. Nekem pedig ez a döntés jó alkalom arra, hogy elmeséljem, hogyan voltam fiatal koromban én is öttusázó.

1969-ben - hetedikes koromban - a Csepel SC. két fiatal öttusaedzője eljött iskolánkba és megnézett egy tornaórát, majd az óra végén az ügyesebben mozgó fiúknak, köztük nekem is, felajánlották, hogy kezdjenek öttusázni a Csepelben. Kicsit félve, de én is elkezdtem ezt a sportot.

Kezdetben hetente három úszóedzés volt reggel 6-kor a Csasziban (bár egy villamosmegállóra laktunk a Csaszitól, fél hatkor kellett kelnem, akkor szoktam rá a koránkelésre), télen-nyáron a nyitott 50m-es medencében, és két tornatermi edzés a József nádor téri vívóteremben.

Az egykori vívóterem

Később a reggeli három úszás mellé bejött két futás, két délután vívás, egy délután pisztolylövés. Hirtelen nagyon elfoglalt tinédzser lettem, mert mellette még zongoráztam, rádióamatőr-szakkörbe jártam, sőt, állatkerti biológia-szakkörbe is!

Az öttusa abban az időben még csak férfiak versenye volt az alábbi sportágakkal (ebben a sorrendben):

• Lovaglás lényegében a mai díjugratásnak megfelelő akadálypályán, a vert akadályokért és a szintidő túllépéséért pontlevonás járt.
• Párbajtőrvívás, mindenki mindenkivel vívott egy találatig, az együttes találat nem számított.
• Pisztolylövés. Négyszer öt sorozat kisöbű sportpisztollyal mellalakra.
• 300 m gyorsúszás.
• 4000 m terepfutás.

A verseny lebonyolítása öt napig tartott, és az utolsó napi futószám után is vagy egy órán keresztül tartott a számolgatás, a pontok összegzése.

Nekünk a versenyzés kezdetben kéttusa (úszás+futás), később háromtusa (hozzá jött a lövészet) volt. Nem igazán voltam sikeres, meg a gimiben már időm sem nagyon volt, így aztán pár évig megmaradtam csak a párbajtőrvívásnál, aztán az érettségi előtt azt is abbahagytam. A Csepel öttusa szakosztálya nagyon híres versenyzőket nevelt ki, az én időmben lett olimpiai bajnok Balczó András. Balczóval mi kicsik csak ritkán futottunk össze, de pl. a nyári erőnléti edzéseken a csepeli stadionban még focizni is beállt közénk. A szakosztály vezetője Benedek Ferenc mesteredző volt, a klub további általa kinevelt híres versenyzői: a méltatlanul fiatalon elhunyt Villányi Zsigmond, aztán Maracskó Tibor, Dobi Lajos, Pajor Gábor (ő az én korcsoportomban versenyzett, velem egyidős).

Az öttusa folyamatos reformokon ment keresztül. Jelentős lépés volt az utolsó futószám hendikep-rendszerben történő lebonyolítása: a futókat az első négy napon elért pontszámukkal fordított sorrendben indították el, így a végén valóban az nyert, aki először ért célba. A hosszadalmas lebonyolítást lerövidítendő csökkentették a távokat, összevonták a futást a lövészettel (lézerfutás), a versenyt rövidebb idő alatt bonyolítják le. A korábbi "csapatverseny" mindössze abból állt, hogy összesítették három versenyző egyéni pontszámát. Később bejött a már valóban külön versenyszámként lebonyolított váltó, az eredeti csapatverseny szépen kikopott. És természetesen az öttusában is teret kaptak a nők, Vörös Zsuzsa személyében olimpiai bajnokunk is van, az idei tokiói olimpián Kovács Sarolta nyert bronzérmet.

Számomra sem az öttusa, sem a vívás igazi sikerélményt nem adott, de egy fiatal kamasz számára szükséges testmozgást, a rendszerességet, a fegyelmet igen. Sajnos a Csepel SC-t a rendszerváltás eléggé megtépázta, korábbi NB-I-es labdarúgó csapata is megszűnt. (A Csepel volt a Ferencváros, az Újpest, a Honvéd és a Vasas után az ötödik budapesti csapat, mely rendszeres résztvevője volt az NB-I-nek).

A Nemzetközi Öttusa Szövetség döntése ellen a magyar szövetség tiltakozott, még Schmitt Pál is írt tiltakozó levelet. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy valóban kialakul az öttusának egy olyan ága, melyben a lovaglás helyét más sport, legnagyobb valószínűség szerint kerékpározás veszi át. Szerintem azonban megmarad az öttusa klasszikus formája is, és fognak régi és új stílusú versenyeket is rendezni, sőt, bizonyára lesznek versenyzők, akik mindkét versenyformában eredményesek lesznek. Jól van ez így, a világ változik.

Nekünk, magyaroknak az öttusa az egyik sikersportágunk, az összesített olimpiai éremtáblázatot Magyarország vezeti a sportágat feltaláló svédek előtt.

1:1 az új 6:3

1953 Katalin napja más volt, mint a többi. A magyar labdarúgó válogatott, a híres Aranycsapat otthonában, a londoni Wembley stadionban 105 ezer néző előtt 6:3 arányú vereséget mért a korábban még hazai pályán soha ki nem kapott angol válogatottra. Azóta ez a 6:3 ugyanúgy a magyar legendárium része lett, mint a Rákóczi-szabadságharc, a 48-as szabadságharc vagy az 56-os forradalom. Ez annyira így van, hogy tavaly az adófizetők pénzét szipolyozó állami seggnyalonc cég, az Alapjogokért Központ által készített, a nyilas időkre hajazó Igazság, erő felemelkedés című propagandafilmjében is a magyarok dicsőségei között 48 és 56 közé van beiktatva a 6:3.

Szüleim lakását ürítjük ki, és rábukkantam az évszázad mérkőzéséről megemlékező Ludas Matyira. Mindjárt itt van, hogy miért 6:3-ként vonult be a magyar legendáriumba, amikor a mérkőzéseknél mindig a hazai csapat eredményét írjuk előre, vagyis helyesen Anglia-Magyarország: 3:6. '54 májusában a nemrég felavatott Népstadionban megvolt a mérkőzés visszavágója is, itt egy 7:1-es zakót kaptak az angolok, hogy aztán alig több, mint egy hónap múlva bekövetkezzen a berni lázálom.

A németek 6:3-ma a Bernben az '54-es vébé döntőjében Magyarország ellen kiharcolt 3:2-es győzelem volt. A "berni csoda" óta tart a német labdarúgás diadalmenete, "Wir sind wieder wer!" (ismét vagyunk valakik!), emelték fel bús germán fejüket.

Azért a magyar labdarúgásnak továbbra is voltak szép korszakai, jelen voltunk az '58-as, '62-es, '66-os, '78-as, '82-es és '86-os világbajnokságon is. Aztán kész, vége. Igazából nem is volna olyan nagy tragédia, hogy 36 éve nem jutottunk ki a vébére, hiszen valóban közben a világ - nem kis részben magyar labdarúgó-edzők segítségével - megtanult focizni. Korábbi nagy múltú focinemzetek, mint pl. Ausztria, ugyanúgy a vert mezőnyben vannak, mint mi. A baj az, hogy miniszterelnökünk focimániás, és pénzt, paripát, fegyvert nem kímélve próbálja felemelni a magyar labdarúgást.

De mintha a töméntelen TAO-pénz (valójában adóforint), a sok stadion mind-mind hiábavaló lenne, és egyre izzadságszagúbbá válik az erőlködés. A '22-es katari világbajnokság hat csapatból álló selejtező csoportjában a negyedik helyen végeztünk, és a csoportharmadik Albániától elszenvedett két vereséget látva meg kellett állapítanom, hogy igen, már az albánoknak is jobb csapatuk és magasabban jegyzett játékosaik vannak, mint nekünk. Egyszerűen nem működik a pénzzel telepumpált labdarúgó-akadémiai rendszer!

Viszont az utolsó mérkőzések egyikén Anglia ellen az új Wembley-ben sikerült egy 1:1-es döntetlent kiharcolnunk, és ekkor mondta igazságügyminiszter-asszonyunk ezt a történelmi mondatot: Mostantól az 1:1 az új 6:3!

Ez a mondás annyira orwelli, hogy akár a Kétfarkú Kutyapárt is plakátot készíthetne belőle.

Én azért a magam módján emléket állítottam az Aranycsapatnak pár évvel ezelőtt, ezzel zárom az erre a jeles évfordulóra írt posztomat.

---

Egy feleség története

 

Vajon, mi lehetett az oka, hogy édesanyám olyan fontosnak tartotta Füst Milán A feleségem története című regényét, hogy kétszer is nekem ajándékozta (a másodikat aztán becseréltük). Ráadásul harmadik nekifutásra sikerült végig olvasnom Störr kapitány feljegyzéseit. A 70. oldal környékén találtam meg a könyvben a könyvjelzőt, de újraolvasva egyáltalán nem emlékeztem arra, hogy valaha is eljutottam volna a 70. oldalig.

A szokásos első vizsgálat a borítóképre: egy Matisse-festmény (nem pontosan az, ami a posztomban van), és a 360 oldalas könyv végén nem egyszerűen VÉGE, hanem VÉGE VAN felirat.

Igen, Störr kapitány ugyanazzal a "vége van" sóhajtással zárja le a történetét, mint az Igazából szerelemben a Julietben reménytelenül szerelmes Mark. Vasárnap sikerült a könyv végére érnem, és hétfőn azon melegében megnéztük Enyedi Ildikónak a regény alapján készült filmjét. A csaknem három órás filmet (amely egyébként mind a karaktereit, mind a történet kulcsmomentumait illetően hű tükre a regénynek) bemutatták Cannesban, de végül nem hozott el díjat (amiért egyébként a jobboldali sajtó meg is orrolt az új nyugati divatirányzatoknak behódoló filmkritikusokra).

Hogy miért adta meg magát nekem ez a regény ilyen nehezen, annak talán sajátos nyelvezete az oka, ami eleinte nehézkesnek tűnik, később viszont annál élvezetesebbé válik. A film a párbeszédein és monológjain keresztül próbálja visszaadni ugyanazt, többnyire sikeresen. Tavaly posztoltam Ungvári Tamás Breviárium című anekdotázós könyvéről, amiből megtudhatjuk, hogy az ifjú Ungvári Füst Milán (Fürst Milan Konstantin) kerekesszéke mellett kuporogva próbálta ellesni a Nyugat nagy, modernista költőjének a titkát, és ha egyebet nem is, azt mindenképpen Füst Milánnak köszönheti, hogy nem lépett be a pártba. A magyar irodalomtörténet egyik legnagyobb hipochondere ugyanis a háború után nemcsak a párttól, de a hivatalos irodalmi élettől is elszigetelődve csak keveseket engedett a maga közelébe.

A mintegy hét évig íródott regény 1942-ben került kiadásra, de mérsékelt hazai fogadtatás után csak a háború befejeztével, a francia fordítás megjelenése után vált világsikerré, és ekkor már a hazai olvasóközönség is felfigyelt a regényre. Engem maga a történet kísértetiesen emlékeztet Závada Pál regényére, a Jadviga párnájára. Utóbbi főhőse, Ondris ugyanúgy gyanakszik a feleségére, Jadvigára, mint Störr Jakab Lizzyre a Füst-regényben. A megcsalás kitudódása után ugyanúgy évekre elvonul, hogy élete végén rájöjjön, hogy még mindig szerelmes a feleségébe. Ráadásul a Jadviga párnájára is egy nagyon sajátos nyelvezet, a tótkomlósi elmagyarosodott szlovákok beszéde a jellemző.

Ha regényt olvasok, a legfigyelemreméltóbb részeket meg szoktam jelölni. Ott van mindjárt a 40. oldalon az a rész, amikor tűz üt ki a hajón, és a kapitány sokkot kap és a kabinjába zárkózik, de a végén egy populista beszédet tart az utasoknak: "Emberek! A karomat felhasította egy csapóajtó, csupa vér vagyok. A kabátom kiégett, de úgy, hogy a húsom is vele égett. Ebből láthatják, hogy megteszem a magamét. Maguknak is meg kell tenniük. Ha maguk most elvesztik az eszüket, akkor nekem is kedvemet szegik, s az már nem lesz jó, gondolják meg, nélkülem itt nincs boldogulás. Ha viszont kitartanak, akkor megígérem, ha megszakadok is, de megmenekülünk mindnyájan, úgy ahogy itt vagyunk." - Hát nem kísértetiesen a kormány járványkezelésére hajazó viselkedés?

Vagy itt van Kodor, a kapitány pénzén felkapaszkodott szélhámos, aki ugyanúgy játssza el a befektetők pénzét saját hasznára, ahogyan azt Tarsoly Csaba tette a QUESTOR élén: "Itt voltaképpen két üzlet foglaltatik a fazékban, csak ezt ezek nem tudják. Az egyik az előtérben van, a másikon meg én keresek, majd ha ezek tönkrementek, akkor jön az én igazi keresetem..."

Aztán ír a merádokról, erről a holland-indiai népről, akik a hajdani hódítók leszármazottai, keresztények, megvan a régi családnevük, de négerek lettek, ezáltal osztoztak az európaiak által kitaszított, elnyomott lakosság sorsában. Tiszta migráns-történet.

A könyv végső filozófiája az az üzenet, mely a filmben is elhangzik, melyet Störr kapitány képzeletbeli fiának küld, és amelyben a pillanat megélésére bíztatja: "Ha volna most egy fiam, vajon mit mondanék neki búcsúzásul, mielőtt útnak eresztem? Talán semmi mást, mint leírnám ezt a délelőttömet, mert minek neki több? Tanácsot andi úgysem lehet. Az illanásról beszélnék neki, mert az is elég. S hogy ebből áll az egész: e játszi változatokból, hogy hiába keresünk emögött valamit, ami jobban megnyugtat: tervszerű értelmet vagy magasabbrendű célt, mert emögött semmi sincs. Mert ahogy elsiklik felettünk a fény, ugyanúgy mibennünk is az élet. S ugyanúgy változik a világ."

Az utolsó előadás

Imeritek Bogdanovich híres filmjét, Az utolsó mozielőadást? A film az ifjúság elmúlását és az amerikai kisvárosi életforma végérvényes megváltozását mutatja be drámai erővel ( a film '72-ben három Oscart is elhozott). Na, ennek a filmnek a fílingje kerített hatalmába tegnap, amikor megnéztük Petra lányunk utolsó szereplését, fellépését a Szilágyi Erzsébet Gimnázium hagyományos Erzsébet napi gáláján (oké, lesz még szalagavató meg ballagás, de azok már nem tekinthetők klasszikus értelemben vett szerepléseknek).

Szokás mondani, hogy a gyermeknevelés a legtisztább öröm forrása. Ezen belül pedig különös helyet foglal el a gyermekek szereplése, különféle rendezvényeken való fellépése. Ebben a tekintetben zárult le számunkra, mint szülőkre egy korszak.

Huszonhat éve lehetünk büszkék valamelyik gyerekünkre, hogy milyen ügyesen szerepel, hogy ő volt a legügyesebb, lám, viszi tovább a génjeinket. (Családi legenda, hogy Bori egyik szereplésénél meg mertem dicsérni egy másik kislányt. Bori méltatlankodva: De apu, mindenki a saját gyerekére mondja!) 

Bori lányunk bölcsődei ballagása 1995-ben nyitotta meg a szereplések sorát, utána aztán megállás nélkül jöttek a fellépések és szereplések:

• Óvodai és iskolai karácsonyi műsorok és évzárók. Ebbe a sorba tartoznak az iskolák évenként megrendezésre kerülő műsorai, pl a Kosztolányi nyolcosztályos gimnázium - ahová Bori négy évig, Orsi egy évig járt - a költő születésnapján megtartott előadásai, melyen Bori már hatévesen szavalt, később pedig Buckner Szigfrid kiérdemesült cirkuszi oroszlánt alakította a Négyszögletű kerek erdőből. A Lisznyai a Szent Imre Gimnázium dísztermét bérelte ki rendszeresen, a Szilágyi Gimnáziummal pedig léptek fel a lányok már a MOM Kulturális Központon kívül a Fővárosi Művelődési Házban, a Hagyományok Házában, sőt, 20 évvel ezelőtt a Vígszínházat is kibérelték. 
  
• Mindhárom lányunk zenélt (Orsi csak rövid ideig), és a szokásos zeneiskolai koncerteken kívül egyéb fellépéseik is voltak. Játszottak kiállításmegnyitókon, önkormányzati rendezvényeken, Bori és Petra még a Zeneakadémián is játszott. A Szilágyi Gimnázium évenkénti karácsonyi koncertjén is rendszeres fellépők voltak a lányok. Petra zongorázását már több korábbi posztomban bemutattam.
• Bori és Orsi jártak zenés tornára Gilicze Marika nénihez, Petra pedig balettre Nóra nénihez, ezek is számos fellépésre adtak lehetőséget. Petráék a balettcsoporttal rendszeresen felléptek a Bálint Házban is, például ezen a videón. Bori a táncot tovább is folytatta, 17 évesen beiratkozott a Madách Táncstúdióba, évenkénti fellépéseik hol a Stefánia úti Tiszti Kaszinóban, hol a Thália Színházban voltak, íme az egyikről itt egy felvétel. A szalagavatóra Borinak és Orsinak is jól jött a tánctudás, íme Orsiék osztálytánca a szalagavatón.
• Színjátszás persze nemcsak az iskolai ünnepségeken volt, de például különféle nyári táborok zárórendezvényein is. Orsi és Bori több alkalommal voltak a Nemzeti Múzeum által szervezett történelmi játszótáborban, minden alkalommal más-más tematikával: római kor, lovagkor, Mátyás király kora. Az utolsó napon mindig egy-egy történelmi játékot adtak elő. Petra több alkalommal volt a "Búzaszemek" nyári színjátszó táborban, a tábor végén szintén előadással lepték meg a szülőket. Orsi több évig járt a Marczibányi térre a "Kaktusz" drámaszakkörre, ezen a linken látható egyik előadásuk.
• Bori éveken keresztül tai-chi-zett, versenyeken is indult, országos második is volt! Többször voltunk a versenyén nézők. 

Ennyi nosztalgiázás után posztom végére beteszek egy rövid ízelítőt lányaink első szerepléseiről.

Petra utolsó szerepléséről megint eszembe jutott az a Cserháti Zsuzsa-dal, melyben azt énekli, hogy komolyabban kéne már venni azt a kurva időt.

Átállások

Olvastam, hogy a héten volt 80 éve, hogy Budapesten átálltunk a jobboldali közlekedésre (a rendeletet már július 6-án életbe léptették, de Budapesten csak november 9-én került sor a tényleges átállásra). Édesapám egyetemista és Győrffy-kollégista volt ekkor, és diáktársaival kimentek a pesti éjszakába megnézni, hogyan zajlik az éjféli átállás. A gépkocsik száma persze nagyságrendekkel volt kevesebb a mostaninál. A kötött pályás közlekedés csak fokozatosan fordult át, így például a millenniumi földalatti még a gyerekkoromban fordítva járt, csak az 1973-as vonalhosszabbításkor váltott irányt. Néha még most is rossz lépcsőn megyek le, ha kisföldalattival utazom.

Európában legkésőbb Svédországban álltak át a jobboldali közlekedésre: 1967-ben, még emlékszem rá gyerekkoromból, mutatták a tévében. Európában még Cipruson, Máltán, valamint az ír és a brit szigeteken közlekednek a bal oldalon. Állítólag az argentinok azért veszítették el a Falkland-i háborút, mert az ott élő pár tucat brit nem volt hajlandó elfogadni, hogy mostantól jobboldalon kell közlekedni.

De az én életemben nemcsak a közlekedésben voltak nagy átállások. Itt van például a villamosenergia-szolgáltatás. Kezdetben 100V-os egyenfeszültségű vagy 110V-os váltófeszültségű elektromos hálózat volt Magyarországon, eléggé széttagolt körzetekkel, ami nem állt össze országos hálózattá. Az egyenfeszültség fokozatosan kiszorult, és a 110V-ot folyamatosan vette át a 220V-os hálózati feszültség. Ennek az az indoka, hogy magasabb feszültségen kisebb áram folyik, a hálózati veszteség a feszültség négyzetével csökken. Persze az átállás az országban évtizedekig tartott, Budapesten, a II. kerületben, ahol mi laktunk, valamikor a '60-as évek elején került rá sor. Jól emlékszem, hogy a lámpákban az izzókat már napokkal korábban ki kellett cserélni 220V-osakra, ezek 110V-on sokkal kisebb fényt adtak. A rádiónkban és lemezjátszónkban volt 110V/220V átkapcsoló, más háztartási eszközünk pedig talán nem is volt.

Kevesebben tudják, Hogy a '90-es években a nyugat-európai villamosenergia-rendszerhez való kapcsolódáskor is volt egy kisebb korrekció a hálózati feszültségben: a háztartásokban az egyfázisú hálózatokban 230V-ra tértünk át, ez a háromfázisú ipari áramnál 400V-ot jelent. Ehhez a kis mértékű módosításhoz persze nem kellett készüléket cserélni.

Aztán itt van a városi gázról földgázra történő fokozatos átállás. Mi a Zsigmond téren az óbudai gázgyárból kaptuk a kőszénből előállított városi gázt (régies nevén "légszeszt"). Ez az üzem 1913-ban kezdte meg a termelést és 1988-ig működött. Ma is megvan csodálatos épületegyüttese: a kátránytornyok, a víztorony, az óraház és az áramelosztó. Helyre lett állítva, a Graphisoft-park működik mellette. de az épületek üresen állnak, hasznosításra várnak. Amikor 2007-ben Bécsben töltöttünk pár napot, voltunk az egyik bécsi gázgyárban, a Gasometer-ben, melyben üzletek, éttermek és kulturális intézmények vannak.

A bécsi Gasometer 2007 márciusában

Az óbudai gázgyár napjainkban

Nálunk a '70-es évek első felében történt meg a földgázra való átállás: itt is napokkal korábban kicserélték a dűzniket a gázkészülékekben (volt egy gáztűzhelyünk, két hősugárzónk, egy gázbojlerünk és egy cserépkályhába épített Héra gázégőnk).

Aztán emlékeztek-e a budapesti telefonszámok bővítésére? 1988-tól az addigi hatszámjegyű fővárosi telefonszámok - az igények növekedése miatt - hétszámjegyűek lettek. A mi 153-014-es telefonszámunk elé is egy 1-est kellett onnantól tárcsázni, és a telefonok vonalhang helyett ezt a monoton ismétlődő szöveget adták: A budapesti számok hétszámjegyűek!

Televízióinkkal is több átállást kellett megérnünk. A legősibb televíziókban - ilyen volt a mi Videoton gyártmányú középképernyős Favorit tévénk - csak egy 12 csatorna kiválasztására alkalmas csatornaváltó volt, mely a VHF sávban 47-68 MHz között sugárzott adások között tudott váltani. Volt összesen egy magyar adó, nem is értettük, minek van a csatornaváltó. Aztán amikor 1973-ban megindult a rendszeres sugárzás a Magyar Televízió 2-es csatornáján, azt egy másik hullámsávban, az UHF-en kezdte meg (471,25-855,25 MHz). A régi tévékhez adaptert kellett használni, mely az UHF frekvenciát lekeverte a VHF tartományba. A tévé 2-es csatornáján kezdtek el rendszeresen színes műsorokat sugározni. A Magyar Televízió első színesben forgatott tévéfilmje az 1986-ban készült Koppányi aga testamentuma volt, melyben már játszott osztálytársam, a Kossuth- és Príma Primissima-díjas Szirtes Ági is. Egyébként színes tévém előbb volt, mint a szüleimnek: 1986-ban vásároltam egy Hitachi-képcsöves Videotont, a focivébét már azon néztem.

A televíziózás második nagy áttérése az analóg műsorsugárzásról a digitális sugárzásra történő átállás volt, mely 2013-ban fejeződött be. Persze ezt sem úsztuk meg adapter nélkül, de szerencsére az átállással egy időben zajlott a lapos tévék forradalma, így a doboz-tévét akkor is kicserélték az emberek, ha egyébként kutya bajuk nem volt, így tettünk mi is. 

A rádiózás csak ennél kisebb megpróbáltatáson ment keresztül. Az átkosban az URH rádiók a 65,8-74 MHz tartományba eső OIRT sávban működtek. Később már lehetett olyan rádiókat is kapni, amelyek átkapcsolhatók voltak a nyugati normás CCIR sávra (87,5-108 MHz). Magyarország a rendszerváltozás után tért át folyamatosan a CCIR tartományra, de egy-két magyar adó még megmaradt a régi frekvencián, pl a parlamenti közvetítéseket sugárzó Kossuth, ezért aztán az autórádiómhoz olyan adaptert kellett használnom, amely a régi keleti normát keverte fel az új nyugati norma frekvenciasávjába. A rádiózásban Magyarországon a digitális adás, az úgynevezett DAB megmaradt kísérleti fázisban, és tavaly - nem sokkal a Klubrádió frekvenciától való megfosztása előtt - azt is megszűntette az NMHH.

Hát ennyi minden átállás jutott eszembe a 80 évvel ezelőtti forgalmirend-változásról.

Tizenegy több mint három

Posztom címe megegyezik Galgóczi Erzsébet kisregényének címével, amit magyarórán vettünk nem sokkal érettségi előtt, '73-ban vagy '74-ben. Galgóczi, aki egyébként Gobbi Hilda élettársa is volt (remélem 18 éven aluliak nem olvassák ezt a posztot) egy valós eseményt, egy ózdi bányaszerencsétlenséget dolgozott fel ebben a novellában: a szénbányában tűz üt ki, csapdába esik 14 bányász, ebből három a vágat egyik végében, tizenegy pedig a másikban. A tűz a nagyobb csoport felé terjed, de a légáram megfordításával megmenthető a tizenegy, ha feláldozzuk a hármat. A mentőparancsnok így is cselekszik, mert a protokoll is ezt írja elő. Csakhogy a három áldozat között van a mentőparancsok szeretőjének a férje is, ezért felmerül a gyanú, hogy a tűz megfordításában személyes indíték is közrejátszott.

Ez a kisregény - amiből film is készült - számomra azóta alapműnek számít: annak az esetnek a példázata, hogy döntéseinknek súlya van, és minden döntés hordoz etikai tartalmat is. Egy hasonló döntési szituációról írtam egy Dragomán-novella kapcsán is, amelyben egy önvezető autó algoritmusa dönt életről és halálról. De nem kell messzire menni: a járvány idején még hazánkban is kerültek Covid-osztályok olyan helyzetbe, hogy választaniuk kellett, melyik beteget tegyék lélegeztető gépre.

A hétvégén Ferdinand von Schirach Terror című drámáját láttuk a Katonában, ahol az alapszituáció nagyon hasonló: Egy terrorista eltérít egy repülőgépet fedélzetén 165 utassal, és egy hetvenezer nézővel zsúfolt stadion felé irányítja. A vadászrepülő-kötelék parancsnoka nem kap parancsot az utasszállító gép lelövésére, de végül mégis megteszi ezt a lépést. A gép lezuhan, az utasok meghalnak, a stadion nézői megmenekülnek. Perbe fogják, és a darab végén a nézőknek, mint esküdteknek kell szavazniuk, hogy felmentik-e a pilótát.

A darabban minden érv elhangzik a pilóta döntésének jogossága ellen és mellett. Megemlítik a klasszikus példát, az elhíresült "Trolley problem"-et: egy elszabadult vasúti kocsi egy utasokkal tömött személyvonat felé robog. Egy váltókezelő - látván a közelgő tragédiát - átirányíthatja a kocsit egy mellékvágányra, ahol pályamunkások dolgoznak: sok utas életét megmentheti néhány pályamunkás feláldozásával. Tizenegy több mint három. De vajon megteheti-e. Az emberek többsége igennel válaszolna. De van ennek a dilemmának egy alesete, a "Fat man dilemma": egy - a sínpálya mellett álló nagyon kövér embert a sínekre lökve a vasúti kocsi kisiklatható. De ezt már senki sem tenné meg.

A mi előadásunkon kb 25%-75% volt a szavazati arány a pilóta felmentésének javára. Bevallom, én az elítélés mellett szavaztam, akárcsak Kati vagy Bori. Mi úgy gondoltuk, azért vannak a törvények, azért vannak a törvényeket alkalmazó operatív parancsnokok, hogy a vadászpilótának ne kelljen ilyen súlyos döntést magára vállalnia. Társadalmunk úgy van berendezve, hogy porlasztja a felelősséget, és olyan nagy tűzerejű fegyvert, mint egy vadászrepülő, nem bíz egyetlen ember döntésére. Abban a beszűkült döntési helyzetben, amelyben ilyenkor egy vadászpilóta van, nem rakható ekkora felelősség a vállára.

A darabot szerte a világon játsszák, minden előadáson összeszámolják a szavazati arányokat, és lejelentik a terror.theater oldalnak, ahol országok, színházok és előadások szerinti bontásban megnézhetők a szavazati arányok. Az oldalon zöld karika jelzi azt, ahol minden előadás felmentéssel végződött. Ilyen Franciaország, Spanyolország, Anglia. A sárga karika azt az országot jelzi, ahol volt olyan előadás, amelyiken az elítélők voltak többségben, ilyen ország hazánk is, bár nálunk 122 előadásból egyszer született elmarasztaló ítélet. Vörös karika ott van, ahol az elítélő előadások voltak többségben. Egyetlen ilyen ország van: Japán. Ennek talán kulturális oka lehet: valószínűleg Japánban tradicionálisan törvénytisztelők és szabálykövetők az emberek. Kínában is rezgett a léc: 24 előadásból 13 végződött felmentéssel. A világarány egyébként 26,7%-63,3% (durván egyharmad-kétharmad) a felmentés javára. Hiába, a szabályszegőkben még mindig szeretjük meglátni a hétköznapi hőst.

Szeretem a tárgyalótermes darabokat: Tizenkét dühös ember, A vád tanúja, Zendülés a Caine hajón.

Spoofing, avagy a csalók mindig előttünk járnak

Pár éve történt, hogy egy idős ismerősünket unokázós csaló hívta fel. Akkoriban tele volt a sajtó és a média ezzel a bűnelkövetési formával, ismerősünk is hamar átlátott a szitán és lepattintotta a csalót, még talán kicsit büszke is volt magára, hogy őt ugyan nem lehet becsapni.

Alig telt el egy fertályóra, ismét csörgött a telefonja, és egy határozott hang bemutatkozott, hogy ő Farkas István törzsőrmester a kerületi kapitányságról, unokázós csalók ügyében nyomoznak, és épp most hallgattak le egy telefonbeszélgetést. Nagyon megdicsérte ismerősünket, hogy nem hagyta magát becsapni, de kérte, hogy segítse a nyomozást, most rögtön kihallgatnák az ügyben. Na de most, este tízkor? - csodálkozott ismerősünk. Igen, a forró nyom miatt erre feltétlenül szükség van. Ismerősünk beleegyezett, és tíz perc múlva már az ajtójánál csöngetett két "nyomozó". Míg az egyik az ismerősünket faggatta, a másik összeszedett egy-két értéktárgyat a lakásból.

A következő eset mostanában történ egy ismerősünkkel, nevezzük Rezsőnek. Rezsőt felhívták az OTP nevében, megkérdezték, hogy szokta-e használni a bankkártyáját. Igen, szokta - válaszolt Rezső, de neki nem OTP-s, hanem K&H-s kártyája van. Igen, tudják - mondta a telefonáló, de van itt egy gyanús tranzakció, melyben mind az OTP, mind pedig a K&H érintett, úgyhogy ne csodálkozzon Rezső, ha hívni fogják a K&H-tól is.

Rezső gyakran használja a K&H telebanking szolgáltatását, még a névjegyzékébe is el van mentve a telefonszáma, ezért nem is csodálkozott, amikor kisvártatva megszólalt a telefonja, és az volt kiírva a képernyőre: "KnH ügyfélszolgálat". A telefon végén egy nagyon határozott hang jelentkezett, közölte, hogy a beszélgetést rögzítik és egy hónapig eltárolják, valamint elmondta Rezsőnek az adatvédelmi tájékoztatót, majd elvégezte a beazonosítást (születési dátum, anyja neve). Ezután elmondta, hogy Rezső kártyájával hamis tranzakció történt, ennek szeretnének a végére járni. Szó szót követett, közben egymást kapcsolták az "ügyintézők", mindenki nagyon hivatalos volt és kérte Rezső együttműködését, és a kb. húszperces beszélgetés alatt kiszedték Rezsőből az összes kártyaadatát, sőt, a végén még arra is megkérték, hogy mobil telefonján ő hagyja jóvá a "sztornózási műveletet".

Rezső még ezt is megtette, de egyre gyanúsabb kezdett lenni neki az ügy, ezért bontotta a vonalat, majd visszahívta az ügyfélszolgálatot. Ekkor már a valódi ügyfélszolgálat jelentkezett, Rezső rájött, hogy átverték, gyorsan letiltotta a kártyáját, de már késő volt, pénzt utaltak el a számlájáról.

A két esetben az a közös, hogy mindkét esetben a csaló hatósági személynek adja ki magát, és a hatósággal való együttműködési hajlandóságunkra alapozza bűncselekményét. Magyarországon nagyon nagy a hatóságok tisztelete, elég, ha felveszel egy láthatósági mellényt, és szó nélkül fizetnek neked az emberek "parkolódíjat", olyan hivatalos a kinézeted. De a második esethez kellett egy kis technikai segítség is, amit úgy hívnak, hogy "spoofing".

A spoofing-nak nagy irodalma van az interneten, az a lényege, hogy a hívó fél képes más telefonszámot imitálni a hívás kezdeményezésekor. Idézet a Wikipediából: "A hívószám meghamisítása az a gyakorlat, amelynek során a telefonhálózat a hívás fogadója számára azt jelzi, hogy a hívás kezdeményezője nem a valódi kezdeményező állomás. Ez azt eredményezheti, hogy a hívóazonosító kijelzőjén olyan telefonszám jelenik meg, amely eltér annak a telefonnak a telefonszámától, amelyről a hívást kezdeményezték." Bevallom őszintén, én eddig azt hittem, hogy amikor felhívok valakit, a telefonszámomat a szolgáltató küldi el a hívott félnek, nekem nincs módom ezt megváltoztatni. Kiderült azonban, hogy ezer módja is van a speciális applikációktól kezdve az erre szakosodott szervereken keresztül, ráadásul a spoofing használata számos országban önmagában nem is bűncselekmény. Sokan arra használják, hogy olyanokat hívjanak hamis számról akik:

1. idegen számot elvből nem vesznek fel, ezért ismerős szám mögé bújva kell őket felhívni;
2. vagy pont fordítva, egy bizonyos számot, pl. volt férjük számát alapból kinyomják, ezért más számot kell imitálni.

Számomra Rezső esetéből nagyon fontos tanulság volt az, hogy egy hívásnál akármilyen számot láthatok megjelenni a telefonom kijelzőjén, egyáltalában nem biztos, hogy valóban onnan érkezett a hívás. És bármennyire is készek vagyunk jó állampolgárként együttműködni a hatóságokkal, mindig próbáljuk leellenőrizni a hatósági személy kilétét.

Ezt a posztot kicsit magamnak is írom, mert úgyis tudom, hogy a csalók előttünk járnak és bármikor engem is rászedhetnek egy olyan trükkel, amiről még nem hallottam. A bankok mindig felhívják a figyelmet arra, hogy telefonon keresztül soha ne adjuk ki banki adatainkat, de erről a spoofing-ról még soha senki nem beszélt, legalább is nekem ez teljesen új dolog.

Ne hagyjátok magatokat becsapni, átverni, megkárosítani!

Toldi

Toldi Miklós az igazi magyar mítosz. Egyrészt Arany szövege több mint másfél század távlatából is teljesen érthető és élvezhető, másrészt Toldi történetének dramaturgiája teljesen megfelel egy mai szuperhősös film dramaturgiájának: Egy vidéki csávó rájön, hogy szuperereje van, ezért útra kel, hogy megcsinálja a szerencséjét, miközben akadályozó és segítő erők kísérik útján.

Állítólag Teller Ede utolsó hónapjaiban már csak magyarul volt hajlandó beszélni, és ápolónőjének minden nap fel kellett olvasni Arany Toldijából. De az én gyermeki fantáziámat is nagyon megmozgatta a magyar szuperhős, az általános iskolával többször is elvittek minket az eposz bábszínházas változatára, de birtokoljuk itthon azt a hangkazettán, melyen Básti Lajos sztentori hangján adja elő a hőskölteményt.

A Toldi beépült a magyar testépítők kultuszába is: minden évben megválasztják az év Toldi Miklósát: petrencés rudat kell tartani, malomkövet hajítani. A Toldi pajzán változatát Czigány Lóránt József Attila-díjas író alkotta meg, megteremtve ezzel a szexuális őserő eposzát.

Jankovics Marcell rajzfilmrendező utolsó munkája volt a hősköltemény rajzfilmes feldolgozása, melyet a Duna TV hat egymást követő vasárnap este mutatott be, úgy időzítve, hogy pont a rendező 80. születésnapjára essen. Sajnos Jankovics Marcell ezt nem érhette meg, fél évvel ezelőtt elhunyt. Az előhang és a 12 ének megtekinthető a Duna TV honlapján is. Jankovics Marcell témáit rendszeresen a magyar népmese- és mondavilágból merítette: János vitéz, Fehérlófia, Ének a csodaszarvasról, Az ember tragédiája, Toldi, Magyar népmesék. Ezek közül van, ami megvan DVD-n (pl. a János vitéz), van, ami képeskönyv formában (pl. Az ember tragédiája, melynek szövegét egyébként szintén Arany alakította élvezhető formájúvá).

Jankovics a magyar mondavilágot és népmese-kincset rendkívül modern formában, olykor a popkultúra határát súrolva rajzolta meg, nála szó sem volt túlzott magyarkodásról, Toldi figurája pl. gyakran hajaz a japán anime-hősökre. Jankovics Marcell az első Orbán-kormányban végig a Nemzeti Kulturális Alap élén állt, de a második Orbán-kormányban már csak egy évig. Nem volt hajlandó ugyanis beállni az egész pályás letámadást folytató orbáni kultúrpolitikába. Visszament inkább megcsinálni Az ember tragédiáját. Második NKA-elnöksége idején, 2010-ben ebben a minőségében ő adhatta át nőveremnek, mint népi iparművésznek az Ezüstdiploma kitüntetést.

Jankovics Marcell tekintetéből állandó derű sugárzott szemben például a szintén magyar gyökereket ápoló Makovecz-cel, aki folyton mérgesen tekintett a világba, mintha a világ minden baját magára venné. Nagyjából a Ének a csodaszarvasról gyártása, 2002 környékén jártak nagylányaim a Pannónia Rajzfilmstúdióba nyári táborba, ahol sok-sok magyar rajzfilmet nézhettek, és készíthettek saját animációkat is, íme közülük néhány:

De nemcsak Jankovics Marcell fémjelezte a magyar rajzfilmgyártás aranykorát, mellette ilyen nagyságok dolgoztak, mint Dargay Attila (Vuk, Szaffi, Ludas Matyi), Ternovszky Béla (Macskafogó), Nepp József (Mézga család, Gusztáv), Gémes József (Vili, a veréb). Mi gyerekkorunkban Bubó doktort és Vizipók csodapókot, Kukorit és Kotkodát néztünk a tévében, de még a mozikban is a filmhíradó és a nagyfilm között volt egy-egy rövid rajzfilm. Első Oscar-díjunkat 1981-ben Rófusz Ferenc Légy című rövid animációs filmje nyerte (bár Jankovics Marcell Sisyphus című rajzfilmje egy évtizeddel korábban már kapott egy Oscar-jelölést), de a közelmúltban is több animációs rövidfilm illetve egész estés rajzfilm került Oscar-közelbe (M. Tóth Géza: Maestro, Milovan Krstic: Ruben Brandt, gyűjtő, Andrasev Nadja: Szimbiózis).

Amikor feltesszük magunknak a kérdést, hogy vajon születnek-e mai magyar mítoszok, akkor mindig jussanak eszünkbe a Macskafogó kultikus mondatai: Én vezettem, én vezettem; Mehetünk vissza a balettbe ugrálni; Jöjjön közelebb, Safranek.