A '80-as évek második felét a Bős-Nagymaros vízlépcső elleni általános és elsöprő tiltakozás jellemezte. Bár a terv már nagyon régi volt (még a két világháború közötti), állandóan halogatódott, így az államközi szerződés megkötésére Csehszlovákai és Magyarország között csak 1977-ben került sor. A pénztelenség miatt a beruházás nem indult meg csak a '80-as évek közepén, ezért az akkor már egyre erősödő ellenzéki mozgalmak lecsaptak a témára, mint gyöngytyúk a takonyra.
Már az 1985-ös "kétjelöltes" választásokon (újszülötteknek: az "Elvtársak, növelni kell a demokratizmust!" elv szellemében minden egyéni választókerületben legalább két jelöltnek kellett indulnia) már elindult egy-két Duna-körös képviselőjelölt, így a mi választókerületünkben is, az más kérdés, hogy a jelölölőgyűlésekre küldött hű kommunisták miatt általában nem kapták meg a jelöltséghez szükséges kellő számú szavazatot.
Az ellenzék megérezte, hogy egy rosszul kommunikált, környezetvédelmi szempontból erőteljesen aggályos gigaberuházás sokkal nagyobb támadási felületet jelent, mintha a demokratikus berendezkedés vagy az emberi jogok hiányát, esetleg a valódi parlamenti demokráciát és a szovjet csapatok távozását követelték volna. Így aztán a vízlépcső lett az ellenzék trójai falova. Bár a környezetvédelmi szempontok nyomósak voltak, azért lehetett olvasni olyan tanulmányokat, amelyek túlzónak találták a környezetvédelmi aggodalmakat. Mindenesetre a Németh-kormány és később az Antall-kormány is a beruházás leállítása mellett volt, pedig akkor már elkészültek Bősnél a létesítmények és a nagymarosi körgát is (történelmi jegenyesort kellett miatt kivágni). Magyar oldalon, Dunakilitinél lett volna az a létesítmény, mely szabályozta volna az üzemi csatorna és az öreg Duna közötti vízmegosztást. Mivel ennek megépítésére sem voltunk hajlandóak, a szlovákok Dunacsúnynál (ami a II. világháború után mintegy Trianon V2.0 került hozzájuk) egyszerűen elterelték a Dunát, majdnem teljesen kiszárítva ezzel a Szigetközt. Ha összességében nézzük, nem biztos, hogy valóban olyan nagy ökológiai katasztrófát sikerült elhárítanunk, viszont valós a károk kézzelfoghatók:
- A Szigetköz vízmennyiségét a szlovákok szabályozzák;
- Az energetikai előnyök elvesztek, különösen a csúcsrajáratás (csúcsfogyasztási időszakra történő víztartalékolás) jönne jól a naperőművek napi ciklusának kompenzálására;
- Az osztrákoknak még évekig kellett villamosenergiával fizetnünk, de nem a nemlétező vízerőműben megtermelttel, hanem olajos és szenes erőműben előállított árammal.
Hasonló helyzet állt elő a debreceni óriás-akkumulátorgyár kapcsán. A beruházó kínai CATL teljesen elmulasztotta azt a PR tevékenységet, ami elvárható lett volna, és amely által megismerhettük volna, hogy milyen technológiával készül az akkumulátor, mit tesznek a környezet megóvása érdekében, miként nem apasztja el a város körüli vízkészletet, honnan fogja biztosítani a szükséges villamosenergiát. Még jóval a botrány kirobbanása után is hiába kerestem a beruházó által kiadott dokumentumokat a neten. A városvezetés kénytelen volt kapkodva, a környezetvédelmi aggodalmakra mint "hazugságokra" reagálni egy arrogáns hangnemű szórólappal.
 |
| Olvasáshoz kattints rá! |
Hasonlóan a '80-as évekhez, a mai ellenzék is fogódzókat keres, különösen azok a pártok, melyek a '22-es választások után teljes identitásválságba kerültek. Kapóra jött nekik a botrány. Bevallom őszintén, nincs ínyemre sem a hisztérikus, tettlegességig fajuló közmeghallgatás, sem az apokaliptikus képet festő környezetvédelmi aggodalmak, de látszik, hogy az értelmes dialógus lehetősége és a hatóságok hitele végleg elveszett. Az ellenzéki pártok egymást túllicitálva próbálkoznak népszavazási kezdeményezésekkel.
Ebben a műfajban a legviccesebb az LMP országos népszavazási kezdeménye: "Egyetért-e azzal, hogy akkumulátor gyártására szolgáló üzemet csak akkor lehessen létesíteni egy településen, ha azt az ott lakó választópolgárok helyi népszavazás útján kifejezett döntésükkel támogatják?" - Még egy nem jogvégzett ember számára is egyértelmű, hogy hányféle buktató van egy ilyen kérdésfelvetésben:
- Felülírnák a helyi népszavazásra vonatkozó 2013. évi CCXXXVIII. törvényt;
- Csak akkumulátorgyárra tennék ezt kötelezővé, pedig ezerféle veszélyes technológia létezik, mi lesz pl., ha beindul a hidrogéncella-gyártás. Arra majd lesz megint egy országos népszavazás?
Amikor a közmeghallgatáson megütöttek egy, az akkumulátorgyárat pártoló nőt, a kommentelők többsége azon a véleményen volt, hogy megérdemelte, "minek ment oda?". Könyörgöm, nem egy környezetvédelmi tüntetésre ment, hanem egy közmeghallgatásra, amely alapvetően a dialógusról szól, de pont dialógusból volt a legkevesebb ezeken a fórumokon. Én magam már oda jutottam, hogy az egyébként Fidesz-szócső
Vasárnapi újságot kellett meghallgatnom, hogy egy
megyei vármegyei vízügyes szakember véleményét is meghallgassam a vízkészlettel kapcsolatos aggodalmakról. A szakember véleménye szerint:
- a város körüli rétegvizek napi pótlódása lényegesen meghaladja a tervezett összfogyasztást;
- a szocialista iparosítás idejében Debrecen vízfogyasztása messze nagyobb volt, mint lesz most az akkumulátorgyárral együtt;
- a létesítmény túlnyomó részben "szürke vizet", vagyis tisztított szennyvizet használ;
- az ún. "hüvelykujj-szabály" szerint vízhiány esetén először az ipari fogyasztókat és a luxus-fogyasztókat (medencék) korlátozzák.
Bár energetikai szakembert nem hallottam a 600-700 MW villamosenergia-igényről*, de ha egy gyár be tudja szerezni ezt a mennyiséget az áramtőzsdéről, a szállítási és határkeresztező kapacitások rendelkezésre állnak, akkor nem értem, miért kellene aggódni. A villamosenergia-rendszerre is az a szabály érvényes, hogy ha megbomlik a termelés-fogyasztás egyensúlya (pl egy nagy termelő egység kiesése, vagy egy távvezeték kiesés miatt), akkor elsődlegesen az ipari fogyasztókat korlátozzák.
*A gyár környezetvédelmi engedélyét tanulmányozva kiderült, hogy a villamosenergia-igény mindössze tizede az említettnek, 73 MW, ezzel szemben van egy, a villamosenergia-fogyasztást meghaladó földgázigény, ami kb. 132 MW, de még a kettő együtt is csak 200 MW körül van. Mivel az engedélyeztetési dokumentációt már novemberben be kellett adni, nem pontosan értem, miért dobálóztak a januári közmeghallgatáson ilyen számokkal.Szóval úgy érzem, a valós környzetvédelmi veszélyek erősen el vannak túlozva, de félő, hogy végül sikerül "megmenteni" Debrecent, és a CATL egy országhatárral arrébb, Romániában vagy Szlovákiában építi fel a gyárát. Mi pedig minden erkölcsi aggály nélkül vesszük tudomásul, hogy bár ragaszkodunk az elektromos autózáshoz, a robotporszívóinkhoz és akkumulátoros fűnyíróinkhoz, az akkumulátort gyártsák csak máshol. Mert a magyar ember nem hisz már el semmit a hatóságoknak, legyen az járványügy, környezetvédelem, vízügy vagy energetika.
Ide vezet, ha az emberekre alattvalóként, nem pedig partnerként tekint a mindenkori hatalom.
