Két olyan színdarabot néztünk meg a múlt héten, melyek annyira különböznek egymástól, hogy a közös műfaji megjelölés: "színdarab" legfeljebb arra utalhat, hogy mindkettőt színházban, színészek adják elő.
A Katonában megnéztük Borbély Szilárd Az olaszliszkai című drámáját. Borbély Szilárdról már írtam idén egy posztot a Nincstelenek című regénye kapcsán, akkor leírtam az író tragikus életútját, most is sejtettük, hogy a darab nem lesz sétagalopp.
Az olaszliszkai Borbély különböző irodalmi alkotásaiból, riportokból és bírósági tárgyalási jegyzőkönyvekből lett összeállítva és három témát taglal: a Borbély Szilárd szülei ellen 2000 karácsonyán elkövetett rablógyilkosságot, a 2006-os olaszliszkai lincselést és az olaszliszkai zsidóság emlékeinek eltűnését. Formáját tekintve a darab klasszikus görög dráma karral, karvezetővel, ritmikusan deklamált hexameterekkel, az emberi és az isteni törvények összeütközésével. Minden mondata olyan súlyos, hogy szinte kedvem lett volna mindet kiposztolni. Itt egy részletes leírást is találhattok a drámáról és hátteréről.
A közelmúlt magyarországi lincselésein elmélkedtem. Egy ilyen helyzetben lehet-e egy közösségben olyan karizmatikus vezető, aki meg tudja állítani a bosszúszomjas tömeget. Olaszliszkán a helyi cigány önkormányzat egy képviselője is lincselt, de '56-ban a Köztársaság téren sem mentette meg senki a "hótiszta" forradalom becsületét, '46-ban Kunmadarason sem volt senki, aki a meglincselt zsidók védelmére kelt volna. Lehet, hogy működött a csendspirál? És én mit tettem volna?
Hát a másik darab, amit három nappal később láttunk, az előbbinek mindenben az ellentétje volt. A Centrálban láttuk a Ma este megbukunk című komédiát. Igazi hamisítatlan angol humor, színház a színházban (ezt már a Szentiván éji álom óta nagyon szeretjük). Édesanyámat is magunkkal vittük, így ünnepeltük 86. születésnapját. A darabban minden elképzelhető színházi katasztrófa bekövetkezik: összeomló díszletek, felcserélt kellékek, elfelejtett szöveg, rossz időpillanatban való színre lépés, balesetet szenvedő színészek, és az előadást foggal-körömmel menteni igyekvő társulat. Kicsit szégyelltem is magam, hogy Az olaszliszkai után néhány nappal ilyen felszabadultan és felhőtlenül szórakozom.
Erről eszembe jutott Göncz Árpád temetése, ahol unokája, Benedek Márton derűs arccal - többek szerint kegyeletsértő módon mosolyogva - mondta el búcsúztatóját. Pedig Göncz Árpád személyiségéhez közelebb állt a derű, mint a gyász, és a beszéd nagyszerű volt. De voltam más temetésen is, ahol a búcsúztató a megboldogult életének egy-egy derűs epizódját idézte fel, és bizony apró kuncogások futottak végig a gyászoló gyülekezeten. Mert ilyenek vagyunk, hol sírunk, hol meg nevetünk, de a show-nak folytatódnia kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése