Okostelefonok funkciói III. - fényképezés

Apámnak van egy Altix-V típusú fényképezőgépe. Valamikor '60 tájékán vette, miután korábbi gépét Moszkvában a trolin levágták a nyakából (azt hiszem, ez volt első csalódása a szocialista mintaállamban). Az Altixot az NDK-ban, Drezdában gyártották még azelőtt, mielőtt a Pentacon gyár megalakult volna, Zeiss optikája van, apám fekete-fehér képeket készített vele. Bár egy egyszerű alapgép átnézős (Newton-féle) keresővel, apám vett hozzá fénymérőt, sőt, a vakupapucsra csúsztatható optikai távolságmérőt is. Lényegében ezen a gépen mutatott meg nekem mindent, amit egy gyereknek tudni érdemes a fényképezésről.
Aztán kb. 10 éves koromban kaptam egy szovjet gyártmányú Skolnyikot (mellékelt kép). 6x6-os rollfilmre dolgozott fix 1/60-ados záridővel, fix fókusszal, 8-as, 11-es és 16-os blendével. Egy-két egész jó képet sikerült vele készítenem.
14 éves koromban vettem magamnak a műszaki bizományiban egy még a háború előtt gyártott német gépet, ez már kazettás filmre dolgozott, és lehetett rajta állítani az időt, a blendét és a zársebességet. Mivel gimis koromban sokat kirándultam, sok fekete-fehér képet csináltam ezzel is, de sajnos '73-ban fenn felejtettem a vonaton. Ezután több mint egy évtizedre elfordult az érdeklődésem a fotózástól.
1985-ben egy kollégámtól megvettem Praktica VLC-2 típusú tükörreflexes, pentaprizmás fényképezőgépét (szintén NDK, Pentacon gyártmány). Finom gép, manuális fényméréssel, mérőékes távolságméréssel, cserélhető objektívvel. Az 50 mm-es alapobjektív mellé vettem hozzá egy 28 mm-es nagylátószögű objektívet és egy 200 mm-es teleobjektívet. Ezenkívül vettem szűrőket, makro-kihuzatot, repro-feltétet. Színes filmre dolgoztam, van hozzá egy fix és egy automata vakum, sőt, gyártottam hozzá egy pótvaku-kioldó elektronikát is.
Aztán úgy éreztem, hogy jó lenne egy automata gép zoom-os objektívvel, így 1994-ben párizsi utam során beszereztem egy Carena márkájú kis gépet 35-105 zoom-mal. Bár először úgy éreztem, ez visszalépés a tükörreflexes gépektől, mégis jó útitársammá vált. Aztán a kilencvenes évek második felében már kezdtek elterjedni a digitális kamerák, de én még kivártam. Jópofa volt, hogy nem lehetett egyből visszanézni a képeket, hogy spórolni kellett a filmmel.
Végül 2003-ban vettem egy SONY DSC-P72-es kamerát (3.2 Mpixel, 3xzoom), akkor még horror árért adták. Mind a mai napig használom.
Birtoklok még néhány muzeális gépet is, pl. egy ZEISS-IKON gyártmányú Box-Tengor-t (1934-ben gyártották, háromféle távolságot és három blendét lehet állítani a fix zársebesség mellé), egy Voigtländler Brillant-ot (1932, tüköraknás), egy Zorkij-1-et (1962, a Leica-II pontos másolata).
A családban először Katinak volt fényképezős telefonja, egy Alcatel. Én nem vágytam különösebben erre a funkcióra, bár jól jön, ha hirtelen le kell kapni valamit vagy valakit. Két éve, jelenlegi telefonom mellé kaptam meg ezt a szolgáltatást, ha akartam volna, se tudtam volna kikerülni, mivel kamera nélküli telefont már csak a nagyiknak gyártanak.
Manapság már képeinket tag-eljük, feltöltjük a facebook-ra, szerveren tároljuk, a bőség zavarával küzdünk, a nagyszülőknek mégis az a legkedvesebb családi ajándék, ha családi fotókból naptárt állítunk össze.