Az uniós elnökségnek köszönhetően tavasszal elmaradt a kerületben a szokásos tavaszi lomtalanítás, ezért aztán egész nyáron nézhettük erkélyünkön a még tavaly lecserélt és elég ramaty állapotban lévő régi ágyainkat. Elmaradtak a kedélyes hétvégi reggelik és ebédek az erkélyen, az esti borozgatások mécsvilág mellett.
A régi kacatok lomtalanítására tegnap került sor a kerületben, még Bori barátja is mozgósítva lett a cipekedéshez. Nagyon sok mindent kidobtunk: két ágyat, a lányok mindegyike által használt gyerekágyat, egy összecsukható ágyat, egy hordozható gyerekágyat (mind olyan állapotban volt, hogy már nem lehetett továbbadni őket), öreg, leharcolt síléceket, gyerekbiciklit és még sok egyebet.
A cipekedéssel nem is volt baj, bár sok mindent nem tudtunk lifttel vinni, ezért gyalog kellett lehordanunk a másodikról. A lomtalanítás után még lementem az autóhoz, mert ki kellett cserélni egy biztosítékot, amikor becsípődött egy ideg a derekamban. Még sikerült valahogyan felvergődnöm a lakásba és lefeküdni, de fölkelni már nem tudtam. Csak az orvosi ügyelet által beadott injekció tudott talpra állítani, de azóta is olyan vagyok, mint az egyszeri viccben: Ha leülök, akkor csak ülök, ha felállok, akkor csak állok, ha elindulok, akkor csak megyek...
Egy korábbi posztomban már írtam a régi kacatok kidobálásának felszabadító érzéséről, egész délelőtt Bródy János "Filléres emlékeim"-jét dúdoltam, ezért ide beteszem azt a felvételt, amit még a régi szintetizátorommal vettem fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése