Korábban sohasem voltunk sorozatnézők és most sem szeretjük a végtelen, többévados, sevége-sehossza sorozatokat. A minisorozatokkal más a helyzet: ezeknek van egy ívük, van kezdetük és végük, nem kényszeredett a befejezésük, és ha az embernek kedve van, akár egyhuzamban végig nézheti az egészet.
Mi a Csernobil sorozat miatt lettünk HBO GO előfizetők. Azóta Bori előfizetésével a Netflix-en is néztünk minisorozatokat, melyekről posztoltam is: A mi fiaink, Az évek alatt, Mrs. Amerika, Unorthodox. Legutoljára a Vezércsel című hét részes amerikai sorozatra kattantunk rá, mely egy tündöklő tehetségű, soha nem létezett sakkozónőről, Beth Harmonról szól. A sorozat annyira beszippantotta a világot, hogy sokan emiatt kezdtek sakkozni, a Google-on a leggyakoribb kereső kifejezés pedig a "How to play chess".
Elképesztően jó karaktert sikerült a forgatókönyvíróknak megalkotniuk, az őzikeszemű Anya Taylor-Joy pedig elképesztően hitelesen bújt bele a sakkzseni bőrébe. Az alkotóknak úgy sikerült a sorozat összes sakkpartiját bemutatni és izgalmassá tenni, hogy jól tudták, a nézők legnagyobb része legfeljebb csak amatőr szinten tud sakkozni. Kicsit azokhoz a tudománytörténeti könyvekhez hasonlítanám a sorozatot, melyek a teljesen laikus olvasóknak is izgalmasan tudják bemutatni a matematikát, kvantumfizikát vagy mikrobiológiát.
A sorozat sakk-szakértője Gari Kaszparov ex-világbajnok volt, és valamennyi sakkjátszma valós, a sakkvilágban közismert játszma. A világot meghódító sorozattal foglalkozó cikkek Beth Harmon alakját kicsit Bobby Fisherhez, az amerikai sakkozás fenegyerekéhez, kicsit Polgár Judithoz, az első igazán nagy női sakkcsillaghoz hasonlítják. Tény, hogy a filmbéli sakkcsodához hasonlóan Fisher már 14 évesen az USA sakkbajnoka volt, ő volt a sakktörténelem addigi legfiatalabb nagymestere (ezt aztán Polgár Judit és Lékó Péter is megdöntötték), 20 évesen úgy nyerte meg az amerikai bajnokságot, hogy minden meccsét megnyerte, 29 évesen pedig világbajnoki páros mérkőzésen legyőzte az addigi világbajnok Borisz Szpaszkijt. Ő is leginkább a szicíliai védelmet játszotta, mint a filmbéli Harmon.
Polgár Judit 12 évesen a női világranglista csúcsán volt már, és ott is maradt negyed évszázadig, 15 évesen már férfi nemzetközi nagymester, a világranglista 8. helyéig jutott el a férfiak között.
A filmbéli Harmon sorsa azonban gyökeresen eltér akár a magyar gyökerekkel is rendelkező Fishertől, akár Polgár Judittól. Ő ugyanis a semmiből, önerőből lett sakkfenomén, amihez ráadásul párosult korai árvasága, szenvedélybetegsége és kapcsolatteremtési nehézségei. Sírni csak egyszer látjuk a sorozatban: amikor megtudja, hogy az árvaház gondnoka, akitől megtanult sakkozni, haláláig a rajongója volt és követte pályafutását. Ekkor jön rá, hogy valójában mennyi barátja van, végül elfogadja tőlük a segítséget és legyőzi a szovjet sakkvilágbajnokot. Happy End. Ja, utána még lemegy egy moszkvai parkba, hogy az ott sakkozó nyuggerekkel is lenyomjon egy partit. Mintha Pelé a világbajnoki döntő után lemenne a Copacabana fövenyére focizni a srácokkal.
Hát igen, a film ott ért véget, ahol kezdődnie kellett volna. Tudjuk, mi lett Fisherrel 30 éves korára: világbajnoki címét már nem védte meg, mert egyre elfogadhatatlanabb feltételeket szabott a Nemzetközi Sakkszövetségnek, vallási szektába lépett be, végleg elhagyta Amerikát, a délszláv háború sújtotta Belgrádban ismét játszott Szpaszkijjal, ezért nemzetközi elfogatóparancsot adtak ki ellene, évekig Budapesten is bujkált. Egyszóval kiégett. A filmben maga Harmon kérdezi meg egy fiatal szovjet sakkozó fiútól, aki öntudatosan kijelenti, hogy 20 évesen világbajnok akar lenni: És utána mi lesz?
Elképesztően jól ábrázolja a sorozat a '50-es, '60-as évek Amerikáját, és nagyon jó a zenei válogatás is, aminek az összes száma megtalálható a neten. Nekem ez a szám volt a kedvencem:
És hogy hogy kerülnek a sakkfigurák a plafonra? Az egyik legnagyobb filmötlet, hogy Beth a mennyezeten vizualizálja a sakktáblát, ott látja meg mindig a győztes lépést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése