Top-99-70-21-10-0

Ilyenkor május vége felé mindig kicsit jobban figyelünk a magashegyi mászókra, mert a Himaláján ez a kb. egy hónap a legalkalmasabb a csúcsok meghódítására.

• 99 éve Mallory és Irvine megostromolták a Jóságos Istenanyát, a Csomolungmát, de sohasem tértek vissza az alaptáborba, ezért nem tudhatjuk, hogy elérték-e a Világ legmagasabb pontját. 1999-ben Irvine holttestét megtalálták.
• 70 évvel ezelőtt Edmund Hillary és Tendzing Norgaj dokumentáltan is felértek a csúcsra, az új-zélandi Hillary-t az ifjú II. Erzsébet ütötte lovaggá '53-ban.
• 21 évvel ezelőtt Erőss Zsolt első magyarként felért a világ tetejére.
• 10 évvel ezelőtt a már lábprotézissel mászó Erőss Zsolt és mászótársa, az ifjú Kiss Péter a Kancsendzöngát hódították meg oxigénpalack nélkül, de az ereszkedés során mindketten odavesztek. Erről annak idején posztoltam is abból az érintettségből, hogy Erőss Zsolt oktatóként rendszeresen részt vett a Szilágyi Erzsébet Gimnázium sítáboraiban.
• Idén pedig az keltette fel a hegymászók és a laikus közvélemény érdeklődését a téma iránt és lettünk 10 millió hegymászószakértő országa, hogy egy bátor magyar mászó, Suhajda Szilárd egyedül, oxigénpalack nélkül vágott neki a Mount Everest meghódításának, de sajnos odaveszett.

A Szemlőhegyi Barlang tetején található a Kőpark tanösvény, ahol emléktábla őrzi valamennyi halálos balesetet szenvedett magyar hegymászó és barlangász nevét. Két éve jártunk ott, akkor készült ez a fotó. Azóta sajnos bővült a névsor:

• Tavaly áprilisban Mede Márton barlangi búvár rekedt az Aggtelekhez közeli Kossuth-barlangban, és már csak a holttestét sikerült kihozni. Tavaly szilveszterkor jártunk a közeli bódvarákói Rákóczi-barlangban, amelyben Szilágyi Zsolt barlangi búvár 20 évvel korábban 118 órát töltött el, mire végül sikerült kimenteni.
• Idén március végén Győrffy Ákos himalájai expedíciója előtti felkészítő túrára indult egyedül az olasz Alpokba, de nem tért vissza a Monte Rosa-ról, a keresése is eredménytelen volt. (amikor posztomhoz keresgéltem anyagot a neten, elibém ugrott egy másik Győrffy Ákos, költő, aki annak ellenére, hogy nem magashegyi alpinista, Suhajda halálára írt egy megemlékezést. Többek között ezt írja Szilárdról: "...sejtem, mi dolgozott benne, mi volt az, aminek a hatása alól nem tudott és nem is akart szabadulni.  Valami olyasmi hajtotta, amit a kezdetből, a nyíltból, a határtalanból hozott magával. Ez a valami hajtotta fel egészen a Hillary-lépcsőig (vagy a csúcsig, ki tudja), és ez a valami tért vissza a halálával ismét a nyíltba és a határtalanba."
• Tegnap pedig felkerült Suhajda Szilárd neve is az emlékkőre.

Soha ennyi hírt nem olvastam még el az alpinizmusról korábban, mint ezekben a napokban. Engem Suhajda halálában leginkább az kavart fel, hogy egy, az alaptáborba visszatérő mászócsoport vezetője úgy nyilatkozott, hogy látták Suhajdát, még élt, de már a fagyás és az agyödéma jeleit látták rajta. Vagyis elmentek egy haldokló mellett, de ha megpróbáltak volna segíteni neki, valószínűleg ők is bajba kerültek volna. A Himaláján magadért mászol, csak magadon segíthetsz. Nagyon nehezen tudtam felfogni ezt a kettős morált: éljük mindennapi életünket, többé-kevésbé szolidárisak vagyunk embertársainkkal, majd felmegyünk a Himalájára, ahol az út a csúcsig lényegében halottakkal van kikövezve, és élünk-halunk-mászunk magunknak. Aki vissza tud emlékezni, tíz évvel ezelőtt az ifjú Kiss Péternek azért kellett meghalnia, mert ő még nem ismerte ezt a szabályt, és az ereszkedés során visszamászott mentoráért, Erőss Zsoltért.

Tegnap Katival úgy döntöttünk, hogy megnézzük a 2015-ben készült Everest című filmet, amely 1996-os Mount Everest-i katasztrófáról szól. Az akkori drámai eseményeket egyébként a Halál a Himaláján című 1997-es játékfilm, számos dokumentumfilm és könyv örökítette meg. Egy, az Indiai-óceán felől közelítő ciklon lecsapott a hegyre és ez nyolc ember életébe került. A hegyen éppen akkor három, üzleti vállalkozásként működő expedíció mászott, az új-zélandi Adventure Consultants, az amerikai Mountain Madness, valamint az Indo-Tibetan Border Police. A filmből pont az derült ki, hogy igenis működik a szolidaritás a hegyen, az első két expedíció vezetője valamint még egy hegyivezető azért haltak meg, mert próbáltak segíteni a bajba jutott kliensek lejutásában. Az egyik indiai hegymászó holtteste, pontosabban annak zöld bakancsa csaknem két évtizedig irányjelzőül szolgált a hegymászóknak.

Az 1996-os katasztrófa legnagyobb hőse mégis egy orosz mászó, Anatolij Nyikolajevics Bukrejev volt, a Mountain Madness csapat egyik hegyivezetője, aki miután a baleset napján, 1996 május 10.-én oxigénpalack nélkül megmászta az Everestet és visszatért a Déli Nyeregben található 4-es táborba, a vihar kitörtekor visszament a hegyre, és három embert megmentett. Egy héttel később, hogy rendezze gondolatait, még egyedül, szintén oxigén nélkül felmászott a Lhoce-ra, az Everest ikercsúcsára, mely szintén a Déli Nyeregből közelíthető meg. Kora legnagyobb mászójának tartották, de sorsát ő sem kerülhette el: a következő évben egy lavina sodorta el az Annapurnán.

Viszont talán Bukrejev fogalmazta meg legpontosabban a választ arra a kínzó kérdésre, mely már napok óta foglalkoztat bennünket, síklakókat: "A hegyek nem stadionok, melyeken teljesítményt mutatok be, a hegyek katedrálisok, melyeken a vallásom gyakorlom… Úgy megyek oda, mint ahogy az emberek imádkozni mennek. Büszke csúcsaikról visszatekintek a múltba, álmodom a jövőről és szokatlan intenzitással megélem a jelen pillanatot is… látásom kitisztul, visszanyerem erőmet. A hegyek között a létezést ünneplem. Minden úton újjászületek."