Ceausescu előtt és után

A decembert Dragomán György Máglya című regényével töltöttem. Azért az a posztom címe, hogy Ceausescu előtt és után, mert Dragomán talán leghíresebb regénye, A fehér király közvetlenül a diktátor bukása előtt, míg a Máglya a bukás után játszódik,  ráadásul mindkettő egy kiskamasz szemén keresztül mutatja be a román iparvárosok életét: előbbi egy fiú, utóbbi egy lány szemszögéből.

Dragomán igazából novellista, mind a két említett regénye valójában novellafüzér, önállóan is megálló, egymáshoz lazán kapcsolódó történetekből áll. A szerző egy novelláskötetéről, a Rendszerújráról is már írtam egy posztot, sőt megjelent külön kötetben egy rövid novellája, a Jég. Történetei olyan érzékenyen mozognak a misztikum és valóság határán, hogy nekem Gabriel García Marquez jut róluk eszembe.

Miközben a posztkommunista Romániában egy nagymama és az unokája egymásba kapaszkodva próbálnak élni és túlélni, olyan boszorkányos dolgokra képesek, mint a holtak megigézése, agyagember-készítés vagy a minden rosszat elégető máglya fellobbantása. Ráadásul Nagymama megindító holokauszt-története egy külön regény a regényben.

A felbomló régi rend vesztesei Romániában is ugyanazok voltak, akik Magyarországon: a megszűnő nagyvállalatok, elavultan keleti piacra termelő gyárak dolgozói. 2007-ben jártunk Erdélyben, és láttuk azokat az egykori vasgyárakat Nagyvárad és Déva mellett, melyeket a már közmű nélküli egykori munkástelepekre beköltözött, főleg cigányokból álló nincstelenek lopnak szét apránként, hogy darabonként adogassák el a vas alkatrészeket. A Déva melletti omladozó lakótelepekről szedte össze Böjte Csaba atya az ott élő árva, félárva gyermekeket, a Szent Ferenc Alapítvány árvaházaiban otthont teremtve számukra.

Emlékszem, Magyarországon is nagy élmény volt, amikor egyszer csak megjelent a boltokban ugyanaz az árubőség, amit addig csak a műholdas nyugati televízióadások reklámjaiban láttunk. Ez különösen megrendítő lehetett abban a Romániában, ahol a Ceausescu-korszak utolsó éveiben már szinte semmit sem lehetett vásárolni. Egy boltos monológja a regényből: "Ő már majdnem két hete itt van ezek között a polcok között, a saját kezével rakta tele őket, de mégsem tudja felfogni ezt az egészet. Lehet, hogy már túl öreg hozzá, lehet, hogy túl késő neki, mert mind csak arra gondol, hogy milyen volt, amikor semmi nem volt, amikor lopni és csalni és hazudni kellett még a puliszkáért is, és hogy azt mondja, egyszerre zokogni kezd, hangosan, hüppögve sír, mint egy gyerek, a könnyektől gurgulázva mondja, hogy miattunk csinálta az egészet, csak miattunk csinálta, azért, hogy minekünk jusson, hogy minekünk legyen."

A győztes forradalom utáni kiüresedésről és csalódásról így ír: "Az volt a jó a forradalomban, hogy az alatt a négy nap alatt legalább tudta, hogy ki kivel van...Azt hitte, azért harcol, hogy mindenkinek jusson minden, hogy soha többé ne kelljen félnie senkinek. És nem azért, hogy olyanok, mint az Ivánka apja, akik ott se voltak, lassan megvegyék a fél várost..."

De hát nem ugyanígy érzünk mi is, harminc évvel a rendszerváltás után? Másutt ez olvasható: "Ő személy szerint azért kockáztatta az életét, hogy ne a hülyék parancsoljanak mindenkinek hülyeségeket, de ha mi magunktól akarunk hülyék lenni, akkor úgy kell nekünk. Akkor megérdemeljük majd, hogy megint a nyakunkra üljenek, és ha megint az lesz itt, mint régen volt, azt magunknak köszönhetjük. A mi hibánk lesz."

Dragomán Györgyöt követem Facebook-on, és nemrégiben, a román forradalom 32. évfordulója alkalmából kiposztolta Ada Milea román költő-énekes versét, a címe: Ceausescu nem halott. A verset Dragomán fordította:

Ceauşescu nem halott!
Figyelő szeme amott…
Ceauşescu egy tanoda,
Ceauşescu egy kaloda:

Itt van tebenned és bennem,
minden gyárban és üzemben.
Itt hordjuk ma is magunkban,
Ceauşescu halhatatlan.

Ceauşescu nem halott!
A történelem becsapott.
Szavainak bikkfanyelve
Itt nyikorog bent a nyelvbe’.

Ceauşescu nem halott!
A történelem becsapott.
Magunk vagyunk élőnk s holtunk,
Ceauşescuk leszünk s voltunk.