Nagyszüleim még átélték Magyarország megcsonkítását, de ha nincs a békeszerződés, apai nagyapám sohasem ismeri meg nagyanyámat. Erdélyi születésű nagyapám határcsendőr volt, akit a hirtelen határközséggé változott Nyírábrányba vezényelték, így ismerte meg a közeli Balkányban élő nagyanyámat.
Egy ehhez hasonló tárgy volt az első, mely először megismertette velem az országcsonkítást. Gyerekkorom nyarait nagyszüleimnél töltöttem, és a tisztaszobában volt egy ilyen hamutartó. Amikor kérdeztem nagynénémet, hogy mi ez, azt mondta, ez egy soviniszta hamutartó, mert valaha nagy volt Magyarország, most meg kicsi, és mi ebbe nem nyugszunk bele, nem, nem, soha.
Volt még egy ereklyéje nagyapámnak, ami a falon lógott: egy oklevélen egy ércbulla, benne Nagy-Magyarország 67 vármegyéjéből származó földdel:
Szerintem tombolt akkoriban a Trianon-biznisz.
1973-ban jártam először Erdélyben, akkor testközelből ismerhettem meg, milyen a magyar, ha nemzeti kisebbségben van. 1975 volt az első reménysugár, a Helsinki Egyezmény megkötése. Kádár János az aláírási ceremónián elmondott beszédében utalt arra, hogy "Századunkban, az első világháború hiábavaló áldozatai után a vesztes Magyarország területe a korábbinak egyharmadára csökkent", ezzel megtörve azt a tabut, hogy a szocialista Magyarországon tilos Trianonról beszélni. Sajnos Helsinki szellemét fél évtized után felváltotta a hidegháború újabb korszaka.
 |
| A Kis-Trianon kastély 1994-ben |
A Trianon-kastélyoknál két ízben is jártam: 1978-ban és 1994-ben. Utóbbi alkalommal le is fényképeztem a Kis-Trianon kastélyt, mert akkor még nagyon tartotta magát az a tévhit, hogy ez volt a békeszerződés aláírásának helyszíne, ma már tudjuk, hogy ez csak legenda.
Harminc éve, a rendszerváltáskor Antall József kinyilvánította, hogy 15 millió magyar miniszterelnökének tekinti magát.
Az első Orbán-kormány idején, 2001-ben fogadták el a határainkon kívül élő magyar nemzetiségű emberekre vonatkozó úgynevezett státusztörvényt, a 2001. évi LXII. törvényt. Akkor még a Fidesz is azon az állásponton volt, hogy a külhoni magyarok kérdését nem az állampolgárság megadásával kell rendezni, ezért az akkor Patrubány Miklós által vezetett Magyarok Világszövetségével elhidegült a viszonyuk. Ellenzékben aztán változott a véleményük, és magukévá tették a Magyarok Világszövetsége népszavazási kezdeményezését, melyre 2004 decemberében került sor. Az igenek aránya a nemekkel szemben 51,5%-48,5% volt, de nem ugrotta meg az érvényességi küszöböt, ezért a népszavazás elbukott.
Nagy lépés volt az elszakított nemzettestek közeledése szempontjából Magyarország uniós csatlakozása 2004. május 1-én, de még inkább Románia 2007. január 1-ei csatlakozása.
Végül a Fidesz 2010-ben nem sokkal a hatalomra kerülése után a parlament elé terjesztette a kettős állampolgársági törvényt. A közvélekedéssel ellentétben ezt a törvényt is - akárcsak a státusztörvényt - nagy többséggel szavazta meg az országgyűlés. Valójában ez igazán a nem uniós tag délvidékieket és kárpátaljaiakat érintette. Mivel Ukrajnában nem lehetséges a kettős állampolgárság, ez azóta is okoz némi feszkót a két ország kapcsolatában.
Természetesen a magyarok hozzáállása az országcsonkításhoz mind a mai napig nem mentes a bűnbak-kereséstől. Magam részéről igyekeztem több oldalról is tájékozódni a témában: Láttam Koltay Gábor filmjét, mely két történész szakértőt is megszólaltat, de szerencsétlen módon mindkettő - Raffai Ernő és Nemeskürty István - azonos oldalon állt, így természetesen a baloldal vált bűnbakká. Olvastam Károlyi Mihály könyvét és Batthyány Tivadar könyvét, sok elemzést a Rubicon-on. Mindazonáltal egy laikus kizárólag másodlagos forrásokból tud tájékozódni. De még a levéltári forrásokhoz hozzáférő hivatásos történészek is gyakran ellentétes véleményen vannak, nemrég hallgattam például Ungváry Krisztián és Szakály György vitáját Horthyról előbbi történész friss könyve kapcsán. Sajnos Trianon is szekértáborokra osztja a történészeket, a politikusokat és az országot.
Kár, pedig lehetett volna méltósággal is megemlékezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése