Éljünk magunknak?

A családok éve van, Magyarország és egész Európa demográfiai krízist él át. Demográfiával kapcsolatban már posztoltam korábban is, de most elolvastam egy régi, majd' fél évszázados könyvet a témában.
Fekete Gyula író apám kollégista társa és jó barátja volt, többször találkoztam vele magam is. Leghíresebb regényét, Az orvos halálát több tucat nyelvre lefordították. Az 1970-es években volt a Szépirodalmi Könyvkiadónak egy irodalmi szociográfiákból álló sorozata, a Magyarország felfedezése, melyben nemcsak szociológusok, de szépírók is jelentettek meg köteteket, pl. Moldova György. Fekete Gyula Éljünk magunknak? címmel jelentetett meg egy könyvet a sorozatban 1970-ben, egy példányát édesapámnak is dedikálta.

Történt, hogy a Nők Lapja folyóirat egy vitaindító cikket közölt le valamikor a '60-as évek végén. A történetben egy fodrászüzletben a nők arról beszélgetnek, hogy kell-e, szabad-e egy nőnek szülni, sok gyereket szülni, a családnak élni. Ezután a hetilapban számos válaszcikk és olvasói levél látott napvilágot, állítólag kétezer olvasó ragadott tollat, ebből közölt le több mint hétszázat ez a könyv. Akkoriban nem létezett internet, nem születtek blogok és kommentek, olvasói levelekben élték ki az emberek grafomán hajlamaikat (úristen, mekkora levelező lettem volna abban az időben).
A tematikusan csoportosított 700 levélből (melyek közül egyet már idéztem egy korábbi posztomban), egy kis statisztikai összefoglalóból és az író zárszavából álló, alapvetően Magyarország népesedését féltő, aggódó hangú könyv állt össze.
Nem egyedülálló a magyar irodalomban a nemzethalál víziója. Illyés Gyula 1933-ban kongatta meg a vészharangot az észak-baranyai elnéptelenedő falvak kapcsán a Pusztulás és A magyarság pusztulása című írásaiban. Illyés írásaiban nemcsak a magyarság fogyásáért, hanem a németség részarányának növekedéséért is aggódik: "A dunántúli magyarok egykések, a velük egy faluban, vagy egy járásban élő németek nem azok. Nem kell magyarázni, mi következik ebből, előttünk a példa. A duna-menti rácok két nemzedék alatt eltüntek. Nálunk az első generáció már elbukott. A népmozgalmi megfigyeléseknek törvénye, hogy elég magas százalékú csökkenés után a pusztuló nép kihalását már nem lehet megakadályozni. Úgy gyorsul az már akkor az elkerülhetetlen vég felé, mint a föld felé eső test. Ez a mi helyzetünk. Azonos gazdasági feltételek között az itteni németek közt is fölléphet majd az egyke, de akkor mi már nem leszünk. A kihaló németeket más németek fogják helyettesíteni, ha ugyan ők maguk nem védekeznek a baj ellen, nem teremtenek olyan gazdasági helyzetet, melyben egészségesen élhetnek. Eddigi működésük szerint valószínű, hogy nekik lesz erre eszük".
Az alábbi ábrán jól lehet látni az egyik legfontosabb demográfiai mutató, a termékenységi ráta alakulását az elmúlt 60 évben:

A termékenységi ráta alakulása az elmúlt 60 évben (katt a nagyobb képért)

Az '50-es években, az úgynevezett Ratkó-korszakban nemcsak a terhességmegszakítás volt tilos, de a "szülni lánynak dicsőség, asszonynak kötelesség" szlogen is elősegítette a népszaporulatot. Ezt a '60-as években a szinte teljesen liberalizált abortusz váltotta fel, az AB (abortusz-bizottság) fogalmát nemcsak emlékeinkből, de Cseh Tamás dalából, a Budapestből is ismerhetjük. A termékenységi ráta a népesség fenntartásához szükséges 2,1 alá süllyedt. A családpolitika az évtized második felében reagált a riasztó jelekre, bár a '67-ben bevezetett GYES mindössze 600 Ft volt havonta (ez vásárlóerőben mai 100.000 forintnak felel meg), mégis sok családban megnőtt tőle a gyermekvállalási kedv, a '70-es évekre a termékenységi ráta ismét optimális lett. Vagyis lényegében egy, a mainál sokkal kedvezőbb demográfiai helyzetben íródott a könyv. A magyarság 1981-re érte el népességének maximumát, azóta fogy a magyar.
A leközölt 700 levélből szinte valamennyi megjelenhetne egy mai népességpolitikai vitában, nemzeti konzultációban is. Írnak benne provokatívan antianyák, ennek ellenpólusaként igazi "véranyák", egyesek a gyermekes családok még erőteljesebb támogatását követelik, mások a gyermektelenek megadóztatását, a többgyermekes nyugdíjasoknak magasabb nyugdíjat, családbarátabb lakáspolitikát, a társadalom és a családok közötti arányos teherviselést az utódnevelésben. Feltűnő különbség azonban a '70-es évek eleje és a mai magyar társadalom között, hogy míg akkoriban a gyermekvállalást egyértelműen az anyagi helyzet határozta meg, manapság inkább a szülők karriertervei.
Érdekes, hogy a javaslatok között minimális számban jelenik csak meg egy szigorúbb abortusztörvény követelése. Abban az időben kezdett megjelenni az első hormonalapú fogamzásgátló tabletta, az Infecundin. (Richter Gedeon egy osztrák gyógyszergyártó céggel közösen már a '30-as években kifejlesztette a szert, de közbejött a háború, Richter Gedeont a nyilas testvérek a Dunába lőtték.) Volt még a C-film, ami egy spermicid eszköz volt, és persze a hagyományos mechanikus óvszerek.
A könyvben a homoszexualitás még csak említésre sem kerül. Nem csoda, hiszen az a téma akkoriban még tabunak számított, még egy jó évtizednek kellett eltelni, hogy Makk Károly leforgassa az Egymásra nézve című leszbikus tárgyú filmjét. Manapság nincs a népességpolitikával komolyan foglalkozó szakértő, aki az ország népesedését a homoszexualitástól érezné fenyegetve, mostanában mégis gyakran pont erre hivatkozva üldöznek olyan alkotásokat, amelyek akárcsak érintőleg is foglalkoznak a melegekkel. A kormány blogjának is tekinthető Magyar Idők napilap az Állami Operaház által bemutatott egyik musicalnek, a Billy Eliotnak ment neki nagy vehemenciával: "Figyelemre méltó, hogy a liberális propaganda erőlteti a másságot, és mára divattá is tette, ezzel is növelve a nézőlétszámot. Tudtommal kormányunk ennek ellenkezőjét, a családi boldogulást próbálja meg sok eszközzel és pénzzel elősegíteni, így érthetetlen és tűrhetetlen, hogy egy vezető állami intézmény szembemegy ezzel a szándékkal, és szerencsétlenné tesz jó pár fiatalt, akik maguktól esetleg ​nem mentek volna ebbe az irányba."
Fekete Gyula és fia, ifj. Fekete Gyula (aki ebben a könyvben a statisztikai fejezetet készítette) továbbiakban is gyakran foglalkozott demográfiai kérdésekkel. Fekete Gyula a '87-es lakitelki találkozó levezető elnöke, az MDF alapítója volt, a '90-es első szabad választásokon azonban mégis az általa alapított Magyar Néppárt színeiben indult és persze nem jutott a Parlamentbe. Fia viszont MDF-színekben tagja volt a '90 utáni első parlamenti ciklusnak. Képviselői munkájában is fontos szerepet szánt népességpolitikai kérdéseknek.
Most, hogy a tudományos életet is kezdi rövid pórázra fogni a kormány, egy viszonylag új tudomány, a genderelmélet ugyanúgy megvetett, üldözött tudománnyá vált a kormány szemében, mint a sztálini időkben a pszichológia. Sokan, akiknek fogalmuk sincs erről a tudományterületről, egyszerűen valamiféle "buzitannak" gondolják. Pedig Lovász László, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke kifejtette, hogy a gender studies teljes létjogosultsággal bíró tudományág, hiszen a népességpolitika egyik legfontosabb támogató tudománya kellene, hogy legyen. Mint ahogyan a kriminológia sem a bűnözők támogatására, hanem a bűnüldözés elősegítésére jött létre, az addiktológia sem a narkósoknak falaz, hanem a kábítószer-probléma megelőzését próbálja segíteni, ugyanúgy a biológiai nemek társadalmi nemekké válásának folyamatát kutató genderelmélet is abban segíthetne, hogy a fejlett nyugati országok miképpen birkózzanak meg a társadalmi változásokkal törvényszerűen együtt  járó népességcsökkenéssel.
Azt is mondhatnánk, hogy Fekete Gyula volt a gender studies első magyar művelője.