Fekete-fehér és hét órán keresztül tart, mi az?

Hát persze, hogy Tarr Béla Sátántangója. Tegnap negyed tízkor kezdte vetíteni a Duna, ma negyed ötkor ért véget. Most egy kicsit álmos vagyok, de túléltem...

Kevés magyar film van, amelynek ekkora kultusza van a világon, mint a Sátántangónak. Minden nyilvános vetítése társadalmi esemény, de most a televíziós vetítés alatt is folyamatosak voltak a kommentek a Port.hu-n.
A hétórás filmmonstrum megtekintése a nézőtől is nagy erőfeszítést igényel, nem véletlen hogy először szántam rá magam (és hát az a helyzet, hogy valószínűleg így egybe már soha többé nem fogom végignézni).
Nos, ez a film ott van minden idők 100 legjobb nem angol nyelvű filmje között, ma egy blogbejegyzés részletesen is foglalkozik világméretű kultuszának kialakulásával és okaival.
A Torinói lót (lovat) két éve moziban néztük meg Katival, a kapcsolódó blogbejegyzésemben megírtam, hogy Tarr Béla iskolatársam (sőt, örsvezetőm!) volt, mely filmjeit láttam, egy éve pedig Góliát, a bálna kapcsán megemlékeztem a Werckmeister harmóniákról is.
Tegnap este és ma hajnalban örömmel ismertem rá a Sátántangóban kislányként Bók Erikára, aki a Torinói lóban a nőt alakítja. Olyan ő Tarr Bélának, mint Czinkóczi Zsuzsa Mészáros Mártának. Egy epizódszerepben felismertem Pauer Gyula szobrászművészt, akinek a Duna-parti cipőket köszönhetjük, és Krasznahorkai mondatait felolvasó bársonyos bariton hang tulajdonosát, a városvédő Ráday Mihályt.
Nem érzem elvesztegetettnek a hét órát és örülök, hogy a Sátántangót egyben végignézők maroknyi csoportjához tartozom.