Van úgy, hogy a hírekben valahogy csomósodások keletkeznek. Az utóbbi napokban legendás magyar nők halálhíre szaporodott el a sajtóban. Értesülhettünk Szalai Annamária, az MNHH elnökének méltatlanul korai haláláról, Tocsik Márta ügyvédnő valamint Horthy Istvánné, az egykori kormányzó menyének haláláról.
Szalai Annamária azzal vívta ki a média-cárnő kitüntető címet az ellenzéki sajtóban, hogy 9 évre történő kinevezése valamint a Médiatanács egypárti összetétele, rendeletalkotási jogköre szinte korlátlan hatalmat adott az elnök asszonynak. A nekrológok méltatják hihetetlen munkabírását, azt, hogy milyen tájékozott volt médiaügyekben, milyen határozott koncepcióval rendelkezett a magyar médiarendszerről és milyen kitartással próbálta elképzeléseit megvalósítani. Az ellenzék számára mégis elvtelen cselekedetei maradnak meg: az első Fidesz-kormány idején a csonka médiakuratóriumok fenntartása, az ORTT Fidesz-es delegáltjaként (mert az ORTT még többpárti volt) olyan döntésekben való részvétel, mint a Danubius Rádió és Sláger Rádió frekvenciáinak újrapályáztatása, amely után Majtényi László lemondott elnöki pozíciójáról, az második Fidesz-kormány idején pedig a Klub Rádió már odaítélt közösségi frekvenciától való megfosztása és budapesti kereskedelmi frekvenciájának botrányos újrapályáztatása, ami végül teljesen kontraproduktívnak bizonyult és még nagyobb hírnevet szerzett az ellenzéki rádiónak.
Halála előtti napon a Klub Rádió egész napos pénzgyűjtést rendezett, hogy ki tudják fizetni a frekvenciahasználati díjat. Amikor átutaltuk a mi adományunkat, gondolkoztunk, hogy mit írjunk a közlemény rovatba. Én felvetettem a "vesszen Szalai Annamária" üzenetet, persze ezt kizárólag politikai értelemben gondoltam. Aztán felülkerekedett bennem a jóérzés, és a "Hadd szóljon!" közleményt írtuk be. Másnap, amikor meghallottam halálhírét, volt egy kis rossz érzésem az előző napi negatív gondolatom miatt.
Tocsik Mártán kivül csak egyetlen embert ismerek, akiről cselekvést neveztek el, ő Wilhelm Conrad Röntgen. Csakhogy a röntgenezés gyógyítással kapcsolatos, a tocsikolás pedig a csalás, a sikkasztás szinonimájaként vonult be nyelvünkbe. Az 1997-ben kirobbant Tocsik-ügy vezetett el az MSZP egy évvel későbbi választási vereségéhez. Történt, hogy az állami tulajdont képviselő ÁPV Rt. és az önkormányzatok a rendszerváltás után sehogyan sem tudtak megállapodni az állami ingatlanok önkormányzati tulajdoni hányadáról. Az ÁPV Rt. az ügy tárgyalásos rendezésére meghívásos pályázatot írt ki, melyre egyedül Tocsik cége adott be érvényes pályázatot. Tocsik azt ígérte, hogy az önkormányzatok eredeti követelését egyedi megállapodásokkal csökkentve jelentős összeget takarít meg az ÁPV Rt. számára, melyből 10%-os sikerdíjra tart igényt. Hogy-hogynem, a mintegy 8 milliárdos engedmény 800 millió forint tiszta jövedelmet eredményezett az ügyvédnek.
A botrány fő oka az volt, hogy erre a pénzre először szemet vetett az MSZP pénztárnoka, Boldvai László, majd később Budai György SZDSZ-közeli üzletember. És Tocsik fizetett, csordogált is a közvagyon a pártkasszákba, míg le nem lepleződtek. Teljesen méltatlannak tartom, hogy az ügyben az ügyvédnő neve maradt meg az emberekben, pedig a közvagyon kiszivattyúzása az ÁPV Rt. akkori vezetőinek és a két kormányzó pártnak a bűne volt. A több mint 10 évig tartó eljárás-sorozatban Tocsikot felmentették a csalás vádja alól, de a sikerdíj 90%-át vissza kellett fizetnie. Haláláig páriaként élt, többször érték utcai inzultusok.
Edelsheim-Gyulai Ilona 1940-ben, 22 évesen ment hozzá a kormányzó fiához, a nála 14 évvel idősebb Horthy Istvánhoz, és két év múlva egy fiúgyermek édesanyjaként megözvegyült. Horthy István halála olyan volt, mint egy önbeteljesítő jóslat: az akkor már kormányzóhelyettes vadászpilótát hazarendelték a frontszolgálatról, de ő még utoljára felszállt a rendkívül rossz repülési tulajdonságú Héja-típusú vadászgépével, és halálos balesetet szenvedett. A városi legenda szerint a Gellérthegyen álló szabadságszobor eredetileg az ő emlékére készült.
Horthy Istvánné nem tört össze, a Vöröskeresztnél vállalt szolgálatot és részt vett Magyarország háborúból való kiugrásának előkészítésében. 1944-ben gyermekével követte apósát és sógorát az emigrációba. Sorsával először egy magyar filmben, az Októberi vasárnapban találkoztam. Kovács András abban az időben (1979) meglepően tárgyilagosnak számító filmje a kormányzó sikertelen kiugrási kísérletéről és annak következményéről szól Horthy szárnysegédjének szemszögéből nézve. Ez a film is nagyon pozitíven ábrázolja a fiatal özvegyet.
Horthy Istvánné utolsó éveit az Angliában élő, korábban az iszlám hitre áttért fiával és családjával élte le, 95 évet élt.
A három nőben közös, hogy volt életüknek egy szakasza, amikor úgy érezték, hogy mindent elértek, ami aztán semmivé foszlott. Az elsőnél a korai halál, a másodiknál a politika játékszerévé válás, a harmadiknál pedig a korai megözvegyülés és hazánk háborús veresége vetett véget a nagy álomnak. Remélem, hogy még életükben megtalálták a megbékélést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése