Trudi néni

Mindhárom lányom nyolcosztályos gimnáziumba járt, mindhármukat végigvitte az osztályfőnökük, de más szaktanáruk is volt, aki nyolc éven keresztül oktatta őket. Én meg azon gondolkodtam, volt-e olyan tanárom, aki ilyen sokáig tanított engem. Hát a zongoratanárnőm, Páll Tiborné Mausi néni vagy tíz évig tanított nekem zongorát, szolfézst, zeneelméletet, de az magánóra volt, nem közoktatás.

Osztályfőnökeim sűrűn váltogatták egymást. Elsős tanító nénim Ilus néni volt, másodiktól negyedikig Mária néni, ötödikben István bácsi magyarszakos, hatodikban Zsuzsa néni énekszakos, hetedikben és nyolcadikban egy másik Zsuzsa néni, aki viszont testnevelés szakos voltak az osztályfőnökeim. A gimnázium első két évében Györgyi néni orosz szakos volt az osztályfőnökünk, harmadikban és negyedikben Kati néni, aki szintén oroszt tanított.

De eszembe jutott Trudi néni, aki hat éven keresztül, harmadiktól nyolcadikig tanított nekünk rajzot és művészettörténetet. És ráadásul Trudi néni édesanyámat is tanította! Az úgy volt, hogy anyám még a klasszikus 4 elemi - 4 polgári - 4 kereskedelmi osztásban járt iskolába, és a 4 polgári osztályt az Óbudai Polgári Leányiskolában járta ki a Lajos utcában, ami ugyanabban az épületben volt, ahová mi is jártunk a nővéremmel általánosba.

A Polgári Leányiskola első osztályában
(legfelső sorban balról a második az anyukám)

Igazából rajzolni sohasem szerettem, szemben nővéremmel, aki 12-13 éves kora körül már nagyon klassz dolgokat rajzolt, és nem kis részben Trudi néninek köszönheti, hogy a József Attila Gimnázium (akkor a Szent Imre Gimnázium épületében működött a Feneketlen tónál) rajz tagozatára jelentkezett, és olyan osztálytársai voltak, mint Wahorn András. Ma meg már okleveles népi iparművész. Én viszont annak nagyon örültem, hogy már talán hetedikben elkezdődött a művészettörténet oktatása is. Klasszikus művészettörténet-oktatást kaptunk a festészetben az altamirai barlangrajzoktól az egyiptomi egysíkú ábrázolásokon keresztül a perspektivikus ábrázolás felfedezéséig (magam is szerettem perspektivikus tárgyakat rajzolni), a reneszánszon keresztül a romantikusokon, az expresszionistákon és az impresszionistákon át egészen a modern festészetig. Azt hiszem Trudi néni Victor Vasarelyt személyesen is ismerte.

Nagyon sok diát vetített, ezért a firenzei Uffizit, a drezdai Zwingert, a madridi Pradot vagy a Vatikáni Múzeumot is már úgy ismertük, mint a tenyerünket. Budapesti iskola lévén sokat jártunk a Nemzeti Galériába (már akkor is, amikor a Kúria épületében volt a Kossuth téren majd később, amikor felkerült a Várba). Nem felejtem el a történelmi festményekhez fűzött magyarázatait, pl. Madarász Viktor Hunyadi László siratása című festményénél a gyertyatartó pont a levágott fejnél szeli keresztbe a képet.

Székely Bertalan Dobozi Imre és felesége című festményénél a a vizuális történetmesélésre hívta fel a figyelmünket: a háttérben a felégetett vár, a közelben közeledő török lovasok, az előtérben pedig a reménytelen helyzetben lévő házaspár, ahol az asszony maga kínálja fel keblét a férjének, hogy szúrja le és így elkerülje a gyalázatot.

Velázquez Breda átadása című festményénél nemcsak a mű kompozíciójára hívta fel a figyelmet, hanem arra a gesztusra, ahogyan a nyolc hónapon át ostromolt város eleste után Ambrogio Spinola hadvezér átveszi a város kulcsát a holland város polgármesterétől. Nem megalázó, ellenkezőleg, tiszteletet megadó mozdulatot tesz (gondoljatok a február 27.-ei Trump-Zelenszkij találkozóra).

Természetesen a szobrászatban is a willendorfi Vénusztól indultunk a klasszikus görög, római szobrokon át, Michelangelo-n keresztül, Rodin-től egészen Henry Moore-ig, végül Amerigo Tot-ig.

Henry Moore egy szobra

Ugyanígy végigmentünk az építészeti stílusokon is, bár nekem édesapám már kicsi gyerekkoromban megtanította a román, a gótikus, a reneszánsz, a klasszicista és egyéb stílusokat, ismertem a görög oszlopfő-fajtákat. Viszont Trudi néni sok kortárs épületről is vetített diát, pl. ezekről:

Le Corbusier: Ronchamp-i templom

Brasilia, Nemzeti Kongresszus épülete

Wright: Vízesésház

Bátran kijelenthetem, hogy engem Trudi néni tett a kortárs építészet szenvedélyes hívévé. Bár nem vagyok műértő, viszonylag gyakran járunk múzeumokba, tárlatokra. Az elmúlt néhány hónapban az alábbi helyeken voltunk:

• December 26.-án Munkácsy-kiállítás a Szépművészeti múzeumban.
• Január 11.-én Chagall-kiállítás megtekintése a bécsi Albertinában.
• Február 9.-én az Art&Antique kortárs galériák kiállítása a Bálnában.

Szent György egy pincekapun

• Február 22.-én A Galimbertik kiállítás (Galimberti Sándor, valamint első feleség, Lanov Mária és második felesége, Dénes Valéria festményei) a Nemzeti Galériában.

Holland kisváros tipikus Galimberti-féle rátekintő perspektívában

 

Mécs Károly halálára

Ritkán szoktam színészekről megemlékező posztot írni. Mécs Károlyt annak ellenére nem a legnagyobbak között tartják számon, hogy szinte minden kitüntetést megkapott (kétszeres Kossuth-díjas, A Nemzet Művésze, A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje). Nekem viszont - nem tehetek róla - valahányszor Mécs Károly nevét hallottam, egy nyalka huszártiszt képe jelent meg a szemem előtt.

Igen, A kőszívű ember fiairól van szó, és amikor két napja Mécs Károly haláláról értesültem, keserűen állapítottam meg, hogy elment a harmadik Baradlay testvér, Richárd is. Jenő (Tordy Géza) tavaly, Ödön (Bitskey Tibor) pedig tíz éve halt meg. Mivel Jókai születésének 200. évfordulója, A kőszívű ember fiai forgatásának 60. (!) évfordulója van, ezért természetesen ennek a filmnek a megtekintésével emlékeztünk meg a középső Baradlay fivér haláláról. (Naná, hogy birtoklom DVD-n, de a Filmio-n 650 Ft-ért megtekinthető.)

Elöljáróba: ez az a film, amit Katival néha kedvünk van csak úgy megnézni, terápiás célból (bár szerintem már jó tíz éve nem láttam). Kevés ilyen film van, a magyar filmek közül A napfény íze, a külföldi filmek közül pedig a Forest Gump vagy a Hegedűs a háztetőn tartoznak terápiás filmjeink közé. De azért tegnap este ütős volt azzal szembesülni, hogy egy 60 éves filmmatuzsálemről van szó, amelyben szinte az egész Farkasréti temető játszik, és a főbb szereplők közül már csak a Plankerhorst Alfonsine-t alakító Béres Ilona van köztünk. (Kisebb szerepekben azért boldogan ismertem fel Huszti Pétert, Koncz Gábort, Kovács Istvánt, akik aztán főszerepeket kaptak későbbi kalandfilmekben, a Fekete gyémántokban, A dunai hajósban és az Egri csillagokban.)

A kőszívű a maga idejében igazi szuperprodukció volt, hatalmas költségvetéssel készült és igazi blogbuster lett a maga 4,6 milliós nézettségével. Ne felejtsük, akkor még nem is álmodhattunk CGI-ról, mindent díszletekkel, óriási statisztériával, pirotechnikával és filmtrükkökkel kellett megoldani. A Kádár-Aczél párosnak nagyjából ugyanaz lehetett a célja ezzel a filmmel, mint húsz évre rá az István, a királlyal: hazafias érzésbe átcsatornázni a magyarok forradalmi indulatát. Nem kétséges, hogy a Most, vagy soha című megaköltségvetéssel készült tavalyi film is ezt a célt szolgálta, mégis micsoda különbség. Utóbbiról süt a tehetségtelenség és az, hogy kurzusfilmnek készült, viszont A kőszívű, és a későbbi Várkonyi-filmek (Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán, Egri csillagok) tökéletesen nézhetők mind a mai napig.

Mi lehet a titok? Jó irodalmi alapanyag, remek színészek, kiváló rendező, bőséges költségvetés, a filmes szakma minden csínjának-bínjának tökéletes ismerete? Az, hogy egyszerűen tudták, mi kell egy jó filmbe: ármány, árulás, szerelem, csalódás, kaland, önfeláldozás, hazafiasság, váratlan fordulatok, jó filmzene, a tartalommal tökéletes összhangban lévő látványvilág? Adott egy csaknem három órás film, melynek egyetlen perce sem üresjárat.

Visszatérve Mécs Károlyra: a mindig elegáns, könnyed megjelenése mellett gyönyörű, és végig fiatalos hangja is lenyűgöző volt. Amikor az Orion űrhajót kb. 35 év után, a 2000-es évek elején újra szinkronizálták, egyedül Cliff Allister McLane parancsnok szinkronhangja maradt ugyanaz, Mécs Károly zengő baritonja. Íme a híres overkill-jelenet.

És persze ne feledkezzünk meg arról, hogy számos film narrátoraként is találkozhattunk a hangjával, mint pl. a Szépség és a szörnyetegben.

Isten veled, Baradlay Richárd, isten veled Cliff McLane.