Nővéremmel volt hangversenybérletünk a Zeneakadémiára és operabérletünk az Operaházba. Szüleink biztonsággal elengedtek minket egyedül, mert a házunk előtt kellett felszállni a 66-os villamosra, és az Operaházhoz a November 7.-e téren (Oktogon), a Zeneakadémiához pedig a Majakovszkij utcánál (Király utca) kellett leszállni. De az Erkel Színházba zömével édesanyám vitt el bennünket, főleg különféle balettelőadásokra, de operaelőadásokra is. Számos orosz balettot és operát is láthattunk (Csajkovszkij, Rimszkij-Korszakov, Hacsaturján, Prokofjev). Engem mindig is lenyűgözött az Erkel a méretével. Az eredetileg több mint 3000 férőhelyes Népopera ma 2400 néző befogadásával még mindig a legnagyobb kőszínház Magyarországon. És az art-deco stílusa is mindig megfogott.
A '60-as években a BKV még támogatta a kultúrát: az előadások végén a színház előtt "színházi buszok" várakoztak, melyek aztán a számuknak megfelelő menetrendszerinti járat útvonalán mentek tovább. Így a 6sz buszra a színház előtt felszállva egyenesen hazáig utazhattunk. Persze az Erkelben - nagy befogadó mérete miatt - az operaelőadásokon kívül mindig voltak egyéb koncertek is, itt lépett fel Gilbert Bécaud és Ella Fitzgerald is. Bori lányom magzati életére két jelentős befolyással is volt az Erkel. Egy Koncz Zsuzsa koncerten mozdult meg édesanyja hasában először, és egy 1992. május 7.-én előadott Végzet hatalma kényszerű meghallgatása után döntött úgy, hogy inkább megszületik.
Katinak ugyanis már akkor volt közös operabérlete anyósommal, mely szokás megmaradt egészen 2019-ig, anyósom haláláig. Istenem, de sokszor mentem értük az előadás végére, hogy hazataxizzam őket. De a két nagyobbik lányommal is volt ifjúsági bérletünk az Erkelbe, eszembe jut, ahogy sétálunk a Kenyérmező utcában a színház felé, és megállapítjuk, hogy azért kell most hármunknak operát hallgatni, mert Kati operarajongó. De egyszer Bori az iskolával volt megnézni a Varázsfuvolát, és az ájult Tamino mellett lángra kapott a díszlet drapériája. Az énekes felugrott, letépte a függönyt, eltaposta a tüzet, majd visszafeküdt.
Az Erkel 1951-ben került az Állami Operaház kezelésébe, így tulajdonképpen napjainkig Budapest azon ritka városok közé tartozott, melyben két operaház is működik, három időszakot leszámítva:
- 1980-1984 között, az Operaház felújítása alatt;
- 2007-2013 között az Erkel ideiglenes bezárása alatt;
- 2015-2017 között, az Operaház újabb felújítása alatt.
Az Erkel 2007-es bezárását a leromlott műszaki állapota indokolta, és akkor komolyan felmerült a teljes lebontása is. 2010 környékén egy új, 4-5 ezer főt is befogadni képes korszerű kongresszusi központ helyszínén gondolkodtak, és felmerült az Erkel Színház helyére építendő kongresszusi központ + szálloda komplexum felépítése a Köztársaság térre (ma II. János Pál pápa tér). Aztán jött az új Fidesz-kormány, amely végül úgy döntött, hogy a színház megkapja a szükséges ráncfelvarrást, de az eredeti formában működik tovább. Ez meg is történt 2013-ra. Az új kongresszusi központot pedig megkaptuk 2021-ben a Vadászati Világkiállításra a Hungexpo területén (itt tartotta első kongresszusát a TISZA párt).
Én utoljára idén január 15.-én voltam az Erkelben egy Pink Floyd tribute-koncerten, ahol a The Wall és a Dark Side of the Moon albumokat - ifjúkorom nagy kedvenceit - adták elő élőben. Viszont, ha már posztomat A három narancs szerelmesével kezdtem, beszúrom ide legnépszerűbb részletét, az indulót:
---
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése