So long, Pismány

 

A fenti két fotó között nagyjából 55 év telt el. Mindkettő szentendrei telkünk kapujánál készült, mindkettőn én vagyok, a második képen utoljára zárom be Óvári úr, a lakatos által készített kaput, melyet egy Dunabogdányból hozatott 19. századi sváb népi barokk kőkapuba sikerült beleépítenie.

Igen, apám kőmániás, kőfetisiszta volt, és ezt a tulajdonságát Bori lányom örökölte, aki nem bírta otthagyni azt a gótikus kődíszt, amit állítólag a Mátyás templom renoválásakor akartak kidobni, de apám elhozta a szentendrei kertjébe, Bori pedig a telek eladásakor magával vitte.

Bori a kődísszel

Szóval eladtuk Szentendrét, amit a szüleim úgy szerettek. A Pismány-hegy oldalában lévő kiöregedőben lévő gyümölcsöst 1962-ben parcellázták fel nagyjából 1000 négyzetméteres telkekre. A mi telkünkön, ha jól emlékszem, 2 öreg mandulafa volt. Az egész terület rettenetesen köves, feltöretlen ugar volt, melyet apám felszántatott majd feltárcsáztatott. Először fokhagymát ültettünk bele, de gyakorlatilag semmi sem kelt ki belőle.

A '60-as évek második felére a telek körbe lett kerítve (még mindig az eredeti betonoszlopok és sodronyok veszik körbe), egy méhészkunyhót is telepített rá apám, és felállította a fenti fotókon látható kőkaput. Anyám virágokat, apám pedig gyümölcsfákat telepített, de közben folyamatosan ment a kőkitermelés, mellyel a lejtős területen az alsó és felső szomszéd felé is partfalat építettünk, illetve egy középső partfal, mint sziklakert is épült, így alakult ki a kert jelenlegi teraszos jellege. Mi, gyerekek is hordtuk a követ, egy vödör kőért 10 fillért kaptunk.

Apám a terület fennmaradt részét földieperrel ültette be, amikor jött a szezon, hetente kétszer is ki kellett járnunk epret szedni. De a kijárás sem volt olyan egyszerű. Kezdetben a HÉV-állomástól a busz csak a Duna-parton járt, onnan kellett felsétálni egy jó 25 perces sétával. Természetesen kertünk előtt csak kövesút ment, a vizet pár házzal arrébb egy 70 m mély kútból hoztuk. Később a busz már feljött a hegyre egy darabig és egy közeli vezetékes közkútból is lehetett vizet hozni.

Édesanyámmal a virágok között valamikor 1969-ben

A vezetékes víz bevezetésére apám a szomszédokkal egy ivóvíz-szövetkezetet alakított, lényegében önerős módon lett vezetékes vizünk. Később lett villany is. De állandó kőház alig volt a hegyen, a közelünkben legközelebb egy háború előtt miniszteri tanácsosi funkciót betöltő férfi lakott a feleségével. Nagyhangú, bőbeszédű ember volt, akit még a '80-as évek elején is láttam kertjében szedett virágot árulni a Kossuth téri metróállomáson. Az emberek többsége anyagi képességeinek megfelelő vityillót próbált felhúzni. Ezek közül az első generációs vityillók közül az utcánkban már csak egy maradt meg. Tulajdonosa évtizedek óta nem jár a telkére, az egész olyan, mint Csipkerózsika vára.

A '70-es évek közepére gondolta úgy apám, hogy mostmár egy állandóbb jellegű kőházat kéne építeni. De megint úrrá lett rajta a kőmánia, és elhatározta, hogy házát ugyanabból a sóskúti kőből építteti, amiből a Parlament is épült. (Annak idején én is jártam apámmal a sóskúti kőbányában, és idén decemberben megint elkirándultunk arrafelé).

A sóskúti kőből épült ház

A kőbányánál

A tető ácsolata az Őrségből hozatott fából készült, a belső lépcsőt és egyéb fából készült dolgokat (kecskelábú asztal, saroklóca) Balogh Dezső erdélyi asztalos mester készítette.

Apám 85. születésnapját ünnepeljük a kertben (2006.)

Sok összejövetel színhelye volt a kert: apám egykori kollégiumi barátai, a család, az én barátaim egy-egy tarokkpartira. Addigra már nagy szőlőlugast telepített apám, nagyon sokfajta szőlőből, volt benne csemegeszőlő és borszőlő vegyesen, minden ősszel ment a borkészítés.

Gyerekeink minden nyáron töltöttek egy-két hetet nagyszüleikkel a szentendrei kertben. Mivel a teraszról elképesztő a kilátás, sokszor néztünk innen az augusztus 20.-i tűzijátékot is.

A kilátás, ami végül eladta a telket

1985-ben készítettem szüleimről egy képet a ház előtt a naspolyafa alatt a padon. Apám 64 volt akkor, anyám 56. Aztán megismételtem a fotót 2020-ban ugyanazon a helyen, amikor én voltam 64.

Időgép: 1985, 2020

2010 után már apám sokat betegeskedett egyre ritkábban járt ki. 2013-ban anyám magára maradt a kerttel, de továbbra is gondozta a virágait. A szőlőt megritkítottuk, és rendszeresen igénybe vette egy kertész illetve egy erdélyi rokon lány segítségét. Ez az utolsó fénykép édesanyámról Szentendrén:

Anyám 2020-ban

Anyám halála után nővéremmel sokat morfondíroztunk, mi legyen a telekkel. Igazából Borit foglalkoztatta leginkább, 2021-ben és '22-ben is kint töltött néhány hetet, de rájött, hogy ez túl nagy falat neki, ezért tavaly nyár végén meghirdettük eladásra.

Mivel kiderült, hogy 2021 nyarán a szentendrei önkormányzat változtatási tilalmat rendelt el a területre, nem volt túl sok érdeklődő, azok is sokallták az árat. Ezért télire meg sem hosszabbítottuk a hirdetést, de a kerítésre kitett tábla alapján december elején jelentkezett egy cég ügyvezetője, hogy ők megvennék a telket. Nem is sokat alkudott, így aztán még karácsony előtt megkötöttük a szerződést, és ezen a héten megtörtént a birtokbaadás is. Az utolsó hétvégén még kint voltunk egy páran a családból, hogy a személyes tárgyakat összeszedjük.

Legnagyobb lányom, nővérem, anyám unokatestvére és én

Utolsó ebéd a teraszon

Nővéremmel a teraszon

Viszlát szentendrei kert!