2020 karácsonyán a választójogi törvény alábbi módosításával örvendeztetett meg bennünket az országgyűlés:
Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 2011. évi CCIII. törvény 8. § (1) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép: „(1) Pártlistát az a párt állíthat, amely – legalább tizennégy megyében és a fővárosban – legalább hetvenegy egyéni választókerületben önállóan jelöltet állított.
A korábbi választási törvényben még kilenc megyéről és 27 egyéni körzetről volt szó. A kormány eredeti előterjesztésében 50 egyéni választókerület szerepelt, de Volner János független országgyűlési képviselő, volt sértett jobbikos, egyben a Volner Párt elnöke módosító javaslatában még magasabbra tette a lécet, és hogy-hogynem a kormánypártok elfogadták a javaslatot.
Vagyis amit az ellenzék magától 10 évig képtelen volt megtenni, azt Orbán egyetlen törvénnyel megtette helyettük: közös választási listára kényszerítette őket. Vannak országok - például Izrael - , ahol az arányos választási törvény miatt sok apró és néhány nagyobb párt jut be a parlamentbe és a választási eredmény függvényében a választások után kezdenek koalíciós egyezkedésekbe. Elismerem, hogy ez nem mindig fejezi ki a választói akaratot, vagyis az a kényszer, hogy egy párt már a választás előtt köteles legyen megmondani, hogy kivel fog koalíciót alkotni, ennek mérlegelését is a választópolgár kezébe adja. Bevallom őszintén, én azt gondoltam, hogy Orbán avval, hogy a törvény erejével kényszerítette ki a választási összefogást, hatalmas öngólt lőtt.
Pedig neki volt igaza.
Annak ellenére, hogy a választási kampányban az ellenzéki összefogást igyekeztek lebaloldalizni és összegyurcsányozni, valójában pont az a kohézió hiányzott az összefogásból, amit a Fidesz választási szlogenjei sugározott. Vagyis az összefogásnak sem közös vezetője, sem közös ideológiája nem volt, és ez inkább taszította a szavazókat, mint amennyire vonzó volt Orbán leváltásának reménye. De menjünk sorba az összefogás pártjain:
- Igazán baloldali párt csak a pártállami örökség súlyát cipelő MSZP és a Gyurcsány személyének a terhét cipelő DK volt az összefogásban. Markáns különbség kettőjük között talán csak a DK elkötelezett európaiságában van.
- A Momentumról nehéz megmondani, hogy hal vagy hús. Talán leginkább a pragmatikus Európa-pártiság mondható el róluk, akik fiatalos lendületükkel leginkább a 30 évvel ezelőtti Fideszre emlékeztetnek. Petrát meggyőzték, ő már az előválasztáson is Fekete-Győr mellett tette le a voksát.
- A két zöldpárt, a PM és az LMP között pár éve még az volt a különbség, hogy az LMP semmiféle összefogásra nem volt hajlandó, hanem német mintára a mindenkori mérleg nyelve szerepre vágyott. Persze a mérleg nyelve szerep csak kiegyensúlyozott politikai erőviszonyok mellett működhet, ilyen Fidesz-fölény mellett ez ostoba stratégia. Bezzeg a PM hamar elkötelezte magát az MSZP irányába.
- A Jobbik a 2000-es évek közepétől azt a politikai teret próbálta kitölteni, ami a MIÉP 2002-es súlyos veresége miatt megüresedett: radikális szélsőjobboldali párt, Magyar Gárdával, cigányozással, zsidózással. Bár a 2018-as választások előtt Vona Gábor vezetésével megpróbáltak a jobbközépen teret foglalni, ezzel csak azt érték el, hogy minden karakterüket elveszítették, így az igazi jobboldali radikálisok a Mi Hazánkba menekültek, a Jobbikkal tartókat meg végérvényesen elriasztotta a baloldallal való szövetség. Nekünk, libernyákoknak valóban a Jobbik volt a legnagyobb teher az összefogásban, hiszen karlendítő Z. Kárpátokkal és a zsidókat listázni akaró Gyöngyösi Mártonokkal kellett volna közös pártszövetségben kormányozni.
A választások másik rémisztő fejleménye a Budapest - vidék politikai buborékok végérvényes kialakulása. Budapesti választókerületekben a NER gigászai buktak el náluk sokkal kevésbé fajsúlyos ellenzéki jelöltekkel szemben, így a városépítő Fürjes Balázs, vagy immár zsinórban harmadszor Németh Szilárd, akit ez nem zavart abban, hogy ott álljon Orbán mögött a győzelmi dobogón. Vidéki választókerületekben pedig az összefogás nagyágyúi véreztek el, így maga Márki-Zay Péter is.
A véleménybuborékok kialakulása óriási veszély a demokráciára, ezek feloldása fontos cél kellene, hogy legyen, de jelenleg a közmédia inkább erősíti, mint gyengíti a buborékkképződést.
Petra lányom égi jelnek tekintette, hogy a választásokra 6 nappal 18. születésnapja után került sor. Három lányom közül Petra kezdett legfiatalabb korban érdeklődni a napi politika iránt, lelkesen vetette bele magát az előválasztásokba is, és komolyan hitte, hogy az ő szavazatával talán megbuktatható az Orbán-rezsim. A négy évvel ezelőttinél is nagyobb Fidesz-győzelem nagyon kiábrándította.
És ha már a véleménybuborékokat említettem az egyik veszélynek, muszáj beszélni a másik nagy veszélyről is. Magyarország elmúlt száz évének történelmében háromszor is előállt az a helyzet, hogy nagy politikai fordulatnál nem volt vezetőképes, hiteles alternatív politikai erő, amely átvehette a kormányrudat:
- 1918 előtt a politika az arisztokrácia hitbizománya volt, így a súlyos világháborús vereség után politikai kalandorok kezébe került az ország;
- A Horthy-rezsim is igyekezett kriminalizálni a baloldali politikát, így az II. világháború utáni orosz megszállók könnyen ültethettek súlytalan bábokat az ország élére;
- Kádár is kriminalizálta az ellenzéki politizálás minden megnyilvánulási formáját, '89-'90 táján a közvélemény számára jóformán teljesen ismeretlen politikusok bukkantak fel a népi (MDF) és urbánus (SZDSZ) politikai szervezetekben.
Észre kellene venni kormányoldalon is, hogy minden olyan hatalompolitikai intézkedés, mely tovább gyengíti az amúgy is padlón fekvő ellenzéket, tehetséges politikust riaszt el attól, hogy ellenzéki pártban politizáljon, és egy külső változás miatt kikényszerített politikai fordulat esetén lángoktól ölelt kis országunk megint ott fog állni kormányozni képes ellenzék nélkül a vérzivatarban.
Tényleg ezt akarjátok?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése