1984 után

Biztosan ti is voltatok már úgy, hogy nagyon kerestetek egy könyvet, és helyette egy sokkal érdekesebbre bukkantatok. A '80-as évek végén olyan könyvek kezdtek megjelenni - gyakran magánkiadásban -, amelyekről addig álmodni sem mertünk volna. Egy csomó könyvet összevásároltam, amelyeknek csak egy töredékét olvastam el. Ezek a rendszerváltáskori könyveim nagyjából egy helyen vannak a könyvespolcunkon, és ezek egyike Szilágyi Ákos Ezerkilencszáznyolcvannégyen innen és túl című vékonyka kötete. A könyv nagyjából egy időben jelent meg Orwell 1984-ével, 1988-ban, de az 1983-ban megírt előszóból hamar kiderül, hogy az írás már öt évvel korábban készen állt, és a kiadásra várt.
Szilágyi Ákost gyakran láttam a Tabán környékén, általában feketébe öltözve járt. Elsősorban mint költőt és műfordítót tartják számon, de bevallom őszintén, Esterházy Péter halálára írt rendkívül erőteljes versén kívül egyetlen sort sem olvastam tőle. Nos, ez a kötet egészen más műfaj, a negatív utópia, a disztópia műfaját elemzi három regény, Huxley Szép új világa, Zamjatyin Mi című regénye és Orwelltől az 1984 alapján.
A disztópikus társadalmakban a racionalitás démoni erővé válik, mellyel szemben az ember azért tehetetlen, mert ez a racionalitás épp a legsajátabb emberi vágyak beteljesítésére hivatkozik. Ezekben a társadalmakban ésszerűtlenné válik a betegek, gyöngék, öregek, elmebetegek létezése, az érzelmek, a szenvedélyek létezése, mindenféle tradíció, ragaszkodás a múlthoz. Ezekből a regényekből megtudhatjuk, hogy a polgári ész elméletében benne van a politikai terror szükségszerűsége, mihelyt következetesen megvalósítják a formális észben rejlő követelményeket. A szerző példák sorával mutatja meg, hogy a kelet-európai országokban, az ún. második világban hogyan rekedtek meg a szocialista mozgalmak és váltak szükségszerűen diktatúrává vagy legalábbis tekintélyelvű társadalommá. A polgári észből a liberalizmus éppúgy levezethető, mint a zsarnokság, a tolerancia éppúgy, mint a terror.
Az üdvözültek világában - a disztópikus társadalmakban - nem nevetnek, a nevetés, a humor, és eleve a kritikai ész a Sátán sajátja, ahogyan az érzékiség is. Az üdvözültek világában az emberek az osztatlan és teljes jót akarják: a boldogságot. Ezért a jóért szívesen lemondanak a szabadságról, csak legyenek olyanok, akik a szabadság terhét a vállukra veszik. Ezekben a "boldog" társadalmakban ők a "boldogítók", az átneveléshez szükséges nevelők. A szerző ezt a társadalmat olyan tébolydához hasonlítja, ahol nem lehet pontosan tudni, hogy az orvos-e a normális, vagy a betegek.
A vakhithez vezető út fontos lépése a józan észen, a megszerzett tapasztalaton alapuló tudás megsemmisítése. mert ebbe az egyén autonómiája belekapaszkodhatna. (Amikor nyár végén a bakonybéli csillagvizsgálóban egy filmet néztünk Galilei életéről, a Vatikán csillagvizsgálójának vezetője elmagyarázta, hogy a nagy olasz tudós perének pont az volt a lényege, hogy a korabeli tudomány nem tapasztalaton, hanem tekintélyen alapult, a geocentrikus világképet nem lehetett holmi matematikai számításokkal kétségbe vonni. Hiszen matematika-tudása mindenkinek lehet, de tekintélye csakis az egyháznak).
Szilágyi Ákos 1983-ban írta le ezeket a szavakat az 1984-ről: Emmanuil Goldstein a mitikus "gonosz", az örök bűnbak jelképe, aki ha nem volna, ki kellene találni... Ugye milyen jól beválik ma is ez a módszer? És egy másik fontos elem a fal, a bezártság, a zavaró, ésszerűtlen mozzanatok kívül rekesztése. "Ó falak és határok nagyszerű, istenien korlátolt bölcsessége! Talán mind közül ez a legnagyobb felfedezés." Nem emlékeztet ez is egy másik kerítésre?
Az 1984-ben O'Briannak nem elég, hogy Wilson esze megalkuszik helyzetével, neki Wilson teljes, töredelmes és önkéntes vallomására és bűnbánatára van szüksége. Nem véletlenül ér véget úgy a regény, hogy "Szerette a Nagy Testvért."


Marx antiutópizmusáról elmondja a szerző, a hogy a Marxnál megjelenő "nyers kommunizmus" sohasem mint valóban megvalósítható társadalom, hanem mint tudatforma jelent meg, Szilágyi szerint Marxtól nagyon is távol állt az autokratikus társadalomkép, mindig is önigazgatásban, a közösségek önálló működésében látta az ideális társadalmat. A szocializmusnak nem szükségszerű velejárója a diktatúra, de megfeneklett a második világ államaiban. Lám, 1983-ban Szilágyi Ákos Marxot védte.
A szerző szerint már Dosztojevszkij regényeiben is megtalálható az a gondolat, hogy az egyenlőség érdekében csökkenteni kell a műveltséget, a tudomány, az észbeli képességek színvonalát. A kiváló tehetségek ugyanis mindig magukhoz ragadták a hatalmat és zsarnokok lettek. Ez a gondolat is ismerős egyetem-bezárós, Akadémia-megszüntetős korunkban.
Érdekes szellemi kaland volt beleolvasni egy olyan könyvbe, amely abban a korban íródott, amikor úgy tűnt, hogy sikeresen hagytuk magunk mögött 1984-et. Így, több mint 30 év után már nem vagyunk ebben annyira biztosak.