Parlament

Parlament

2016. augusztus 19., péntek

Viktor kerál és a csodamuzsika

A csatákbul mindig győzedelmesen megtérő Viktor kerál, Bergengócia kerála igen szerette az ünnepeket. A sok ünnep sorábul is kiemelkedett egy két emberöltővel ezelőtti nagy csata évfordulója, melyet bergengóc eleink vívtak, de alul maradtak a küzdelemben. Viktor kerál kidoboltatta a Bergengóc Birodalom minden falujának és városának főterén, hogy ha az akkori hősök nem lettek vóna akkora hősök, mint amekkorák vótak, Bergengóciában a szabadság és bódogság se vóna olyan parttalanul széles, mint mibe a mostani hálás alattvalóknak részük van, ezért a hősök tiszteletire hetedhét országra szóló ünnepséget rendeznek.
Viktor futárokat küldött a szomszéd kerálságokba, hogy tanáljanak neki olyan muzsikust, ki a neves alkalomhoz méltó muzsikát szerkeszt. Messzi földön híres majsztrók ajánlották citera- és tamburazenekaraikat, dalnokaikat és táncosaikat, de egyik se felelt meg a kerál kényes ízlésinek.
Már erőst közeledett a ceremónia napja, de egyetlen zene - nem sok - se nyerte el a kerál tetszésit. Igen nekibucsálódott Viktor kerál, ám egy derűs reggelen messzi Burkusországbul érkező vándormuzsikusok kértek bébocsájtást a kerál színe elé. A muzsikusok vezetője földig meghajolva nyásan hangon szólt a kerálhoz:
- Felséges kerálom, életem-halálom kezedbe ajánlom, elhoztam udvarodba a legpompásabb muzsikát, mit emberi fül valaha hallott. Egyszerre emelkedett és méltóságteljes, harmóniái a szférák zenéjéhez teszik hasonlatossá e csodálatos műremeket. Magam is bergengóc származású vónék, és ezzel a szerénységgel tisztelegnék őseim emlékinek.
Igen megörvendett Viktor kerál, s így szólt a muzsikushoz:
- Jó zenészem, ne várakoztass tovább. Társaiddal csapjatok a húrok közé, dalnokaid zendítsenek rá a muzsikára, hadd halljam, valóban oly pompázatos-e, mint amilyennek mondod.
- Tudnod kell, kegyes kerálom, - válaszolt a majsztró - nem minden fül méltó e káprázatos zengemény meghallására. Kinek lelke sötét, fejébe gonosz gondolatok vertek tanyát, vagy csak egyszerűen ostoba mint a föld, az egy hangot sem foghat föl eme égi harmóniából.
Ezzel meglendítette pálcáját, és a muzsikusok serényen munkához láttak: a hegedűsök húzták vonóikat, de vigyázva, nehogy egy hang is elhagyja hangszerüket. Hasonlóan munkálkodtak a dudások és tárogatósok is: titokban dugót dugtak hangszerükbe, nehogy megszólaljon az instrumentum. A dalnokok komoly képpel, nagy átéléssel tátogtak.

Jeges rémület markolt a kerál szívibe: ostoba vónék, netán gonosz vagy alattomos. Fél szemivel titkos tanácsnokára, Árpád vitézre sandított, de látta, ahogyan a legény lábával a zene ritmusát dobolja. Ijedten látta, hogy hű kancellárja, Tóni is átéléssel ingatja a fejit, de még az örök mókamester, Lajos szemibül is könny csurgott a csodálatos muzsika hallatán.
Miután a majsztró leengedte pálcáját, egy darabig néma csend, majd egyre fokozódó taps, végül éljenzés és kurjongatás töltötte be a palotát. Viktor elsőnek Árpád vitézhez fordult, mondaná el, hogy tetszett neki a muzsika:
- Felséges kerál, ily csodálatos zenét valóban még soha nem hallottam! Dallama édes, mint a méz, ritmusa feszes, mint babám kebele!
- Tóni, te mit szólsz a zengeményhez? - fordult Viktor a kancellárhoz.
- Jó kerálom, ily tökéletes harmóniák csak az égben születhetnek!
- Hát, te, édes Lajosom, néked mi a véleményed?
- Az angyalok kara sem hangzanék magasztosabban, felség.
- Magam is így gondoltam. - szólt a kerál. - Karnagy uram, előadhatod művedet a ceremónián. Mit kérsz ezért a csodálatos muzsikáért.
- Mivel magam is szegrül-végrül bergengóc vónék, néked, felség olcsón megszámítom. Mindössze ötezer keráli aranyat kérek nem magam, hanem remek zenészeim számára.
Az udvari kamarás kiszámolta a summát a keráli kincstárbul. A ceremóniára feldíszítették a palota előtti főteret. Az ország minden szegletibűl sereglett ide a nép, mert híre ment, mily pompás előadással készül Viktor kerál: olyan zenével, melyet csak az arra méltóak hallhatnak meg. A zenekar és a dalnokok számára dobogót ácsoltak, a kerál és az udvaroncok a palota erkélyin foglalták el helyöket. Bergengócia hű alattvalói szájtátva várakoztak.
A majsztró meglendítette pálcáját, kezdetét vette az előadás. Állt néma csend, szó megszakadt, hang fennakadt. Senki se mert szólni, hogy nem hall egy hangot se.
Nem tudni, angyal vót-é vagy csak egy kisleány hangja, mely a néma csöndben betöltötte a teret: - Anya, miért nem szól a zene?
A közönségből is egyre többen kérdezték: hol a zene, mi van a muzsikával. Aztán már ütemesen kezdték követelni: Halljuk a zenét, halljuk a zenét!
A kerál megszégyenülten somfordált vissza a palotába, mert attól félt, hogy mingyá neki húzzák el a nótáját, s csak annyit morgott a bajsza alatt, hogy ő nem szól bele művészeti dolgokba.
 Aki nem hiszi, annak az ördög legyen a muzsikusa.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése