Azt gondoltam, hogy Mikulás napján úgy teszem próbára az MI-t, hogy egy kisgyerek nevében a Mikulásról érdeklődöm nála. Ráadásul a ChatGPT nyelvi modelljét is próbára teszem, mert borzalmas helyesírással kommunikálok vele. Az alábbiakban közreadom ezt a beszélgetést:
Kati színházjegyvásárlási kedve úgy hozta, hogy öt napon belül két Hamlet-adaptációt is láthattunk: a Katonában a Néma csendet, a Budaörsi Latinovits Színházban pedig a h.ml.t-et. Budapest az a város, ahol Shakespeare örökbecsű művét egyszerre három színház is játssza, hiszen a felsoroltakon kívül a Magyar Színházban is megy az eredeti Arany-fordításban Eperjes Károly rendezésében Haumann Máté címszereplésével.
Apropó fordítások: a veretes Arany János-féle fordítást már a legtöbb helyen felváltotta Nádasdy Ádám korszerűbb nyelvezetű fordítása. A héten elhunyt Kálloy Molnár Péter talán először mutatta be Nádasdy Hamletjét a Tháliában 2002-ben, ő rendezte és maga játszotta a címszerepet is. A h.ml.t viszont Forgách András fordításán alapul, aki a szállóigévé vált mondatokat (pl. Gyarlóság, asszony a neved) Aranytól, sok mai szóhasználatot viszont Nádasdytól vett át.
Maga a mű, amelyet 400 éve írt Shakespeare, de már előtte is dán legendaként terjedt, annyira sokrétű, annyiféle értelmezése lehetséges, annyiféle helyre lehet kitenni a hangsúlyt, hogy a különféle Hamlet-parafrázisoknak se vége, se hossza. Nem véletlen, hogy első Oscar-díjas filmünkben, a Mephistóban Hendrik Höfgen, a Berlini Állami Színház intendánsa egy virtigli náci Hamletet rendez meg. Emlékeztek még erre a jelenetre?
Az általunk látott Hamlet-adaptációkat a mai magyar színházi élet két zsenije, ifj. Vidnyánszky Attila illetve Alföldi Róbert rendezte, és mindkét darabnak nagyon jót tett, hogy a Néma csend előtt volt egy opcionális 45 perces ráhangoló előadás, a h.ml.t után pedig egy kb. egy órás közönségtalálkozó. Ezek nélkül a magyarázatok nélkül eléggé zavarban lettünk volna.
A Vidnyánszky-féle Néma csend előadásban (mint tudjuk, ezek Hamlet utolsó szavai: A többi néma csend.) szinte egyáltalán nincsenek párbeszédek, csak motyogások, félbeszakadt mondatok, üvöltések. A darab helyszíne, vagyis a helsingöri palota az SZFE (Színház és Filmművészeti Egyetem) Odry Színpada előcsarnoka meghökkentő élethűséggel.
Az Alföldi-féle h.ml.t helyszíne sem szokványos: Egy edzőterem öltözője.
Azt gondolhatnátok, kedves olvasóim, hogy két teljesen öncélú Hamlet-rendezést láttunk, de erről szó sincsen. A Vidnyányszy-féle rendezésben a hangsúly a kommunikáció-képtelenségen, az egymás meg nem értésén van, miközben felidéződik az SZFE autonómiájáért folyó harc ugyanúgy, mint az ifjabb Vidnyánszky küzdelme saját édesapja szellemével. Az Alföldi-féle változatban Hamlet feldolgozhatatlan gyásza áll a középpontban Fröhlich Kristóf nagyon hiteles interpretációjában.
A Katona és a Budaörsi Latinovits Színház közötti jó kapcsolatra jellemző, hogy a Budaörsi Színház dramaturgja, Németh Nikolett volt a Néma csend dramaturgja, és a Katona társulatának tagja, Pelsőczy Réka játszotta Budaörsön Gertrúdot, Hamlet anyját. Egyébként Pelsőczy és Fröhlich a szintén Budaörsön látott Az igazság gyertyái című darabban is anyát és fiát alakítanak. Mi ebben a darabban láttuk a tragikusan fiatalon elhunyt Koós Boglárkát.
Egy korábbi posztomban már beszámoltam arról, hogy az őszi könyvfesztiválon megvásároltam Merényi Dánielnek (alias Grafitember), a Telex karikatúristájának könyvét, melynek címe : Napirajz a Telexen 2020-2024. Merényi Dániel korábban az Indexnél készített napi rajzokat, annak kormány által történt 5 évvel ezelőtti megszállása után - mint oly sok más újságíró - került át a Telexhez. Rajzain rettentő sokat szoktam nevetni, segít ezt a korszakot jobban elviselni.
Azon gondolkodtam, miért is nevezzük az Orbán-rendszert diktatúrának, amikor a Kádár-rendszerben teljesen elképzelhetetlen volt, hogy például a Ludas Matyiban - amit apám is járatott, és a Rádióújság után a legnépszerűbb magyar hetilap volt - olyan jellegű karikatúra jelenjen meg Kádárról, mint manapság a kormánypolitikusokról. Rengeteg politológus leírta már, hogy az autokráciának ezer arca van, a közösségi média és a mesterséges intelligencia korszakában nagyon nehéz lenne karikatúrákat betiltani, más hatalomtechnikai eszközökre van szükség.
Ennek ellenére gyerekkoromban imádtam a Ludast, karikatúristáit már stílusuk alapján felismertem: a legformásabb női ciciket rajzoló Pusztai Pált, Szűr-Szabó Józsefet, Lehoczki Istvánt (Leho), Balázs-Piri Balázst, Várnai Györgyöt és a nemrég elhunyt zseniális Sajdik Ferencet.
A politikai karikatúra műfaja a rendszerváltás után új lendületet kapott, birtoklom is Kaján Tibor könyvét a rendszerváltás utáni első másfél évtizedről készült karikatúráival. Ez az első másfél évtized még a politikai váltógazdaság korszaka volt, a politikai pártok még nem ádáz ellenségek, hanem politikai ellenfelek voltak, így a karikatúrák is sokkal inkább könnyed derűt, mint ádáz acsarkodást mutattak. Íme Orbán és Gyurcsány negyed századdal ezelőtt készült karikatúrája Kaján Tibor könyvéből.
 |
 |
 |
| Merényi Dániel (Grafitember) - Telex |
 |
| Pápai Gábor - WordPress.com |
 |
| Szabó László Róbert (Marabu) - HVG |
 |
| Weisz Béla (Bélabátyó) - Kartonkocsma |
 |
| Kövér László, mint Döbrögi |
 |
| A csúcsoshomlokú Szijjártó Péter |
 |
| Gulyás Gergely, mint Safranek |
 |
| Lázár János, mint cápa |
Az aranyvécé úgy vált Ukrajnában a korrupció és a luxizás szimbólumává, mint nálunk a hatvanpusztai zebrák vagy a lombkoronasétány.
Először 2014-ben Viktor Janukovics ukrán elnöknek a Majdan-forradalom utáni bukásakor hallhattunk aranyvécéről és színarany vécékeféről. Janukovics villája búcsújáró hellyé vált és ekkor kezdtek pletykálni az arany vécéről.
Zelenszkij elnök genézise volt A nép szolgája sorozat illetve a belőle készült kétrészes játékfilm. Akár elnöki programként is lehetett nézni, és több dolog is kiderül belőle:
Már a filmsorozatban is az elnöknek számos kalandja akad az oligarchákkal, akik nemcsak a megyei politikába vannak mélyen beágyazódva, de egyben a legnagyobb munkaadók is, így igazi királycsinálók, az ukrán parlament (Verhovna Rada) képviselőit megvásárolják. A való életben sem ment könnyebben a dolog, ráadásul közbejött a háború, amely átmenetileg háttérbe szorította a korrupcióellenes küzdelmet. Idén nyár közepén egy zavarbaejtő törvény is visszavetni látszott ezt a harcot: a törvény szerint a korábban független NABU a főügyész felügyelete alá került. A társadalmi felháborodás és az EU tiltakozása hatására a törvényt 9 nap után visszavonták, de ez intő jel volt, hogy a képviselők egy része és a főügyész is az oligarchák (és talán az orosz titkosszolgálat) zsebében van.
Kb. két hete a NABU egy, az ország energetikai szektorában működő korrupciós hálózatot tárt fel, amit Szele Tamás nyomán adok közre:
„Ukrajnában kiborult az aranybili. Lelepleztek egy Zelenszkij elnökhöz ezer szálon kötődő ukrán háborús maffiahálózatot. Az energetikai miniszter már lemondott, az elsőrendű vádlott pedig elhagyta Ukrajnát.És azóta, vagyis két hete ezen pörög a kormánymédia, a ma reggeli híradóban már színarany (vagyis 24 karátos, 999,9 ezrelékes!) vécéről beszél. Pedig ebben az ügyben a károsult nem az Európai Unió, és nem is Magyarország. Ebben az ügyben az ukrán energetikai ipar ukrán alkalmazottai a károsultak, akik a saját fizetésükből kellett visszautalják azokat az összegeket, amiket ők maguk kerestek meg, munka útján. Itt szó nincs uniós pénzekről, miniszterelnökünktől már megint nem volt idegen a demagóg halandzsa.Ide, ebbe a káoszba akarják a brüsszeliek önteni az európai adófizetők pénzét. Hogy amit nem lőnek el a fronton, azt ellopja a háborús maffia.Őrültség.Köszönjük, de mi ebből nem kérünk. A magyar emberek pénzét nem küldjük Ukrajnába. Jobb helye van itthon: csak ezen a héten megdupláztuk a nevelőszülők juttatásait és döntöttünk a 14. havi nyugdíjról.És ezek után főleg nem kérünk az ukrán elnök pénzügyi követeléseiből és zsarolásaiból. Ideje lenne, hogy Brüsszelben is végre megértsék, mire megy el a pénzük.”
 |
| Íme a két fotó |
 |
| Putyin palotája a Fekete-tengernél |
 |
| Az Orbán-család hatvanpusztai kastélya |
Miután a magyar labdarúgó válogatott a várakozásnak megfelelően Szoboszlai 25 méterről a kapu jobb felső sarkába csavart védhetetlen szabadrúgásgóljával kijutott a 2026. évi labdarúgó világbajnokságra, Magyarországon a politikai elégedetlenség nem öltött határozottabb formákat, a diktatúra megerősödött, a Tisza Párt erodálódott, mondhatni kiapadt, az ellenzéknek kedve szegődött, a 2026. évi parlamenti választásokat a Fidesz érdemi kihívó nélkül 75%-os többséget szerezve nyerte meg.
Az Európai Unióban is a szuverenista, patrióta erők kerekedtek felül, a brüsszeli bürokraták lehajtva busa fejüket elkullogtak. Az Európai Szuverén Nemzetek Szövetsége felhagyott Ukrajna támogatásával, így Oroszország Ukrajna keleti felét az Orosz Birodalomhoz csatolta, a nyugati feléből pedig egy új Fehéroroszországot csinált.
Ez a helyzet most. E sorok írója börtönben ül (tehát nyilván nem lehet e sorok írója; e sorok csakis akkor vannak, akkor lehetnek, ha e sorok nincsenek), az orbáni diktatúra embertelen börtönében, nem más ő, mint egy névtelen senki. Épp az imént verték véresre. Zihálva fekszik a sötétben. Szoboszlai győzelemtől ragyogó arcát látja, és a világ rendjére gondol. Boldognak kell őt képzelnünk.
(Parafrázis Esterházy Péter Utazás a tizenhatos mélyére című regényének A világ rendje című fejezetére).
Jelen blog írója csatak libsi volta ellenére a magyar labdarúgás tántoríthatatlan híve, aki 1986 óta csak egyre várja, hogy a válogatott kiharcolja a világbajnokságra való kijutást.
1986-ban első saját otthonába költözött, abban az esztendőben, amikor felrobbant a Challenger űrsikló és a csernobili atomerőmű, színes televíziót vásárolt (Hitachi-képcsöves Videoton!), hogy azon nézze a magyar fiúk meccseit, és irtózattal nézte a 6:0-ás irapuatói vereséget, aztán végbement a lakitelki sátorverés, leomlott a berlini fal, megismerkedett élete párjával, akivel a rendszerváltás és az olaszországi vébé esztendejében egybekeltek, az USA-ban rendezett vébé esztendejében már második gyermeküket várták, a nagyobbik a franciaországi vébé évében már iskolás lett, aztán leomlottak az ikertornyok, aztán kinőtték a lakásukat és Dél-Koreában és Japánban megrendezett vébé esztendejében jelenlegi otthonukba költöztek, közben megszületett harmadik kislányuk is, aki a németországi vébé esztendejében már két éves volt, amit együtt néztek vágyakozva a horvát tengerparton, sokfelé utazgattak ötösben, de a dél-afrikai vébé esztendejére csődbe ment addigi cége és saját vállalkozásba kezdett, sorra távoztak el a nagyszülők, a brazíliai vébé esztendejében már csak a nagymamák éltek, de legnagyobb lányuk már elvégezte az egyetemet, a középső meg kivándorolt Izraelbe, hogy az oroszországi vébé esztendejében összeházasodjon szerelmével és az izraeli esküvőn még jelen lehetett a két nagymama, aztán ismét munkahelyet váltott, aztán világjárvány jött, a nagymamák is elmentek és a katari vébé esztendejében legkisebb lányuk is leérettségizett és megszületett első unokájuk, és ő, az immár két unokás nagypapa még mindig reménykedett, hogy talán negyven év után, amikor már 48 csapat juthat ki, mi is végre...
Közben a futball és az irodalom nagyjai, Esterházy Péter, Mándy Iván, Moldova György, Végh Antal is eltávoztak a földi focipályáról, pedig ők is nagyon várták, ahogyan az Aranycsapat tagjai is sorra elmentek, akárcsak az utolsó vébét-járt szövetségi kapitányok: Baróti, Mészöly, Mezey, miközben olyan sportóriásokkal büszkélkedhettünk, mint Egerszegi Krisztina, a vízilabda-válogatott, Polgár Judit vagy Szilágyi Áron, de jöttek egymás után a Nobel-díjak és Oscar-díjak is, és sorra-rendre épültek a hatalmas labdarúgó-stadionok, de ő csak egyre várta, hogy talán majd most kijutunk...
Hány várakozással teli négy éve fér bele egy életbe?
Yuval Noah Harari Nexus című könyvével bíbelődtem két hónapot, de már kétszer idéztem is belőle ezen a blogon: amikor a rendeleti kormányzás kapcsán azon füstölögtem, hogy Tuzson Bence egyik törvénytelen cselekedetét pont a veszélyhelyzetre való hivatkozással hozott kormányrendelettel próbálták utólag legitimálni, meg amikor azon bánkódtam, hogy értelmes társadalmi párbeszéd már nem folytatható Magyarországon.
Harari megállapításait a társadalomtudósok gyakran lenézően közhelyesnek nevezik, de mivel nekem ez az első Harari-könyvem, és pont társadalomtudós Bori lányomtól kaptam, ezért élvezettel és érdeklődéssel forgattam. Ráadásul gyakran kaptam a könyvből pozitív megerősítést saját gondolataimmal kapcsolatban (pedig Harari is felhívja a figyelmet, hogy a saját ismeretünkkel megegyező információ felerősítése és az ezzel ellentétes információ ignorálása kognitív torzításhoz vezet). A Nexus című könyvében áttekinti az információ emberi társadalmakra gyakorolt hatását, különös tekintettel a közösségi médiára és a mesterséges intelligenciára.
Harari alapvetése, hogy a homo sapienst, mint fajt a hálózatépítés képessége emelte ki az állatvilágból. Nemcsak képesek voltunk a hordákat törzsekké, nemzetségekké, népekké összekapcsolni az információs hálózatok által, de ezen hálózatokon nemcsak ismeretek áramlottak, de az emberek közös, "interszubjektív tömegidentitását" megteremtő mítoszok is. Természetesen a hálózatoknak kettős természetük van, hiszen az információ-áramláson kívül képesek a hatalomkoncentráció biztosítására is.
A szerző szerint az ókori és középkori birodalmakban azért csak helyi szinten valósulhatott meg a demokrácia, mert egy birodalomszíntű demokratikus berendezkedéshez szükséges információs hálózat nem létezett. Viszont amikor a korszerű hírközlés technológiai feltételei megvalósultak, ezek nem feltétlenül vezettek demokratikus társadalmakhoz. Az USA ugyanazt a hálózatot a tömegdemokrácia kialakítására, a sztálini Szovjetunió pedig egy soha nem látott hatalomkoncentrációra használta. Az amerikaiak abban nőttek fel, hogy a kérdésekből válaszok születnek, az oroszok meg abban, hogy a kérdésekből csak baj születik. (Az ókori birodalmakban pont azért alakulhattak ki a kisközösségek demokratikus rendszerei, mert oda már a hatalom információs hálózata nem ért el, szemben a Nagy Testvér-féle orwelli diktatúrákban, ahol már minden alattvaló szigorú megfigyelés alatt áll).
Az információt csakis megfelelő önhelyesbítő mechanizmusok hitelesíthetik, melyek hiánya dogmákhoz vezet. Így dogmatizálódott minden világvallás, így épült fel egy maroknyi tanítványt maga mellé gyűjtő vidéki rabbi köré (bigott keresztények most ne figyeljenek) egy olyan brand, amire a kereszténység ráépült. Hogy a szent könyvekbe mi kerüljön bele, azt mindig emberek döntötték el, a korai Ószövetség és Újszövetség is tartalmazott olyan apokrif iratokat, melyek ha belekerültek volna a mai, kanonizált változatba, egészen messzire mutató hatásai lettek volna (pl. a nők társadalmi szerepét illetően). De vajon ezek a kanonizált, változtathatatlan könyvek képesek-e mai életünk minden kérdésére választ adni? A Tóra tanításainak magyarázatára isz. 300 körül kiadták a Misnát, 600 körül pedig a Talmudot, de ezekben sincs leírva, hogy a szombati munkavégzés tilalma kiterjed-e lift nyomógombjának megnyomására. Így ortodox helyeken szombaton a lift sábesz-üzemmódban jár, azaz megáll minden emeleten, de itt is segíthet az arcfelismerő rendszer, a lakót lift aktív beavatkozás nélkül viszi a kívánt emeletre, és ebben már az Örökkévaló sem találhat kifogást.
E köré a dogmává merevedett Biblia köré épített ki a Római Katolikus Egyház egy "visszhangszobát", melyben csakis az visszhangzik, amit ők mondanak. Ez a "visszhangszoba" aztán mintaképült szolgált minden diktatórikus rendszer számára, pl. ennek szellemében született meg a náci Németországban az ún. "Gleichschaltungsgesetz": minden németországi politikai, szociális és kulturális szervezetnek - a politikai pártoktól a futballklubokig és dalkörökig - a náci ideológia szerint, a náci állam szerveként kellett működnie. De hát milyen rendelet jelent meg pár napja Magyarországon: a keresztény kultúrán alapuló értékrendre kell nevelni az óvodásokat (az Óvodai nevelés országos alapprogramjáról szóló 363/2012. (XII. 17.) Korm. rendelet módosítása, Magyar Közlöny 2025. évi 131. szám)
Az önhelyesbítő mechanizmusok legjellemzőbb módon a tudományban vannak jelen, de még itt is felbukkan a kognitív torzítás, az információ figyelmen kívül hagyása, ha az ellentétben áll korábbi ismereteinkkel. Példaként a szerző Daniel Shechtman Nobel-díjas kémikus esetét hozza fel, akinek közleményeit sokáig azzal utasították el tudományos szaklapok, hogy az ellenkezik a kémia alapjaival. Az önhelyesbítő mechanizmusok szerepét egy társadalomban a fékek és ellensúlyok rendszere kell, hogy képviselje. A mai úgynevezett "többségi diktatúrákban" (ezek között az orbáni Magyarország is meg van említve a könyvben) pont ezek leépítésén fáradoznak. (Kb. két hetes történet, hogy Kövér László, az Országgyűlés elnöke a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen tartott előadásában az alábbiakat mondta: "A fékek és egyensúlyok rendszere, én nem tudom, önök mit tanulnak, de az egy hülyeség, azt felejtsék el, annak semmi köze se jogállamhoz, se demokráciához (...) az a baj, hogy egyesek komolyan veszik, hogy fékezni kell a demokratikus akaratkinyilvánítás eredményeképpen létrejött kormányt. És úgy gondolják, hogy az a demokrácia, ha a küllők közé állandóan bedugják a botot.")
Ebbe az állapotba lépett be a világhálón a közösségi média. Még az MI-korszak előtt a közösségi média algoritmusai úgy voltak felépítve (alapvetően üzleti okokból), hogy erősítsék a "user engagement"-et, azaz minél tovább tartsák a felhasználókat az oldalon. Így alakultak ki azok a szinte átjárhatatlan véleménybuborékok, melyek szilikonfüggönnyel zártak el minden önhelyesbítő információt, ezzel olyan súlyos társadalmi károkat okozva, mint a mianmari tömegvérengzés vagy az amerikai QAnon mozgalom.
Az egyre fejletebbé váló MI-t kezdetben szintén ezek a közösségi médiumok kezdték profilalkotásra használni, később a döntéshozókat segítették abban, hogy képesek voltak nagyobb információ-halmazon is mintázatot látni. Ilyen pl. az USA-ban a bírói döntéseket segítő COMPAS rendszer, mely a vádlott előélete alapján egy pontszámot rendel a vádlotthoz (kvázi megpróbálja megtippelni, mennyire elvetemült bűnözőről, vagy megtévedt emberről van szó). Ennek átláthatóságát azonban a védelem gyakran kifogásolja. A döntései okának átláthatatlansága az egyik legnagyobb félelme Hararinak az MI-vel szemben: van-e saját identitása, döntései deontologikus (etikai alapú) vagy utiliánus (haszonalapú) módon születnek-e. (Ez a döntési dilemma minden politikai döntés mögött ott húzódik, gondoljunk csak a menekültek befogadásához való viszonyulásra vagy a gázai háborúhoz való viszonyulásra).
A szerző öt alapelvet sorol fel, amelyet az információs társadalomban figyelembe kell venni a demokrácia fenntarthatósága érdekében:
A könyv vége felé Harari már kifejezetten az MI-t és a közösségi médiát teszi felelőssé, hogy a világban felülkerekedni látszanak a szuverenista, patrióta erők a globalizmussal szemben. Pedig a társadalmi kihívások egyre inkább globális szinten jelentkeznek (világjárványok, migrációs válság, klímaváltozás, háborúk).
A globális együttműködést megnehezíti az a téves elgondolás, miszerint megköveteli a kulturális, társadalmi és politikai különbségek felszámolását. Populista politikusok gyakran érvelnek azzal, hogy ha a nemzetközi közösség megegyezik egy közös történetben, valamint az egyetemes értékekben és normákban, az lerombolja az ő nemzetük függetlenségét és tradícióit. Ezt 2015-ben Marine Le Pen, a Francia Nemzeti Front elnöke foglalta össze kendőzetlenül egy választási beszédében, amelyben ezt mondta: "Új kétpártrendszerbe léptünk be. Két egymást kölcsönösen kizáró fogalom rendszerébe, amely mostantól megszabja a politikai élet formáját. Az árok többé nem bal- és jobboldal, hanem globalisták és hazafiak között húzódik." 2020. augusztusában Trump elnök így határozta meg saját vezérelvét: "Elvetettük a globalizmust, és magunkévá tettük a patriotizmust."
Harari szerint a globalizmus két egyszerű dolgot jelent:
Már csaknem két hete a Tiszavilág applikációra regisztráltak adatainak ellopásától hangos a magyar sajtó. Igazából csak a saját gondolataimat tudom hozzátenni a már alaposan kivesézett eseményhez. Én úgy gondolom, hogy az eseményeknek négy szintjük van.
