Nexus

Yuval Noah Harari Nexus című könyvével bíbelődtem két hónapot, de már kétszer idéztem is belőle ezen a blogon: amikor a rendeleti kormányzás kapcsán azon füstölögtem, hogy Tuzson Bence egyik törvénytelen cselekedetét pont a veszélyhelyzetre való hivatkozással hozott kormányrendelettel próbálták utólag legitimálni, meg amikor azon bánkódtam, hogy értelmes társadalmi párbeszéd már nem folytatható Magyarországon.

Harari megállapításait a társadalomtudósok gyakran lenézően közhelyesnek nevezik, de mivel nekem ez az első Harari-könyvem, és pont társadalomtudós Bori lányomtól kaptam, ezért élvezettel és érdeklődéssel forgattam. Ráadásul gyakran kaptam a könyvből pozitív megerősítést saját gondolataimmal kapcsolatban (pedig Harari is felhívja a figyelmet, hogy a saját ismeretünkkel megegyező információ felerősítése és az ezzel ellentétes információ ignorálása kognitív torzításhoz vezet). A Nexus című könyvében áttekinti az információ emberi társadalmakra gyakorolt hatását, különös tekintettel a közösségi médiára és a mesterséges intelligenciára.

Harari alapvetése, hogy a homo sapienst, mint fajt a hálózatépítés képessége emelte ki az állatvilágból. Nemcsak képesek voltunk a hordákat törzsekké, nemzetségekké, népekké összekapcsolni az információs hálózatok által, de ezen hálózatokon nemcsak ismeretek áramlottak, de az emberek közös, "interszubjektív tömegidentitását" megteremtő mítoszok is. Természetesen a hálózatoknak kettős természetük van, hiszen az információ-áramláson kívül képesek a hatalomkoncentráció biztosítására is.

A szerző szerint az ókori és középkori birodalmakban azért csak helyi szinten valósulhatott meg a demokrácia, mert egy birodalomszíntű demokratikus berendezkedéshez szükséges információs hálózat nem létezett. Viszont amikor a korszerű hírközlés technológiai feltételei megvalósultak, ezek nem feltétlenül vezettek demokratikus társadalmakhoz. Az USA ugyanazt a hálózatot a tömegdemokrácia kialakítására, a sztálini Szovjetunió pedig egy soha nem látott hatalomkoncentrációra használta. Az amerikaiak abban nőttek fel, hogy a kérdésekből válaszok születnek, az oroszok meg abban, hogy a kérdésekből csak baj születik. (Az ókori birodalmakban pont azért alakulhattak ki a kisközösségek demokratikus rendszerei, mert oda már a hatalom információs hálózata nem ért el, szemben a Nagy Testvér-féle orwelli diktatúrákban, ahol már minden alattvaló szigorú megfigyelés alatt áll).

Az információt csakis megfelelő önhelyesbítő mechanizmusok hitelesíthetik, melyek hiánya dogmákhoz vezet. Így dogmatizálódott minden világvallás, így épült fel egy maroknyi tanítványt maga mellé gyűjtő vidéki rabbi köré (bigott keresztények most ne figyeljenek) egy olyan brand, amire a kereszténység ráépült. Hogy a szent könyvekbe mi kerüljön bele, azt mindig emberek döntötték el, a korai Ószövetség és Újszövetség is tartalmazott olyan apokrif iratokat, melyek ha belekerültek volna a mai, kanonizált változatba, egészen messzire mutató hatásai lettek volna (pl. a nők társadalmi szerepét illetően). De vajon ezek a kanonizált, változtathatatlan könyvek képesek-e mai életünk minden kérdésére választ adni? A Tóra tanításainak magyarázatára isz. 300 körül kiadták a Misnát, 600 körül pedig a Talmudot, de ezekben sincs leírva, hogy a szombati munkavégzés tilalma kiterjed-e lift nyomógombjának megnyomására. Így ortodox helyeken szombaton a lift sábesz-üzemmódban jár, azaz megáll minden emeleten, de itt is segíthet az arcfelismerő rendszer, a lakót lift aktív beavatkozás nélkül viszi a kívánt emeletre, és ebben már az Örökkévaló sem találhat kifogást.

E köré a dogmává merevedett Biblia köré épített ki a Római Katolikus Egyház egy "visszhangszobát", melyben csakis az visszhangzik, amit ők mondanak. Ez a "visszhangszoba" aztán mintaképült szolgált minden diktatórikus rendszer számára, pl. ennek szellemében született meg a náci Németországban az ún. "Gleichschaltungsgesetz": minden németországi politikai, szociális és kulturális szervezetnek - a politikai pártoktól a futballklubokig és dalkörökig - a náci ideológia szerint, a náci állam szerveként kellett működnie. De hát milyen rendelet jelent meg pár napja Magyarországon: a keresztény kultúrán alapuló értékrendre kell nevelni az óvodásokat (az Óvodai nevelés országos alapprogramjáról szóló 363/2012. (XII. 17.) Korm. rendelet módosítása, Magyar Közlöny 2025. évi 131. szám)

Az önhelyesbítő mechanizmusok legjellemzőbb módon a tudományban vannak jelen, de még itt is felbukkan a kognitív torzítás, az információ figyelmen kívül hagyása, ha az ellentétben áll korábbi ismereteinkkel. Példaként a szerző Daniel Shechtman Nobel-díjas kémikus esetét hozza fel, akinek közleményeit sokáig azzal utasították el tudományos szaklapok, hogy az ellenkezik a kémia alapjaival. Az önhelyesbítő mechanizmusok szerepét egy társadalomban a fékek és ellensúlyok rendszere kell, hogy képviselje. A mai úgynevezett "többségi diktatúrákban" (ezek között az orbáni Magyarország is meg van említve a könyvben) pont ezek leépítésén fáradoznak. (Kb. két hetes történet, hogy Kövér László, az Országgyűlés elnöke a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen tartott előadásában az alábbiakat mondta: "A fékek és egyensúlyok rendszere, én nem tudom, önök mit tanulnak, de az egy hülyeség, azt felejtsék el, annak semmi köze se jogállamhoz, se demokráciához (...) az a baj, hogy egyesek komolyan veszik, hogy fékezni kell a demokratikus akaratkinyilvánítás eredményeképpen létrejött kormányt. És úgy gondolják, hogy az a demokrácia, ha a küllők közé állandóan bedugják a botot.")

Ebbe az állapotba lépett be a világhálón a közösségi média. Még az MI-korszak előtt a közösségi média algoritmusai úgy voltak felépítve (alapvetően üzleti okokból), hogy erősítsék a "user engagement"-et, azaz minél tovább tartsák a felhasználókat az oldalon. Így alakultak ki azok a szinte átjárhatatlan véleménybuborékok, melyek szilikonfüggönnyel zártak el minden önhelyesbítő információt, ezzel olyan súlyos társadalmi károkat okozva, mint a mianmari tömegvérengzés vagy az amerikai QAnon mozgalom.

Az egyre fejletebbé váló MI-t kezdetben szintén ezek a közösségi médiumok kezdték profilalkotásra használni, később a döntéshozókat segítették abban, hogy képesek voltak nagyobb információ-halmazon is mintázatot látni. Ilyen pl. az USA-ban a bírói döntéseket segítő COMPAS rendszer, mely a vádlott előélete alapján egy pontszámot rendel a vádlotthoz (kvázi megpróbálja megtippelni, mennyire elvetemült bűnözőről, vagy megtévedt emberről van szó). Ennek átláthatóságát azonban a védelem gyakran kifogásolja. A döntései okának átláthatatlansága az egyik legnagyobb félelme Hararinak az MI-vel szemben: van-e saját identitása, döntései deontologikus (etikai alapú) vagy utiliánus (haszonalapú) módon születnek-e. (Ez a döntési dilemma minden politikai döntés mögött ott húzódik, gondoljunk csak a menekültek befogadásához való viszonyulásra vagy a gázai háborúhoz való viszonyulásra).

A szerző öt alapelvet sorol fel, amelyet az információs társadalomban figyelembe kell venni a demokrácia fenntarthatósága érdekében:

1. Jótékonyság elve: a rólam gyűjtött információk az én érdekemben kerüljenek felhasználásra.
2. Decentralizáltság elve: az információk ne összpontosulhassanak egy helyen.
3. Kölcsönösség elve: én is kaphassak információt a rólam információt gyűjtő szándékairól.
4. Változás lehetősége: mindenkinek meg kell adni a változás lehetőségét (nemcsak abban, hogy gyökeresen más életet kezdhet, de pl. egy bűnös is képes megjavulni, lásd Kiss László-ügy).
5. Magyarázathoz való jog: a velem szemben a rólam gyűjtött információk alapján hozott döntéseket meg kell tudni magyarázni akkor is, ha azt egy MI átláthatatlan algoritmusa hozta.

2016. március 10.-én az AlphaGO nevű MI-n alapuló számítógép legyőzte GO-játékban Li Szedol dél-koreai világbajnokot. A dologban nemcsak az volt az ijesztő, hogy sokan úgy gondolták, hogy gép sohasem lesz képes jobban GO-zni, mint az ember, de olyat lépett a gép a 37. lépésben, amire nemcsak, hogy senki nem tanította, de a szakértők kifejezetten hibás lépésnek gondolták. Vagyis az MI gondolkodásának struktúrája vált átláthatatlanná számunkra!

A könyv vége felé Harari már kifejezetten az MI-t és a közösségi médiát teszi felelőssé, hogy a világban felülkerekedni látszanak a szuverenista, patrióta erők a globalizmussal szemben. Pedig a társadalmi kihívások egyre inkább globális szinten jelentkeznek (világjárványok, migrációs válság, klímaváltozás, háborúk).

A globális együttműködést megnehezíti az a téves elgondolás, miszerint megköveteli a kulturális, társadalmi és politikai különbségek felszámolását. Populista politikusok gyakran érvelnek azzal, hogy ha a nemzetközi közösség megegyezik egy közös történetben, valamint az egyetemes értékekben és normákban, az lerombolja az ő nemzetük függetlenségét és tradícióit. Ezt 2015-ben Marine Le Pen, a Francia Nemzeti Front elnöke foglalta össze kendőzetlenül egy választási beszédében, amelyben ezt mondta: "Új kétpártrendszerbe léptünk be. Két egymást kölcsönösen kizáró fogalom rendszerébe, amely mostantól megszabja a politikai élet formáját. Az árok többé nem bal- és jobboldal, hanem globalisták és hazafiak között húzódik." 2020. augusztusában Trump elnök így határozta meg saját vezérelvét: "Elvetettük a globalizmust, és magunkévá tettük a patriotizmust."

 Harari szerint a globalizmus két egyszerű dolgot jelent:

1. Bizonyos globális szabályok melletti elkötelezettséget. Ezek a szabályok nem tagadják az egyes nemzetek egydiségét, sem a lojalitást, amellyel az emberek a nemzetüknek tartoznak. Csupán a nemzetek közötti kapcsolatokat szabályozzák. Brazília nem tud Németország ellen focizni, ha a brazilok és a németek előbb nem egyeznek meg ugyanazokban a szabályokban. Ez maga a működő globalizmus.
2. Néha - nem mindig, de olykor - muszáj minden ember hosszú távú érdekeit néhány ember rövid távú érdeke elé helyezni. A világbajnokságon például minden csapat egyetért abban, hogy nem használ doppingszereket. A nemzetek nyilvánvalóan továbbra is versengeni fognak egymással az új technológiák kifejlesztésében, de időnként meg kell állapodnunk abban, hogy korlátozzák az olyan veszélyes technológiák fejlesztését és alkalmazását, mint az önvezérlő fegyverek és a manipulatív algoritmusok - nem altruizmusból, hanem a saját fennmaradásunk érdekében is.

A szerző könyvét bizakodó sorokkal zárja: "Az elkövetkező években mindnyájunk által hozott döntések fogják meghatározni, hogy e másféle intelligencia létrehozása végzetes hiba volt-e, vagy egy új, reményteli fejezet az élet evolúciójában."