Virágvasárnapon holokausztra emlékezve

Biztos észrevettétek, hogy ha holokauszttal kapcsolatos esemény, rendezvény, előadás híre jelenik meg, mindig megjelennek azok a hangok, hogy nem volt elég már az emlékezésből, nem lehetne végre más témával foglalkozni? Akinek van (vagy lassan már csak múltidőben: volt) holokauszt-túlélő ismerőse vagy családtagja, az nagyon jól ismeri ezt a jelenséget: képtelenek elfelejteni a múlt szörnyűségeit még akkor is, ha mélyen eltemetik magukban. Apósom és öccse mindketten deportálva voltak, apósom Mauthausenba, öccse pedig Dachauba. Mindketten másképpen dolgozták fel a múltat. Apósom sohasem beszélt róla, került minden holokauszttal kapcsolatos könyvet, filmet vagy előadást. Pista bácsi, az öccse viszont pont ellenkezőleg: idős korában családi beszélgetéseken újra és újra előhozta deportálásának történetét, megírta visszaemlékezéseiben, és ami az érdekes volt, szinte mindig szóról szóra ugyanazokat a szavakat, kifejezéseket, fordulatokat használta.

A múlt héten volt a német megszállás 80. évfordulója. Az egykori Józsefvárosi Pályaudvar helyére épült Sorsok Háza épületkomplexum már 10 évvel ezelőtt, a 70. évfordulóra elkészült, 2014. április 16.-án, a holokauszt magyarországi emléknapján nyílt volna meg, de a megnyitás mind a mai napig várat magára, pedig már nagyon sok gazdája volt. Helyette csak a vérlázító német megszállási emlékművet sikerült felállítani.

1944 április 16.-án, a pészách, vagyis a zsidó húsvét végén kezdődött meg az északkelet-magyarországi zsidóság gettósítása. Ekkor gyűjtötték be a kassai zsidókat is egy téglagyárba, így Elefánt Editet, későbbi asszonynevén Edith Eva Egert, aki több mint hetven évvel az auschwitzi majd mauthauseni deportálása után írta meg A döntés című regényét. A könyvet rajtam kívül mindenki olvasta a családban, tegnap, virágvasárnap pedig megnéztük a könyvből készült monodrámát Tenki Réka előadásában.

Tenki Rékával már láttunk monodrámát, az Egyasszonyt, abban is nagyot alakított. Tulajdonképpen Edith Eva Eger holokauszt-történetében szinte semmi olyan nem volt, amely korábbi olvasmány- és filmélményeimben vagy családi történetekben ne jött volna elő:

• A Bécsi Döntések nyomán visszatért területek (pl. Kassa) zsidóságának deportálása. 1938 novemberében a visszacsatolt területek zsidósága boldogan ünnepelte a visszatérést, sőt, az 1941-es népszámláláskor büszkén vallották magukat magyarnak. Sorsukat mégsem kerülhették el. Kati családjában van olyan felvidéki holokauszt-túlélő, aki soha többet nem volt hajlandó megszólalni magyarul, így Kati egyik nagybátyja ezért nem tud beszélgetni saját nászával.
• A folyamatos éhezést úgy próbálták túlélni, hogy gondolatban mindig főztek. Erről Pista bácsi is mesélt, de a Szakácskönyv a túlélésért című könyv és színdarab is pont erről szól, amiről már szintén posztoltam.
• Mengele az auschwitzi rámpa végén élet és halál ura volt: akit balra küldött, annak a sorsa az azonnali elgázosítás volt, akiknek jobbra mutatta az irányt, azok dolgozhattak (a későbbi transzportokkal érkezőkkel már nem tudtak mit kezdeni, őket azonnal a halálba küldték, lásd a Saul fia című filmet). De Mengele néha ördögi választás elé állította a szerencsétlen sorsúakat. William Styron regényében, a Sophie választ-ban egy fiú és egy leány gyermekkel deportált nőt arra kényszerít, hogy válasszon gyermekei közül, hogy ki maradjon életben. Hasonló, egész életére nyomasztó emlékként nehezedő döntésre kényszerítette Editet is. Két nővér, Edit és Magda édesanyjukkal álltak sorban a rámpán sorsukra várva. Mengele az anyára mutatott és megkérdezte Editet: Mutter oder Schwester? (anya vagy testvér?) Mutter - vágta rá ösztönösen Edit, és ezzel ki is mondta édesanyjára a halálos ítéletet, mert Mengele a balra menő sorba küldte.
• Sok zsidó a koncentrációs táborokban veszítette el vallásos hitét: ha létezne Isten, ezt nem engedte volna meg. 
• A tábor felszabadulását Edit ugyanúgy félholtan élte meg, ahogyan Kertész Imre alias Köves Gyuri a Sorstalanságban. Sajnos vőlegénye pont a tábor felszabadulásának napján halt bele az alultápláltságba.
• Sokban hasonlított Edit hazaútja Kassára Pista bácsi által elmesélt kalandos hazaúthoz.

Saját fotóm, 2023

Edith Eva Eger, aki Amerikában neves pszichoterapeuta lett, regényét afféle terápiás regénynek írta. annak példázatára, hogyan kell magunkban lezárni a múltat és továbblépni. Egy fontos idézet a regényből: „Élhetsz a múlt börtönében, vagy ugródeszkának is használhatod a múltat, hogy eljuss ahhoz az élethez, amelyet a jelenben szeretnél élni. Volt egyvalami, ami minden túlélőben közös volt (engem is beleértve): nem volt ráhatásunk azokra a történésekre, amelyek a legpusztítóbbaknak bizonyultak életünkben; az azonban hatalmunkban állt, hogy mi határozzuk meg, miként éljük meg a traumát követő életünket.”

Edit édesapja (aki szintén nem élte túl a vészkorszakot) még az Auschwitzba tartó rettenetes vonatúton ezt mondta a lányának: "Ne felejtsd el, bármi is történik, belül mindig szabad maradsz". A balett táncosnak készülő Edit 11 évesen táncolt Horthynak, aki megsimogatta érte, 17 évesen táncolt Mengelének, egy darab kenyeret adott érte. Edit belül végig megmaradt balerinának.

Álljanak itt Pista bácsinak, a család egyik utolsó holokauszt-túlélőjének a szavai: "Nincs bennem bosszúvágy, de elfelejteni sem szabad, ami történt".

---