Késköszörülés

William Shakespeare A velencei kalmár című darabját néztük a Pesti Színházban Katival a héten.
Az éppen 400 éve elhunyt drámaíró ezen darabját még sohasem láttam, viszont egy részletéről már háromszor is bloggoltam, melynek oka Németh Lászlónak az 1943-as szárszói találkozón elmondott beszéde volt.
A beszédet Németh László 1943 augusztusában mondta el, amikor már túl voltunk a zsidóság teljes jogfosztottságán és anyagi kirablásán, de a végső megsemmisítésükön még innen. Ebben szerepelt az alábbi részlet:

"a zsidókérdést a világtörténelem hozta vissza ránk minden eddiginél súlyosabb alakban [...] Ha a helyzet az marad, ami 1937-ben volt: Magyarországon harminc év múlva nincs zsidókérdés; a zsidóság elillan fölfelé, a gyermektelen jómód retortáin. Azóta minden őket reaktiválta. Elsősorban a zsidótörvények, amelyek nem engedték meg, hogy zsidók legyenek a zsidók; az »őskeresztény« középosztályból kellett zsidókat bérelniök. Elmagyarosodott, fél-, negyed-zsidókat szorítottak megbélyegzéssel közébük. A nemzeti ellenállás napilapjait csak az ő pénzükön lehetett megszervezni. Volt legitimisták, fajvédők, klerikálisok szorultak át az ő fennhatóságuk alá. S most itt van egy béke, amelynek ők lesznek a súgói, s ők lehetnek a kinevezett megváltói is. [...] egészen természetes, hogy az önkritikátlan, bosszúszomjas zsidóságnak a szemérmes kultúratisztelővel szemben ebben a négy-öt évben rendkívül meg kellett erősödnie, s nagyon rossz füle van 
annak a késköszörülésre, aki nem hallja, hogy Shylocknak éppen a szív kell."

Miután az inkriminált részletet később igyekeztek kihagyni Németh László életművéből, először Ungvári Tamás Csalódások kora című vaskos tanulmányában találkoztam a népi író azóta már sokféleképpen magyarázott gondolatával. Aztán elolvastam a szárszói tanácskozás jegyzőkönyvének több kiadását, volt, amiben szerepelt a bosszúálló zsidó rémével fenyegető részlet, volt, amelyikben nem. Végül a tavaly olvasott regényben, A fényképész utókorában találkozhattam majdnem szó szerint ugyanezekkel a szavakkal, melyeket a regényben az író az Erdei Ferencet megszemélyesítő Dohányos László szájába adja.
Nos, Shylock nem más, mint A velencei kalmár zsidó uzsorása, aki a címszereplőnek nyújtott kölcsön késedelmes visszafizetése esetére egy font húst kér zálogba, melyet a kalmárból az általa meghatározott helyről kimetszhet. Bár a darab kibontja Shylock indítékait, kitaszítottságát, lánya elvesztését, mégis a drámairodalomba a bosszúszomjas zsidó archetípusaként került be. Ezért érdekes, hogy a holokauszt utáni színrevitelekben hogyan interpretálják a személyiségét, és ezért is vártuk izgalommal a Pesti Színház bemutatóját Kern Andrással Shylock szerepében.
Aztán...aztán semmi különös. A Kern megformálta Shylock ugyanúgy megalázott, ugyanúgy bosszúszomjas, a nagy monológot ugyanolyan szenvedélyesen mondja el, a végén pedig ugyanúgy pórul jár. Olyan zavarban és hiányérzettel távoztunk a színházból, hogy két nap múlva megnéztük a 10 évvel ezelőtt a darabból készült filmet Al Pacino-val (Shylock), Jeremy Irons-szal (Antonio, a velencei kalmár) és Joseph Fiennes-szal (Bassanio, a kalmár barátja), hála a YouTube-nak.

Jelenet a filmből (Al Pacino, Jeremy Irons, Joseph Fiennes)

Sokkal okosabbak nem lettünk. A nagy angol drámaíró komédiának írta ezt a darabot, de tett bele egy horrorisztikus vonalat, hogy legyen egy kis izgalom is. Egy évvel ezelőtt Bori a középkori zsidóság gettóéletét bemutatandó A velencei kalmárból tartott egy prezentációt a CEU-n, melyből az derül ki, hogy Shakespeare nem is ismerte a korabeli velencei viszonyokat, hiszen a darabban Shylock a keresztényekkel elvegyülve él, keresztény szolgát tart.
Két zavarba ejtő figurája is van a darabnak. Az egyik Antonio, a kalmár, aki család nélkül, egyedül él, de testi-lelki jó barátjáért, Bassanioért bármit megtenne. A film egy kicsit rá is erősít erre a homoerotikus vonalra. A másik Jessica, Shylock lánya, aki bűntudat nélkül hagyja el apját egy férfiért, elviszi apja vagyonának egy részét és a végén, amikor az bajba kerül, nem siet a segítségére. Tulajdonképpen alig van rokonszenves szereplője a darabnak, hiszen Shylock bosszúszomjas, könyörületet nem ismerő, Antonio egy antiszemita, aki még a hitel elfogadása után is folyamatosan megalázza az uzsorást, Bassanio és barátai hedonisták és hozományvadászok, Jessica pedig hálátlan és hideg szívű. Még Lancelot, Shylock szolgája is elhagyja urát. Talán csak Bassanio mátkája, Portia és annak komornája, Nerissa lehet szimpatikus, az ő női praktikájuk segít a bonyodalmakat megoldani.
Azért több érdekessége is volt a Pesti Színház-beli előadásnak. Egyrészt a darab Nádasdy Ádám új fordításával ment (a filmben még Vas István műfordítását hallhattuk). Nádasdy Ádám annak a Nádasdy Kálmánnak a fia, akinek többek között a Erkel Bánk bánjának mai szövegét köszönhetjük, erről egyszer már írtam egy posztot.
A darab statisztái között feltűnt egy név: Latabár Kálmán. Nos, a legkisebb Latabár Kálmán a kis Latyi unokája: Latabár Kálmánnak ugyanis két gyermeke volt, ifjabb Latabár Kálmán és Latabár Katalin. Katalin három fiúgyermeke - nagyapjuk kikötésére - anyjuk után Latabár lett, a középső közülük a legkisebb Latabár Kálmán. Egyébként a legifjabb Latabár Kálmán unokatestvére, az ifjabb Latabár Kálmán fia is színész, ő a legifjabb Latabár Árpád. A színészdinasztia folytatódik.
A harmadik érdekesség, hogy milyen egyszerű a közönséget nevetésre sarkallni. Van egy mondat a darabban, ami eredetileg így hangzik: "Nincs olyan hatalom Velencében, mely felülírhatná a törvényt." Ez a mondat a Portia-t megformáló Bach Kata szájából így hangzott el: "Nincs olyan hatalom, mely felülírhatná a törvényt [hatásszünet] Velencében." És már gyöngyözik is a kacagás a nézőtéren.