Ki vagyok én?

Most megint egy filozófálgatós poszt jön, ráadásul megint egy színházi előadás kapcsán (elég gyakran járunk színházba, nem is mindről posztolok).

Édesapámtól hallottam azt a székely mondást, hogy egy székely ember minden reggel három dologért ad hálát Istennek:

• hogy székelynek született, nem románnak;
• hogy kálomistának született, nem katolikusnak;
• hogy férfinak született, nem pedig nőnek.

Vagyis szépen beletuszkolta az identitását három dobozba, és mindhárom kategóriát egyúttal egy másik kategóriával szemben definiálta.

Na szóval, a színházi előadás a mostani színházi évad egyik botránydarabja is lehetne, a címe Parallax, és a Katonában ment a Proton Színház társulatának előadásában. Azon túl, hogy a darab több szcenikai (színpadtechnikai) bravúrt is bemutat, egészen brutális mind tartalmilag, mind látványilag. A darab első részében a csodálatos Monori Lili ad elő elképesztően hitelesen és hiperrealista módon egy olyan történetet, amely mellé szinte nem is kell látványt odatenni. Egy Auschwitzban született nő monológja, akinek egész életét traumatizálja ez a kényszerű identitás, amit átörökít a lányának is (transzgenerációs trauma). A darab második részében viszont a látvány brutalitása szakad ránk, hiszen csaknem fél órán keresztül egy melegorgiát láthatunk valódi meztelenségben előadva. Az orgia egyik résztvevője a generáció harmadik tagja, akit az anyja a nyomasztó családi trauma és az Orbán-rendszer nem kevésbé nyomasztó légköre elől Berlinbe menekít, de a fiú ott sem igazán tud gyökeret ereszteni.

Szóval az egész darab az örökölt, ránk kényszerített vagy éppen önként vállalt identitásról vagy annak a hiányáról szól. A színdarabot már 2024-ben bemutatták, de az orbáni tiltások miatt nem itthon, hanem Bécsben, ahol zajos sikert aratott, akárcsak később Milánóban. Nálunk meg kellett buknia az Orbán-rezsimnek, hogy előadható legyen. Viszont túl a látványelemeken és a súlyos történeteken én azóta is azon gondolkodom, hogy ki vagyok én, mi is az én identitásom.

Talán még emlékeztek Niedermüller Péter egy beszélgetés során 2020-ban előadott véleményére:

Véleménye szerint az úgynevezett "fehér nacionalisták" a fehér, keresztény heteroszexuális férfiak. Akkor sokan támadták Niedermüllert, a lemondását követelték és tüntetést szerveztek ellene, pedig jól ragadta meg azt a fajta kirekesztő, hangos identitás-hirdetést, ami harcosan kirekesztő és dehonesztáló. Nem kell nagyon visszaemlékeznünk, hiszen a Fidesz fogyatkozó maradéka még mindig kirekesztő módon csak magát tekinti nemzetinek. És lehet viccesnek tekinteni, hogy valaki meg akarja mondani, hogy ki a magyar, de a vészkorszakban félmillió zsidót nemcsak kirekesztettünk a magyarságukból, de ezzel jogot formáltunk az életük elvételére is.

Mit is énekel Hobó a Ki vagyok én? című dalában?

"Amíg a Világban folyik a vér, mondd kit érdekel, hogy ki vagyok én?"

Na de nem az a legjobb módja az emberek megtörésének, ha elvesszük tőlük az identitásukat? Biztos mindenki emlékszik rá, hogy Kunta Kintéből hogyan lett Toby:

Na és emlékeztek Sors Ádám kardvívóra A napfény íze című filmből, a magyar olimpiai csapat tagjára, olimpiai bajnokra, akitől ócska keretlegények ezt a dicsőséget az élete árán vették el?

Na szóval napok óta azon járatom az agyam, hogy van jó identitás, amely egy nyugodt menedék nekem, amiből nem rekesztek ki másokat, de sohasem nyugodnék bele abba, hogy ebből megpróbáljanak engem kirekeszteni. Aztán ott van az a fajta identitás, ami kizárólag mások kirekesztésével határozza meg magát. Milyen jól világította ezt meg a Brian élete című film: A Júdea Népe Front a rómaiaknál csak a Júdeai Népfrontot utálja jobban. Na meg a Júdeai Nemzeti Frontot. 😀

Unokáim kapcsán is sokat járatom az agyam az identitás körül, de Petrának is feltettem a kérdést a színdarab kapcsán (mert ő is látta velünk az előadást), hogy neki mi az identitása, hogyan definiálná magát. De azt válaszolta: Apu, ma már az emberek identitása nem doboz-jellegű, hanem egy spektrum. Hát igen, ez illik a globális világhoz, egyre inkább egy kicsit ilyenek, egy kicsit meg olyanok vagyunk. Talán egy kicsit jobban ilyenek, és kevésbé olyanok. Minden fluidabb.

Bori lányom odakint Bécsben is megingathatatlan magyar, és zsidósága ellenére is a karácsony a kedvenc ünnepe. Liberális de imádja a magyar népművészetet. Az ő identitás-spektruma ilyen.