Irodalmi rejtvény hatvanéveseknek

A születésnapos posztomban megírtam, hogy lányaimtól születésnapomra egy szép kehelyben kaptam 60 idézetet 60 könyv 60. oldaláról.

Mostanra sikerült az utolsót papírhengert kibontanom, másfél naponként egy, nem is rossz. Most közreadom a találati statisztikámat.
Találataimat 0, 0.25, 0.5, 0.75 illetve 1 ponttal jutalmaztam attól függően, hogy mennyi segítséggel sikerült eltalálnom a szerzőt és a mű címét.
Az átlagpontszámom 0.8 lett, nem is rossz. A 60 könyvből 40-et olvastam és 44 láttam színházban vagy moziban. 39 könyvre kaptam 1 pontot.
A 60 könyvből mindössze 6 db volt, amit se nem olvastam, se nem láttam, ezek a következők voltak:

• Dosztojevszkíj: Bűn és bűnhődés, 0.5 pont
• Salinger: Zabhegyező, 1 pont
• Brontë: Üvöltő szelek, 0 pont
• Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd, 0 pont
• Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője, 0 pont
• Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány, 1 pont

Látható, hogy a Zabhegyezőt és a Piszkos Fredet annak ellenére eltaláltam, hogy nem olvastam és nem láttam. Ennek az az oka, hogy mindkét szerzőtől olvastam több más könyvet, a stílusuk alapján felismerhető volt leghíresebb regényük (Selingertől még a katonaság alatt olvasta a Magasabbra a tetőt, ácsokat és a Seymur: Bemutatás című könyvet, Rejtőtől kamaszkoromban számos könyvet). Vonnegut a bakancslistámon van, viszont 19. századi lányregényeket (Brontë) nem vagyok hajlandó elolvasni.

A fentieken kívül további két könyv annak ellenére lett 0 pontos, hogy olvastam vagy láttam őket, ezek az alábbiak:

• Erich Kästner: Emil és a detektívek - filmen láttam a modern változatát, akárcsak A két Lottinak vagy A repülő osztálynak.
• Astrid Lindgren: Harisnyás Pippi - Mennyit olvastam a lányaimnak, idézni is tudok belőle ("Tubák nélkül senyvedünk eme lakatlan szigeten") és néhány epizódot láttam a svéd filmsorozatból is (még a filmzene is a fülembe cseng).

A könyvek között természetesen nem csak regények voltak. Szerepelt közöttük a Biblia (Ószövetség, Mózes második könyve) valamint a Magyar Értelmező Kéziszótár is. Voltak színdarabok (Madách, Katona, Shakespeare, Örkény), mesék (Rémusz bácsi meséi).

Kamaszkoromban nem voltam túl nagy könyvolvasó (nem úgy, mint lányaim, akiknek mindig könyv van a kezükben). Első komolyabb olvasási korszakom a katonaságnál volt, és ezért nem győzök elég hálásnak lenni Nógrádi Péter katonatársamnak, aki a kortárs német és amerikai irodalom felé terelgette érdeklődésemet. Sajnos azonban az akkor olvasott könyvekre emlékezem a legkevésbé.

2008 óta ismét fellángolt könyvolvasási kedvem, ekkor ugyanis pár évig figyelemmel kísértem egy könyvelhagyós játékot, a Veszíts el egy könyvet mozgalmat. Azzal kezdődött, hogy apám talált a 11-es buszon egy könyvet, melyet a játék keretében veszítettek el. Elolvastam, véleményt írtam róla, majd én is elhagytam valahol, hátha valaki megtalálja. Azóta még egy ugyanígy a játék keretében elhagyott könyvet találtam, én magam is hagytam el vagy négy könyvet. A fő csalódást az okozta nekem ebben a játékban, hogy a megtalálóknak nemigen akaródzott véleményt írni a könyvekről, mintha csak az lett volna a lényeg, hogy hányszor veszítődik el és találódik meg egy könyv, a tartalom lényegtelen.

Olvasmányaimról sokat posztolok ebben a blogban, legutóbb Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójáról és Péterfy Gergely Mindentől keletre című kötetéről (ez utóbbi posztomat a szerző megosztotta Facebook-oldalán, amitől a poszt olvasottsága 800-ra ugrott).

Még egyszer köszönöm lányaimnak az irodalmi rejtvény élkészítésére fordított sok-sok fáradságot, amivel három hónapi izgalomban tartottak.

Még egyszer O. J. Simpsonról

Már írtam róla korábban is, hogy nem vagyok szenvedélyes sorozatnéző, nincsenek kedvenc sorozataim a tévében, tőlem ritkán hallotok olyat, hogy "Bocs, de a kedvenc sorozatom megy, vissza tudnál hívni egy óra múlva?". Most viszont rákattantam a FOX-csatornán az O. J. Simpson-ügy című tizenegy részes sorozatra, melynek tegnap ment a záró epizódja.
A több mint húsz éve véget ért ügyről tavaly írtam egy posztot, amiben megírtam, hogy a Time-ban is figyelemmel kísértem a majd' egy évig húzódó tárgyalást, és olykor-olykor a CNN-be is belenéztem (esténként élőben lehetett nézni a tárgyalást, akkor a nyugati parton még csak délelőtt volt), de sajnos keveset értettem belőle.

Nagyon sok filmben találkozhatunk az angolszász jogrendszer sajátosságaival, két klasszikust mindenképpen kiemelnék, a Tizenkét dühös embert, amelynek két verziója is készült, az első 1957-ben, a másik 40 évvel később, valamint A vád tanúját, mely Agatha Christie regényéből készült. Nos a mostani sorozatban is alaposan megismerhetjük az amerikai jogrendszert, valamint "az évszázad perének" kikiáltott bűnügyet.
Régóta nem tudom magamban eldönteni, hogy a demokrácia csúcsának, vagy megcsúfolásának kell-e tekintenünk, hogy egy olyan ügyben, melyben jogtudósok és igazságügyi szakértők hada egy éven keresztül tárgyal, tizenkét egyszerű, zömében tanulatlan ember pár óra alatt döntést hoz. De persze aki a törvénykezésnek ezt a formáját kétségbe vonja, az a szabad választásokról sem lehet túl jó véleménnyel. A sorozat is ezzel a morális dilemmával szembesíti a nézőt. De menjünk sorba a főbb karaktereken:

O.J. Simpson:
Az a Cuba Golding Jr. játssza, akit korábban a Férfibecsület című filmben láttam. Kissé hisztérikusra formálta a futballsztárt, nem tudom, hogy hitelesen-e. Mindenesetre O.J. baráti társasága zömében a legfelsőbb osztályba tartozó gazdag fehérekből állt, ezért kezdetben tiltakozott az ellen, hogy ügyében a védelem kijátssza a faji kártyát: "Én nem fekete vagyok, hanem O.J." Felmentése után pont ezek a fehér barátok hagyták el valamennyien.

A vád:
A két ügyész, Marcia Clarke és a fekete bőrű Christopher Darden nehezen viselik, hogy a médiafigyelem középpontjába kerültek. A filmben a kettőjük közötti rokonszenvet egy be nem teljesülő szexuális vibrálás kíséri, nem tudom, hogy a valóságban is így volt-e. Mindketten követnek el végzetes hibát a tárgyalás során, Marcia társa figyelmeztetése ellenére a tanúk padjára szólítja a fajgyűlölő Fuhrman nyomozót, Darden pedig felpróbáltatja a vádlottal a véres kesztyűt, mely (azóta is tisztázatlan okból) szűknek bizonyul a kezére.

A védelem, a dream-team:
O.J. ügyvédje Robert Shapiro volt, akit John Travolta zseniálisan alakít, talán ő volt a sorozat legjobb színészválasztása.
O.J. és az áldozat barátja volt Robert Kardashian, akit a Jóbarátokból ismert David Schwimmer alakított. Kardashian maga is jogász volt és részt vett a védelem munkájában, de végig kétségek gyötörték O.J. ártatlanságát illetően, felmentésekor örökre szakított egykori barátjával. Kardashian manapság leginkább lányairól ismert, különösen Kim Kardashian orbitális fenekéről (egyébként a Kardashian-lányok is szerepelnek a filmben).
Shapiro bevonta a védelembe a fekete Johnnie Cochran-t, aki a feketék elleni rendőri brutalitás elleni küzdelméről volt ismert, ő hozta be a faji vonalat, a rendőri összeesküvés áldozataként állítva be O.J.-t. Az ügyvédet alakító Courtnie B. Vance különben játszott a Tizenkét dühös ember 1997-es változatában.
Az álomcsapat tagja volt még F. Lee Bailey esküdtkiválasztási szakértő, valamint Barry Scheck DNS-szakértő, aki ebben az ügyben szakértelmét leginkább arra használta, hogy azt próbálja igazolni, a minták a helytelen kezelésük során keveredtek.

Az esküdtek:
Mivel az esküdteknek van a legnagyobb szerepük a tárgyalás során, kiválasztásuk hetekig-hónapokig tartott, sőt, a tárgyalás során is küldtek haza esküdteket, ha kiderült, hogy kiválasztásuk során nem mondtak igazat vagy elfogultsággal gyanúsíthatók. Az esküdtekre fantasztikusan nagy teher nehezedett: csaknem egy éven keresztül elszigetelten, a hírektől, barátaiktól és a családtagjaiktól elzártan éltek. Családtagjaikkal hetente egyszer találkozhattak, nem nézhettek hírműsorokat, nem olvashattak újságot. Miközben a teljes amerikai média Fuhrman nyomozó rasszista kijelentéseitől volt hangos, az esküdtek minderről hivatalosan csak annyit tudhattak, hogy a nyomozó tanúként nem mondott igazat, amikor azt állította, hogy sohasem használta a "nigger" szót. Persze pont a családtagok látogatása miatt volt lehetetlen teljes elszigetelésük. Az esküdteket mind a vád, mind a védelem előre betáblázta, hogy kitől várható "bűnös", kitől "nem bűnös" döntés. Az esküdtszékben a feketék voltak többségben, és nem tudták kivonni magukat Cochran szenvedélyes védőbeszédének hatása alól. A két hezitáló fehért hamar meggyőzték, pár órás vita után született meg az egyhangú döntés.

A film becsületére legyen mondva, hogy végig lebegtette, O.J.-e a gyilkos vagy sem. Végül is Simpsont felmentették, ez így volt politikailag korrekt. Az esküdteket sem ítélhetjük el elhamarkodott döntésük miatt, hiszen a Tizenkét dühös emberből pont azt tanulhattuk meg, hogy senkit sem ítélhetünk el akkor, ha a legkisebb kétség is felmerül bűnösségét illetően.
A tárgyalás utáni sajtótájékoztatón azt mondta az államügyész: "Korábban nagyon sok feketét ítéltek el csak azért, mert feketék. O.J. az első amerikai, akit csak azért mentettek fel, mert fekete".

Felcsút

Nézzünk bizakodva a jövőbe!

Körülbelüli száztíz-száztizenöt év múlva, egy szép nyári napon, soron kívül megkondítják majd az ország összes harangjait. Sokan rá se hederítenek, pedig az a csengés-bongás nagy változások hírnöke lesz!
Addigra Felcsúton újjáépül az egykori királyi palota, sosem látott pompával, óriási termekkel, függőkertekkel. Az avatási ünnepségen – azt jelzi majd a harangkongás – néhány aggastyánnak könnybe lábad a szeme. Valóban, az lesz az a perc, az a nagy és régen esedékes perc, amikor véget ér az ezeréves pechszéria.
Felcsút akkor már nem ennek a csöpp kis országnak lesz a székhelye, hanem a Dunai Magyar Köztársaságnak, melynek négy vagy öt tenger mossa partjait. „Dunainak” azért fogják hívni a köztársaságot, nehogy összekeverjék egy másikkal, az Alsórajnai Magyar Köztársasággal. Ez utóbbit akkor se magyarok lakják majd, hanem kopott öltözékű, elnyűtt alsórajnaiak, akik csak kabalából vették föl a magyar nevet.
Le se lehet írni, milyen jó dolog lesz akkor magyarnak lenni! Elég talán annyit mondani, hogy a „magyar” szó – potom száztizenöt év alatt – igévé változik, mely addigra minden élő nyelvbe felszívódik, méghozzá kellemes jelentéstartalommal.
„Magyarni” franciául például annyit tesz majd: magamat jól leszopni. Spanyolul: utcán pénzt találni, érte lehajolni; katalán nyelvjárásban: „Könnyedén hajolgatok, amióta kínzó derékzsábámból kigyógyultam.” És ha valaki Londonban így szól: I am going magyarni (vagyis szó szerint: megyek magyarni), ez azt jelenti: „Ahhoz az isteni nőhöz, akit ott látsz, most odamegyek, megszólítom, belekarolok, hazaviszem és…” (Itt egy csúnya szó következik.)
Más példa: „Én magyarok, te magyarsz, ő magyarik” (mert ikes lesz az ige) hét civilizált nyelven (norvégül, görögül, bolgárul, baszk nyelven stb.) azt jelenti majd: „Ropogós kacsasültet eszem (eszel, eszik), idei uborkasalátával, miközben Yehudi Menuhin a »Csak egy kislány«-t húzza a fülembe.”
Továbbá: „Anyuka, mehetek magyarni? – Magyarhatsz!” – lettül azt jelenti, hogy egy kisfiú elkéredzkedik moziba, s az édesanyja, némi habozás után, elengedi, pedig a filmet csak tizennyolc éven felüliek látogathatják.
De hagyjuk a külföldet! Itthon is sok mindent másként hívnak majd. Például a „vanília” helyett, mely idegen szó, a „háború” megy át a köztudatba, minthogy régi jelentését amúgy is elvesztette. A felcsúti cukrászdában tehát a fagylaltospult fölött ez lesz kiírva:
Eper
Puncs
Háború
Csokoládé
Így fogunk élni. Addig, ezt a pár évet, ki kell bírni.

(Örkény István egyperces novellájában a "Visegrád" helyiségnevet "Felcsút"-ra cseréltem. - P.J.)

Ma van ma, és csak ma van ma

"...a kisebbik lányom minden naplementekor sírva fakadt. Meghal a nap, hüppögte. Ne sírj, holnap majd újra él. Rám nézett, nem megvetően, inkább lekicsinylően. Milyen buta is vagy te, szegénykém, mondta szomorúan. Ma van ma, és csak ma van ma. Nyolcéves volt, épp hiányzott elöl egy foga. Ettől minden mondata valahogy komoly lett, igaz."

Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplóját olvastam. Mint mikor egy meccset felvételről nézünk úgy, hogy tudjuk az eredményt. A könyvhéten vettem meg, de halasztgattam az olvasását, magamnak sem mertem bevallani, miért.
Én is a Termelési regénnyel ismertem meg az Esterházy-univerzumot, és egyből magába szippantott a nemeuklideszi irodalom, ahol a párhuzamosok nemcsak a végtelenben találkoznak, és ahol még kicsiben sem lineárisak a dolgok, mert a szöveg egy sokdimenziós szövedék. Azóta az Esterházy-életmű nagyobb része a könyvespolcunkon figyel, a kortárs magyar írók közül tőle olvastam a legtöbbet. Ebben a blogban két Esterházy-műről is posztoltam már, az Én vagyok a Te című színdarabról és az Egyszerű történet vessző száz oldal, a kardozós változat című regényéről,  de számtalan posztomban helyeztem el Esterházy-idézeteket, sőt, a címkefelhőmben a könny és az önsajnálat címkéket a Javított kiadásból kölcsönöztem.
Egy, a kormánypártokhoz közel álló volt osztálytársam (illetve nyugodtan nevezhetem barátomnak, én nem pártszimpátia alapján barátkozom), ki tagja a Közmédia Kuratóriumnak, EP halálakor egy fényképet posztolt ki Facebook-oldalán, melyet a könyvhét megnyitóján készített a nyitóbeszédet tartó íróról. Este megnéztem a közszolgálati híradót, és döbbenten konstatáltam, hogy a nagy író halálhíre csak a jégeső okozta károk, a napi migráncsozás és a hármashatár-hegyi kilátó átadásáról szóló tudósítás után került a képernyőre. Szegény barátomnak jól beletrollkodtam a posztjába:

Nem kisebb személy válaszolt, mint maga Siklósi Beatrix (van-e ki e nevet nem ismeri), a köztelevízió vallási és nemzetiségi műsorok főszerkesztőségének a vezetője. Csak ennyit tudott írni: Írófejedelem????
Mein Gott, mehr Licht!
Esterházy Péter olyan személyes kapcsolatot ápolt Istennel, melyet a Siklósi Beatrix-féle szentfazekak profánnak, sőt egyenesen blaszfémiának tartanak. Megint csak a Hasnyálmirigynaplóból:

"Ne reménykedj, Uram, ez nyilván veled kapcsolatos. - Nem tartozik ide, csak eszembe jutott: a legkevésbé sem vagyok dühös rád. Hogy átvertél, vagy ilyesmi. Jól van ez most, csak elég rossz. De minden rendben van. Lényegében számíthatsz rám, ha nem értek is mindent ebben a szenvedésprojektedben. Köztünk szólva én már a fölfeszítésedet is túlzásnak találtam. De rendben (hogy nem mondjam, oké), a Teremtés nem kívánságműsor. Pedig ki tudna ellenállni, hogy a sült galamb a szájába ne repüljön. Nem akarnék úgy tenni, mintha volna érzékem a bölcselethez, csak így, fecsegve mondanám (nem vagyok parekszelánc buta, de nyelvem mindig erősebb volt, mint az eszem - pardon, mi ez a "volt"?), hogy ha a kívánságlista szerint haladnánk, akkor hamar fölszámolnánk az embert, minek a test, a toka, a ráncok, minek a zakón a svejfolás, minek a részletek, micsodába a részletekkel, sőt, nem is kéne az egyes ember, mire jó egy Einstein meg egy Varga Zoltán külön, legyen egyben minden, egy egységes létezés... És félő, akkor azt neveznők Istennek."

Úgy emlékszem, összesen háromszor voltam személyes közelségben Esterházyval (hogy megint tőle idézzek: amikor ugyanazt a levegőt szívhattam be, amit ő kifútt). Legutoljára 2013 augusztusában, amikor a Goldmark teremben tartott felolvasást A kardozós változatból, Dés László kísérte szaxofonon. Most, szeptemberen is mentünk volna ugyanoda, ugyanilyen alkalomból...
Valamikor még '90 tájékán a Bem moziban néztük meg Enyedi Ildikó filmjét, Az én XX. századomat, és a nagy író rendezetlen fürtjeivel pont előttünk ült és láthatóan nagyon élvezte a vetítést.
De jól emlékszem, hogy esküvőnk napján az Úri utcai házasságkötő (majdnem azt írtam: házasságtörő) teremből kocsinkon épp az esküvői ebéd helyszínére hajtattunk (bizony, hintón), és a Várban haladva Esterházy nézett nyitott kocsink után arcán avval a derűvel, amivel csak ő tudott nézni (az Esterházy-rostélyos, Esterházy-torta és Esterházy-minta mellé kéne egy ilyen szó is: Esterházy-derű).
A következő nyáron, 1991 furcsa nyarán (vitorlázás angolnatetemek között, szovjet puccs, pápalátogatás) EP Az elefántcsonttoronyból című esszékötetét olvastam. A könyv azokat a tárcákat tartalmazza, melyeket Esterházy két éven át írt a Csoóri Sándor-vezette Hitel című folyóiratba '88-tól '90-ig. A szakítás konkrét oka Csoóri szeptember 5-i cikkének zsidókról szóló passzusa volt. Utolsó cikkében EP ezt írta:

" Különbözni csak közös nyelven lehet. És akkor én most ezzel az írással azt mondom, azt szeretném, hogy ez a közös nyelv olyan legyen, hogy ne lehessen benne leírni olyasmiket, amik abban a cikkben leíródtak."

Ekkor került át EP (mit csináljak, jobb kategóriát még mindig nem sikerült kitalálni) az urbánus oldalra, vagy ahogyan a Siklósi Beatrix-féle fapinák gondolják, a sötét oldalra. Ezért kíséri még halálában is annyi gyalázkodás Esterházy Pétert. Most utánaolvastam, mit is írt 1990 június 16-án, házasságkötésünk napján a Hitelbe, és találtam valamit, ami pont jól illik ennek a posztnak a végére. Ebben is az okos kis Zsófi szerepel, mint a naplementés történetben, ebben is nyolc éves:

"- Azért nem irigyellek, ha majd meghalsz. Majd nyilván veszekedni fog veled.
- Kicsoda?
- Hát a Jóisten. Te is veszekedsz velem, ha utálatos vagyok a Miklóssal.
- Ez most hogy jön ide?
- Csak úgy mondom. Te is csak úgy írod, nem?
- Fejezzük be ezt a beszélgetést, elkésel az iskolából.
Erre, mint egy artista, a nyakamba veti magát, olyan könnyű a keze, mintha fátyolból volna, azt teríti az arcomra.
- Hát ne félj, kisöreg. Ne félj."

Ámok

Volt egy magyar film a '70-es évek végén, A trombitás, ami arról szólt, hogy a Thököly-felkelés leverése után bujdosó kurucok rabolnak fosztogatnak, de eleinte tisztelet övezi őket, mert mégis csak szabadságharcosok. A címszereplő fiú is szívesen fúj nekik kuruc nótákat, míg rá nem jön, hogy ezek valódi haramiák, a kuruckodás csak álca, segíti is a zsandárokat az elfogásukban. Csúnya haláluk lesz, az egyiket karóba húzzák, a másikat elevenen megnyúzzák, filmben még korábban nem láttam ilyesmit.
Annak idején meg voltam győződve, hogy a kádári kultúrpolitika a Fehér könyv igazolására készítette a filmet, vagyis annak bemutatására, hogy valójában az '56-os szabadságharcosok is közönséges bűnözök voltak. Kétoldalú a dolog: a mindenkori hatalom mindig törekszik az ellene fellépők kriminalizálására, nem is kell messzire mennünk, nemrég pont a Liget-védőkről próbálták bebizonyítani, hogy kábítósok. Másrészről minden tömegmegmozduláshoz csatlakoznak kétes, züllött, bűnöző elemek, lásd például a 2006-os őszi eseményeken résztvevő ultrákat.
Biztos kíváncsi vagy rá, kedves blog-olvasó, hogy ez most hogy jutott eszembe. Hát a nizzai kamionos ámokfutásról. Arról, hogy egy piti bűnöző, egy lúzer, aki az életben nem vitte semmire, emberi kapcsolatai is romokban vannak, életét egy ámokfutásban gondolja beteljesíteni, Ez a fajta ámokfutás a liberális fegyvertartási szabályairól ismert USA-ban évről-évre megismétlődik, különféle egyetemeken vagy középiskolákban, de előfordult már Norvégiában, Németországban.
A fundamentalista vallások és radikális mozgalmak szívesen toboroznak maguknak az ilyen öngyilkos-jelöltekből "szabadságharcosokat", vagy egy-egy ámokfutást utólag szívesen vállalnak magukra.
Ettől ez még nem szabadságharc, nem vallásháború, hanem megbomlott személyiségek lelki válsághelyzetének aljas kihasználása. Jelenleg az iszlám állam a valódi terrort saját népe ellen folytatja, akiknek az élete egyre tarthatatlanabb lesz és kénytelenek elhagyni otthonukat és útra kelni a teljes bizonytalanságba.
Igaza van a kormánynak: a menekültkérdés és a terrorizmus összefügg. Csakhogy fordítva van az ok és az okozat, előbb volt a tyúk, mint a tojás. Nem a menekültek miatt nő a terrorfenyegetés, hanem a folyamatos - de az európaiak ingerküszöbét alig elérő - közel-keleti terror miatt növekszik a migráció, és pont ezért szükséges egészen más cselekvési program, a vallási fundamentalizmus - nem pedig a vallás - gyökeres kiirtása, legyen az muszlim, keresztény vagy bármi más.

Tíz éve vagyok a család videósa

Most, hogy megünnepeltük sógornőm és sógorom 120 éves születésnapját (egy hónap különbséggel töltötték be a 60-at, és a kerek születésnapokat egyszerre ünneplik), eszembe jutott, hogy pont 10 évvel ezelőtt kértek fel először, hogy állítsak össze egy 20-25 perces filmet Jutka és Andris életéből. Eredetileg egy nagybácsi vállalta fel a feladatot, aki már vagy 50 éve minden családi eseményt lefilmezett, de a számítógépes videószerkesztő programokat nem ismerte. (Most, a 60. születésnapon, túl a 90-en is jelen volt, és büszkén mondhatom, hogy a számítógépes videószerkesztést sikerült vele megismertetnem).
Szóval sógornőmék a kerek születésnapokat nagy családi és baráti körben szokták megünnepelni. 2006-ban a "100 éves" születésnapra a régi, már hatodik éve üzemelő SYMA-csarnokban tartották, amikor már épült a nagy SYMA, de átadására csak fél év múlva került sor.

A születésnapra kiadott bankjegy

Legalább száz meghívott vendég volt, volt műsor is, és levetítésre került a filmem, amiből itt láthattok egy részletet:

A Szántó családnak annyira megtetszett a film, hogy 2008-ban rendeltek egy filmet nagyobbik lányuk 18. születésnapjára. A film két szempontból is kihívás volt:

• Számtalan VHS-kazettáról kellett kimazsoláznom a végleges anyagot;
• Semmiképpen nem akartam egy időben lineáris filmet készíteni, ezért a filmrészleteket különböző tematikák mellé rendeztem el (szülők, testvérek, család, tanulás, nyaralás, barátok stb.).

Ebből aztán hagyomány lett, 2010-ben Borinak, 2011-ben Noéminek, 2012-ben pedig Orsinak készült egy-egy film, ezekből itt láthattok részleteket.





Mindegyik filmben igyekeztem valami újat kitalálni. Bori filmjében minden filmrészlet előtt volt egy személyes üzenetem, Noéminál már a rokonok és barátok üzenetei lettek bevágva a filmbe, Orsinál pedig a fent látható dalt énekeltem legközépsőbb lányomnak.
2014-ben sógornőm kibérelt egy mozitermet és arra kért meg, hogy az esküvőjükről állítsak össze egy filmet 25. házassági évfordulójukra. Az eseményen többen is filmeztek, így a házasságkötő teremben, a templomban illetve az esküvői ebéden készült, szintén VHS-en rendelkezésre álló felvételekből készítettem egy 45 perces filmet. Amikor Katin leteszteltem és láttam, hogy könnyes a szeme, tudtam, hogy sógornőmnek is tetszeni fog.
Természetesen készült film Eszter, Mimi, Bori és Orsi szalagavatójáról is, de persze Eszter esküvőjén már profi fotósok-videósok működtek. Szemben az átlagmagyarokkal én a nyaralási videókat, családi eseményekről készült filmeket is vágva, aláfestő zenével ellátva archiválom le. A hang szerkesztéséhez a GoldWave programot, videószerkesztéshez pedig a MovieMaker-t vagy a VideoPad-et használom, mindegyik ingyenes program.
Petra csak hat év múlva lesz 18, addig lehet hogy technológiai fejlesztést hajtok végre, de az még egy kicsit odébb van.

Pistike és Eduárd

Eduárd elhagyja a 3. B osztályt, a szülei másik osztályba íratják. De haladjunk sorjában.
A lakótelepen élő gyerekek gazdagabb szülei elhatározták, hogy gyerekeiket olyan iskolába íratják be, ahol nyitott szellemű az oktatás, a gyermekeket kreativitásra, együttműködésre és toleranciára nevelik. Így került Eduárd, Ottó, André, Mária és még néhány lakótelepi gyerek évekkel ezelőtt egy elitnek számító iskolába.

A szegényebb gyerekek, így Pistike is a régi iskolában maradtak, ahol a tanító néni a gyerekeket folyton terrorizálta, megfélemlítette és árulkodásra buzdította, de azt hiszem, erről már írtam korábban.
A szegény és a gazdag gyerekek között csak nőtt a feszültség a telepen, ezért az elit osztályba járó gyerekek megkérték a szüleiket, beszéljenek a szegényebb gyerekek szüleivel, hogy írassák ők is át gyermekeiket az elit iskolába, a tandíj kifizetésénél majd besegítenek a gazdagabb szülők.
Hát így került Pistike néhány volt osztálytársával a 3. B-be. A változás nagyon szembeötlő volt, tanulmányi eredménye szinte mindenkinek javulni kezdett, és a gazdagabb szülők valóban segítettek a gyermekeknek a drágább eszközöket - tankönyveket, számítógépet, tabletet - beszerezni.
A 3. B-ben nem úgy volt, mint a régi osztályban, ahol mindent a tanító néni mondott meg: mire költsék az osztálypénzt, hová menjenek osztálykirándulásra. A 3. B-ben a tanulók szavazhattak mindenről, ezért aztán kicsit nehézkesen döntöttek a dolgokról, és ha valakit leszavaztak, kénytelen volt tudomásul venni a többségi akaratot. Ez nem igazán tetszett Pistikének, gyakran bírálta a diákbizottság teszetoszaságát, meg azt, hogy olyan dolgokba is beleszól, amibe szerinte nem volna illetékes. Néha már szinte nosztalgiával emlegette a régi tanító nénit, és a régi osztályban maradt gyerekekkel egyre szorosabb barátságot kezdett ápolni.
Pistikének persze jól jött a gazdag szülők anyagi támogatása, bár a sportkör fejlesztésére kapott pénzből néha lecsippentett magának mobiltelefonra, erre-arra. Amikor azonban cselgáncs-felszerelés helyett egy Märklin-vasutat vásárolt magának, a régi osztálytagok, Eduárd, Ottó, Mária és a többiek rosszallóan csóválták a fejüket.

Történt egyszer, hogy az osztályba újabb két tanuló érkezett, Ravi és Mahmud. Ők olyan iskolába jártak korábban, ahol még a megalázás és testi fenyítés is napi gyakorlat, ezért a 3. B osztály tanulói megszavazták, hogy kimenekítik a két gyermeket ebből a környezetből és nekik is esélyt adnak, hogy a 3. B-ben bontakoztassák ki tehetségüket. Ez persze nem ment zökkenőmentesen. A két srác régi osztályába csak fiúk jártak, és a szüleiktől azt hallották, hogy az a lány, aki fiúkkal együtt mutatkozik, nem érdemel tiszteletet. Mahmud ezért a szünetekben gyakran próbált a lányok szoknyája alá kukucskálni, de a tanító néni elmagyarázta neki, hogy ez a 3. B-ben nem szokás, itt a fiúkat és a lányokat ugyanazok a jogok illetik meg.
Pistike kezdettől fogva tiltakozott Ravi és Mahmud befogadása ellen, mint aki már elfelejtette, hogy egykor őt és társait is ugyanígy fogadták be. Azt mondta, az ő pénzéből ne támogassák az újonnan jövőket, akik sohasem lesznek képesek a 3. B kultúrájának az elsajátítására.
Eduárd fokozódó aggodalommal figyelte Pistike és társai zúgolódását. Azt még csak-csak elnézte nekik, hogy sumákolnak az osztálypénzből rájuk eső összeggel, de a szolidaritás ilyen fokú hiánya végképp felháborította. Úgy érezte, ez a 3. B már nem az a nyitott, befogadó közösség, amelynek indult. Szüleivel megbeszélte, hogy másik osztályba megy át.
Mikor Pistike tudomást szerzett Eduárd szándékáról, írt neki egy levelet, melyben támogatásáról biztosította, amennyiben mégis inkább a maradás mellett dönt. Na, Eduárdnak ez volt az utolsó csepp a pohárba, és bejelentette kilépési szándékát.
Pistike most azt hangoztatja, hogy Eduárd kizárólag Ravi és Mahmud miatt hagyta el a 3. B-t, és benne (mármint Pistikében) soha fel sem merült a kilépés gondolata. Sokan mégis azon aggódnak, hogy a 3. B alapító tagjai követik majd Eduárdot és a 4-et már egy olyan osztályban kezdik, mely visszatér az eredeti 3. B szellemiségéhez, de nagyon vigyáznak majd, nehogy Pistike is ebbe az osztályba kerüljön.
Ti mit gondoltok erről?

A kelleténél keletebbre

Trianon után az a bonmot járta, hogy Magyarország az egyetlen ország a világon, mely csak saját magával határos. Sajnos ezt a mondást pár éve kiegészíthetjük azzal, hogy hazánk az egyetlen ország, mely még önmagánál is keletebbre fekszik. Mindez Péterfy Gergely Mindentől keletre című esszékötetének olvasása során jutott eszembe, melyben ezt írja hazánkról, mint Kompországról:
"A hajókázásnak most vége. Pihen a komp, kikötötték.
Benne hallgat a sötétség."
De haladjunk szépen sorjában.
Nem szokásom magyar írók családfája után kutakodni, de mivel több családi utalás is szerepel a kötetben, kicsit utánanéztem a Péterfy-k családfájának. A család apai ága a családfáját a 15. századik visszavezető erdélyi református kibédi Péterfy család. (A Pálok ősi sasfészke, Geges Kibédtől légvonalban mindössze 10 km, de a székelyek ismernek egy még rövidebb utat az erdőn keresztül. Igaz, mi Pálok soha nem voltunk nemesek.)
Anyai ágon a szintén erdélyi szász Jékely (Áprily) család adja a szerző felmenőit. A családban az egy főre eső írók, költők, előadóművészek és képzőművészek száma erősen túlreprezentált. A Jékely családban a dédapa Áprily Lajoson és a nagyapa Jékely Zoltánon kívül a másod-unokatestvér ifjú Gerlóczy Márton foglalkozik írással, de a feleség, Péterfy-Novák Éva első kötete, az Egyasszony is felkerült a bakancslistámra. A nagymama Jancsó Adrienne és a testvér Péterfy Bori előadóművészek, az édesapa Péterfy László valamint egy nagybácsi, Jékely Márta férje, Mészáros Dezső szobrászművészek.
Van a Péterfy családnak egy tudós ága is, tulajdonképpen ennek egyik tagját, az író unokatestvérét, Péterfy Hajnát ismertem meg először a családból. 2008-ban úgy éreztem, hogy angol tudásom felfrissítésre szorul, ezért beiratkoztam az International House egyik nyelvtanfolyamára. Életem egyik legszebb féléve volt, egyedüli férfiként 8-10 fiatal hölggyel voltam egy csoportban. Az egyikőjük volt Hajna, akiről hamar kiderült, hogy Péterfy Bori unokatestvére. Akkor ugyanis nagyon népszerű volt Bori lemeze, különösen a Labamba című szám. Hajna édesapjával, az író nagybátyjával egy családi vállalkozásban gyógyászati diagnosztikai anyagok fejlesztésével és gyártásával foglalkoznak.
A Péterfy családban három akadémikus is található: Péterfy Gergely a Széchenyi István Művészeti Akadémai tagja, édesapja, Péterfy László a Magyar Művészeti Akadémián akadémikus, míg a nagybácsi, Dr. Péterfy Ferenc immunológus professzor a Magyar Tudományos Akadémia Biológiai Tudományok Osztályán tag. És itt muszáj megállni egy pillanatra. Eléggé közismert, hogy a hazai művészvilág két tudományos köztestületben, a Kosáry Domonkos által alapított SzIMA-ban és a Makovecz Imre alapította MMA-ban tömörül. A két szervezet értékalapon különbözteti meg magát, leegyszerűsítve az egy évszázadra visszavezethető népi-urbánus ellentét szervezeti kivetülései. Köztudott, hogy az MMA nevesítve van hazánk alaptörvényében, a kormány ezen keresztül gyakorolja a kultúrpolitikáját, a mecenatúrát, adományoz művészeti díjakat. Aki nem tagja az MMA-nak, az a hivatalos kultúrpolitika számára nem létezik, éljen meg, ahogy tud.
Bár egyik köztestület sem tiltja a másikban való tagságot, az értékválasztást a legtöbben komolyan veszik. Végeztem egy magánkutatást, és mindössze hat olyan művészt találtam, aki mindkét művészeti akadémia tagja: Skardelli György építész (Papp László Sportaréna, az épülő Puskás Stadion), Turányi Gábor építész (MOM Sportközpont, Kopaszi-gát), Hager Ritta és Lovas Ilona textilművészek, Jókai Anna író és Huszti Péter színművész.
Péterfy Gergely édesapja Makovecz Imre személyes jó barátja volt, számos közös alkotásuk van, például a sárospataki művelődési ház előtt és a paksi templom előtt is áll egy-egy Péterfy-szobor, de a Tabánban, a Bethlen-udvar mellett a kommunizmus üldözöttjeinek emléket állító installációt is Makovecz koncepciójából alkotta meg Péterfy László. Nem tudom, hogy a SzIMA-MMA ellentét mennyire jut érvényre családi szinten, mindenesetre a kötetben Péterfy Gergely több esetben is indulatosan rohan ki az MMA ellen:
"A népi oldal, az MMA esztétikája (nincs egyenlőségjel közöttük, sem e kettő és a Fidesz között, csak nagy, közös részhalmaz) lényegében ugyanaz az esztétika, mint az urbánusoké, csak a vezértulkok épp nem a progresszió, hanem a giccs pártján hepciáskodnak."
"Az értelmiségének maradékát, akik lényegében már csak a Fekete György és Kerényi Imre típusú zombik, arra használja, hogy szívassa és elzárja a pénzforrásoktól azokat, akik nem hajlandók kollaborálni..."
Péterfy Gergelyt én A kitömött barbáron keresztül ismertem meg, innen jutottam el addig, hogy végül alkotótárssá váltunk. (Kedves blogolvasó, aki most felkapod a fejed, hogy milyen alkotótárs, még legyél kis türelemmel). Szóval A kitömött barbárról írtam egy posztot, mely azért lett az egyik legolvasottabb posztom, mert a Kalligram Kiadó megosztotta Facebook-oldalán. A posztom végére betettem a Kaziczyval egy évben született Friedrich Schiller Örömódáját, mert úgy éreztem, ez fejezi ki legjobban az egyenlőségen alapuló előítéletmentes társadalom gondolatát, hát erre mit olvasok most Péterfynél:
"A történet végén a kétségbeesett, kolerában haldokló parasztok agyonverik a zsidókat és az orvosokat, felgyújtják a kastélyokat és az udvarházakat. Nesze neked, Felvilágosodás! Freude schöner Götterfunken, Tochter aus Elysium. Itthon vagyunk."
Szerénységem tiltja, hogy azt mondjam, nagy szellemek, ha találkoznak, egyszerűen arról van szó, hogy valószínűleg sikerült megértenem a regény által közvetített gondolatot. Telt-múlt az idő, a miniszterelnök elmondta március 15-ei beszédét, mely stílusában ordenáré, tartalmában pedig bornírt és történelemhamisító volt. Gondolhattam volna, hogy egy szerző, kinek legsikeresebb regénye a felvilágosodás gondolatának egyik legnagyobb hazai képviselőjéről szól, ezt nem fogja szó nélkül hagyni. Végül Péterfy Gergely az irónia eszközéhez nyúlt és az Orbán-beszéd szavaiból egy nyolcsoros bökverset fabrikált. Bár több hírportál lehozta a verset, engem elkerült egészen addig, míg egy barátom mintegy kihívásképpen hívott föl arra, hogy énekeljem el a verset.
(Megint csak zárójelben: akkoriban Petra lányom a PlayStation Let's Dance játékprogrammjával sokat táncolt, az egyik szám a Hit The Road, Jack volt, melyet Percy Mayfield írt, de Ray Charles vitte sikerre. Ez a szám szólt állandóan a fülemben, ezért választottam ki a vers dallamául). Végül elkészült a dal, de erről is írtam már egy posztot. Na hát némi túlzással így lettünk mi alkotótársak Péterfy Gergellyel, és én elég pofátlanul ezt a fülébe súgtam, amikor a könyvhétre megjelent könyvét, a Mindentől Keletre tárcagyűjteményt dedikálásra átnyújtottam neki. Ezért aztán az alábbi ajánlást írta be a könyvbe:

Kedvenc íróim (Esterházy, Parti Nagy, Závada, Spiró - mind a SzIMA tagjai) gyakran eljutnak az aktuálpolitikai állásfoglalásig, de azért leginkább csak a műveikbe burkolva, ezért Péterfy tárcáit olvasva végig az foglalkoztatott, hogy egy patinás nemesi, keresztény, erdélyi család sarja miért ennyire kérlelhetetlen a NER-vallás fanatikusaival szemben. Végül is őértük van a NER, vagy nem? Nem őértük lovagol be Semjén Zsolt Kézdivásárhelyre? Nem őértük avatunk turulszobrokat szerte a Dunakanyarban?
Egy, a kultúrát generációk óta művelő család számára a NER otrombán kulturálatlan, a felvilágosodás, az európaiság apostola számára bántóan kirekesztő és provinciális, a nemzeti progressziót hirdető számára földhözragadt és perspektíva-nélküli, az igazságot kereső számára súlyosan hazug és képmutató, egy keresztény számára pedig vérlázítóan álszent. Péterfynek szinte minden szavával egyetértettem (mintha csak magam mondtam volna, Ványadt Vánnyatovics).
Már hozzászoktam, hogy a számos kulturális utalást tartalmazó könyv olvasásakor izzik a kezem alatt a Google, annyi mindennek kell utánaolvasnom. Ez most sem volt másképp, de azért volt olyan utalás, amit magamtól is megértettem, pl. "Annuska olaja".
Vissza az alapkérdéshez: Jó-e, ha egy író politikai tárcákat ír, azokat kötetben kiadja? Péterfy szavaival: Jó-e, ha egy ornitológus tollruhát ölt és pacsirtaként csicsereg? Nos, miközben végig élvezettel olvastam a vékonyka kötetet, közben arra gondoltam, hogy kezd elegem lenni a szekértáborosdiból, az akolmelegből.
Ne a jó szélre várjunk, hogy a komp ismét a nyugati part felé induljon, hanem ragadjuk meg az evezőket.