20 év óta síelünk Ausztriában

A Kis-Fátrán kezdtem el síelni 1978-ban, de sokat síeltem a Chopok északi oldalán, a Magas-Tátrán, Bulgáriában a Vitosán, Lengyelországban Szczyrk-ben. Katival először a Chopokon, majd a Cseh Óriáshegységben, majd ismét a Chopokon síeltünk (ez már 1991-ben volt), utána megszületett Bori, a közös sízéseknek öt évre vége szakadt.
1996 tavaszán, amikor Bori négy éves volt (Orsi meg másfél), sógornőmék rábeszéltek minket egy családi síelésre Murauban, a Kreischbergen. Soha azelőtt nem síeltem még Ausztriában, sőt, nem is jártam autóval nyugati szomszédunkban. Csak Borit vittük, Orsika anyósomékra maradt. A szállásunk nem is Murauban, hanem Rantenben volt, innen autóztunk naponta 20 percet a sípályáig, meg ugyanannyit vissza.
Abban az évben lett fizetős a M1 Győr utáni szakasza, és még útlevéllel keltünk át a határon. GPS még nem volt, térkép alapján navigáltunk. Parndorfnál rátértünk a Fertő-tó mellett a burgenlandi szőlőbirtokok között vivő országútra és csak Kismartonnál hajtottunk rá az autópályára. Akkor még nem volt meg a Semmering-alagút, így a hágón kellett átkelnünk.
Az osztrák sípályák fantasztikusak voltak. Sohasem síeltem ilyen jól karbantartott pályákon korábban. Azelőtt csoda volt, ha esés nélkül lejöttem egy szlovák pályán, most szinte alig estem. Bori hol a lábunk között síelt, hol enyhe lejtőn engedtük egyedül csúszni. Csak ősztől kezdett járni a Fogarasi Síiskolába, ahová később a húga is, így sokáig a síiskola által szervezett sítúrákon vettünk részt.

Katival és Borival 1996-ban a Kreischbergen

Bár akkoriban a síbérletek még vonalkódosak voltak (akinek nem volt bérletcsíptetője, az a nyakában hordta a bérletét), de a hüttében már volt olyan terminál, ahol lefényképezhetted magad és elküldhetted emailben.
Orsit először 1998-99 fordulóján vittük magunkkal a Gerlitzenre (itt szilvesztereztünk), Petra megszületéséig négyesben jártunk síelni. Petrát először 2008-ban vittük magunkkal Schladmingba. 2009-ben a Planneralm-on síztünk, 2010-ben ugyanott, ekkor törte el Kati a szárkapocs-csontját, 2011-ben Nassfelden. 2012-ben Mönnichkirchenben volt utolsó alkalom, amikor ötösben síeltünk. 2014-ben, Zell am See-ben Orsi már nem volt velünk.
2013-ban és '15-ben nem volt családi sízés, és lehet, hogy idén sem lesz.
Én öt éve minden évben sízek volt gimnazista osztálytársaimmal, mindig Ausztriában. Idén hatodik alkalommal vettünk részt ezen a nagyon kedélyes szenior sítúrán. Minden évben máshová mentünk: 2011-ben Schladmingban voltunk, 2012-ben Nassfeldre, 2013-ban Spittal an der Drau-ra, 2014-ben Maltatal-ba, a Dornbach-i kastélyba, tavaly a Kleinarl-i sírégióba utaztunk.
Idén Bad Kleinkirchheimban töltöttük együtt az időt, bár most csak öten voltunk, plusz egyik osztálytársam felesége.

2016-ban Feld am See-ben

Mostanság már alig találni olyan éttermet, szálláshelyet Ausztriában, ahol ne volna magyar alkalmazott. Feld am See-ben, ahol a szállásunk volt, egy magyar éttermet is találtunk cigánypecsenyével, somlói galuskával.
20 év alatt sok minden változott. Nincs határellenőrzés (egyelőre), autónkat GPS viszi célba, a síkártyák már rádiósak, és természetesen a netről mindenki megtudhatja, hogy hány km-t sízett. Már nincs szükség internet-terminálokra, hiszen minden hegyi hüttében van ingyen wifi, tolhatjuk fel a szelfiket a Facebookra.

De az érzés semmit sem változott. Amikor a hegyről körbetekintek, az osztrák himnusz kezdő sora jut eszembe: Land der Berge, Land am Strome..., Hegyek országa, ország a folyóknál.