Zene nélkül mit érek én?

Az évet Orsi egy díjnyertes novellájának kiposztolásával kezdtem. Mivel augusztus óta kóros Orsi-hiányban szenvedünk, most egy két évvel ezelőtti - szintén díjnyertes - írást adok közre, mely így, két év után is sok kérdésre választ ad.

Pál Orsolya:

 Zene nélkül mit érek én?

     Az ember egy társas lény. Mint a hangszerek. Többen együtt sokkal szebb, érdekesebb hangokat képesek játszani. Ha sokan vannak, nem tűnik fel, ha valaki hamis. Nem hagyják abba a dalt és néz mindenki arra, aki elrontotta. Szó nélkül folytatódik minden, mintha mi sem történt volna. Sajnos én olyannyira hamisan játszom, hogy semmiféle zenekarban nincs helyem. És mivel azt, aki nem tud hangszeren játszani, a társadalmunk is kirekeszti, így nem sok esélyem maradt arra, hogy legyek valaki. Az én családom az egyik leghíresebb az országban. A szüleim remek zenészek, náluk jobbat keresve sem találni. 
 A karmester. Ő a zenekar feje. Irányít, dirigál, meghatároz. Zeneileg művelt, több hangszeren is játszik. A zenészek felnéznek rá.

     Szégyenkeznek miattam. De nincs ebben semmi furcsa. Ha jól zenélsz, az emberek szeretnek. Ha nem, akkor számkivetetten élheted le hátralévő napjaidat. Ez az élet rendje. Mikor egy gyerek megszületik, kiválasztják neki a hangszerét. Ez kíséri őt majd élete végéig.  De kifelejtettem még egy apróságot. Történelmünkben először fordult elő, hogy valakinek botfüle van. Az emberek úgy tartják, nem vagyok idevaló. Biztosan örökbefogadott gyerek vagyok. Talán egy földönkívüli, esetleg robot. De egy dolog van, amiben mindenki egyetért: én vagyok az egyetlen, és egyben a legnagyobb szégyene ennek a világnak.

     A hétfő reggel ugyanúgy indult, mint mindig. Mire leértem a konyhába, már ott ült mindenki a reggeli körül. Annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy észre se vették mikor leültem közéjük. Most is, mint az elmúlt hetek minden napján a téma a közelgő Zene Ünnepe volt. Ez az ünnepség a legnagyobb mind közül. Ezt várja minden kisgyerek, minden felnőtt, és minden nyugdíjas. Egy szóval mindenki. A születésnapok alkalmával az ünnepelt mindig egy oklevelet kap. Ezen az oklevélen ez áll: „Gratulálunk! Immáron XY éve ügyesen bánsz a hangszereddel. Kívánunk neked további tiszta dallamokban gazdag éveket!” Ami még ünnepszámba vehető, az a karácsony. Olyankor gyertyát gyújtunk, és a család közösen eljátszik egy dalt. De a Zene Ünnepe egészen más. Minden év őszén kerül megrendezésre, és egy hétig tart. Holnap lesz a megnyitó ünnepély. Ez egy afféle hálaadás. Hálát adunk a zenéért. Rengeteg a hangszeres fellépő, a rendezvény, és számos verseny és vetélkedő áll a kihívásra vágyók rendelkezésére. A részvétel kötelező. Igaz, nincs ember, aki ne venne részt szívesen az ünnepélyen. Kivéve persze engem.

     A családom tehát érthető okokból rendkívül izgatott. A kishúgom, Lia most először léphet fel a nagyszínpadon: betöltötte hatodik életévét.

-… és a hajamban rózsaszín szalagok lesznek majd. Anyu megígérte, hogy kölcsönadja nekem a púderét, és a szájfényt. Kapok majd rózsákat? Azért a rózsa a legmegfelelőbb…
 A fuvola. Csiripel, csacsog, be nem áll a szája. Az emberek szeretik hallgatni, megmosolyogtatja, elbűvöli őket. 

     Én sosem léptem fel, most sem fogok. Pedig lassan már háromszor is megvagyok hat éves. Összefogtam hosszú, barna hajamat, és szó nélkül léptem ki az ajtón.

     Szeretek korán elindulni az iskolába, így nem kell rohannom, szép lassan sétálhatok. Az utcán minden ember a hangszerét cipelve rohan. Egy nő megbotlik kottái kiesnek a kezéből, szétszóródnak a földön. Bosszankodva hajol le értük. Egy férfi segít összeszedni. Tekintetük összetalálkozik, életük összefonódik. Egy férfi rohan, hátán nagybőgő. Egyszer csak észrevesz maga előtt egy kottát. Boldogan veszi fel, megköpdösi: „Anyád, apád idejöjjön!”. Idős néni nehézkesen száll fel a buszra. Egy segítő kéz a vonóját nyújtja neki, felhúzza. Itt mindenki életében fontos szerepet játszik a zene. Sőt mi több. Itt mindenki élete a zenéről szól. Néha úgy érzem, mintha egy olyan bolygón élnék, mely egy violinkulcs körül forog.

      Az iskolához érve látom már amint Liza szeplős arca mosolyra húzódik, majd egy nagy lendülettel, integetve indul meg felém.

    -  Szia! Azt hittem már sosem érsz ide. Nem fogod elhinni! Mégis lesz párom a Hangjegyek bálján! A fiú állati magas, sötét hajú, vonzó…

      A Hangjegyek bálja a fiatalság legkedveltebb rendezvénye, a Zene Ünnepének nyitó éjszakáján kerítenek rá sort. Liza pedig az én legjobb barátnőm. Egészen kiskorunk óta ismerjük már egymást. Ő az az ember, akit sohasem érdekeltek a hiányosságaim, és aki mellett elfelejthetem, hogy egyáltalán van bármiféle hiányosságom.

A dob. Megadja a ritmust, a pörgést. Ha elveszettnek érzed magad segít, hogy bekapcsolódj, hogy könnyedén felvehesd újra az élet fonalát. Olyankor már olyan hangosan hallod, hogy a szívedben érzed a dübörgést. 

      Együtt indultunk meg az iskola felé. Egyértelműen ez az intézmény az ország legjobb iskolája. A legkiválóbb zenészektől tanulhatunk a legmagasabb szinten. Én csak azért tanulhatok itt, mert a szüleim gazdagok és befolyásosak. Mindennap érzékeltetik velem a tanárok, a diákok, a portás, a takarítók, karbantartók, a titkárság, és minden itt dolgozó, hogy mennyire más vagyok, és hogy ez a másság milyen gyalázatos. Kóruspróbán apró termetem ellenére a leghátsó sorban kell állnom, és lehetőleg csak tátognom. A ritmusképletek bonyolult rendszerét sohasem értettem meg. Technika órán nem tudok szép hasat faragni a csellónak. A különböző hangszeres órákról jobb, ha említést sem teszek. Az egyetlen, ami jól megy, az a zenetörténet. Ott csak magolni kell, azzal meg nincs gond, az egyetlen bökkenő persze csak az, hogy nem érdekel. -  „ Mi lesz így belőled?”- hallom mindenfelől. És hogy őszinte legyek fogalmam sincs. Valószínűleg maradok az, aki egész életemben voltam. Egy Senki.

      A biciklik mellett állt egy fiú. Zenét hallgatott. A neve Picimado. A szülei külföldiek.  Évek óta figyelem. Nem tudok hibát találni benne.

A gitár. Ha megszólal, te elnémulsz. Alakja, teste, nyaka, minden tökéletes. A végtelenségig hallgatnád. Bármit képes eljátszani. Gyakran csak kíséret, mégsem tudsz nem figyelni rá.

     Az aulában az első ember, akit megpillantottam, az Gitta volt. De ez nem is meglepő. Ő szinte mindenhol ott van. Hosszú szőke haj, ami minden lépcsőfordulóban nagyot libben. Fekete szempillák, melyek úgy rebegnek akár a kolibri szárnycsapása. És persze elengedhetetlenek a rövidnél is rövidebb ruhadarabok, valamint a magas sarkú, amivel nap mint nap fakopácsot imitál. Olyan népszerű, amiről sokan csak álmodhatnak. Hangja gyönyörű, tehetsége páratlan.

A hegedű. Rendkívül karcsú, alakja kifogástalan, hibátlan. Játékával lenyűgözi közönségét mégis oly könnyű hamisat találni benne.

Megfordult és rám nézett. Mélyen, szikrákat szórva, egyenesen a szemembe.

-          Mit nézel kislány? – kérdezte a világ leglenézőbb hangján.

     Egy hang sem jött ki a torkomon. Legszívesebben szétfolytam volna, akár egy nagy dézsa hideg víz a forró betonon. Annyiszor megmondtam volna már neki, amit gondolok. Annyiszor ordítottam már, miközben csöndben álltam. Annyiszor zokogtam már, miközben mosolyogtam. Annyiszor álltam egy helyben, miközben legszívesebben rohantam volna. De ha a szőke ciklonnal szembeszállok, akkor mindenki mással is.

-          Mi van, nem beszélsz? – kérdezte ismét, ezúton sokkal hangosabban. Mindenki felénk fordult. Éreztem, ahogy a tenyerem nedvesedik. Végül már facsarni lehetett volna.

-          …miért ne nézhetnék rád…? – szólaltam meg halkan.

-          Okosabbnak képzeled magad? Ki vagy te, hogy visszafeleselj? Én a te helyedben meghúznám magam és nem hoznék szégyent minden lépésemmel a családomra.

-          Semmivel sem vagy jobb nálam. –mondtam csendesen, de határozottan. Tudtam, hogy most már be kell fejeznem azt, amit elkeztem.

Az emberek körülöttünk felvihogtak, összenéztek vagy csak némán, elkerekedett szemekkel bámultak.

-          Hogy mondtad? – nézett rám Gitta homlokáig húzott szemöldöke alól.

-          Nem vagy jobb. Csak más.

      Ekkora már néma csend lett. A feszültséget szinte késsel lehetett vágni. Gitta arca zavart volt, majd pillanatnyi habozás után megszólalt.

-          Bizonyítsd be! A Zene Ünnepén. Holnap mutass valamit, amitől elhiszem, te tényleg megérdemled, hogy rád pazaroljam az időmet. De jobb, ha előre szólok, hogy semmi esélyed. Hiszen a zenén kívül mi mást is mutathatnál?

     Bólintottam, és igyekeztem kizárni a hahotázást, kuncogást, a földön fetrengve röhögést, valamint a hátam mögötti összesúgást. A tömeg szinte fojtogatott.

Az orgona. Hatalmas, félelmetes, kísérteties. Feléd kerekedik, a hatása alá kerülsz.

     Kétségbeesett voltam. Volt egy valaki, akinek a tanácsaiban feltétel nélkül megbíztam. Akinek a szemeiben nem látni mást csak tisztaságot, bölcsességet és tapasztalatot.  Ő nem más, mint a nagymamám. Azonnal hozzá indultam, szükségem volt rá.

A hárfa. Nyugodt, békés, csendes. Hangjával teljes harmóniába ringat.

      Gyönyörűen bánt a hangszerével, mégis mindig tudtam, hogy ő is más, sohasem tudtam miért.

A vörös fotelban ült, mint mindig. Puszit nyomtam az arcára majd leültem vele szemben. Mindent elmeséltem. Néhány percig a gondolataiba merült, majd megszólalt:

-          Ez a világ vak. Csak a hangszer semmi más.

-          Milyen másról beszélsz? – kérdeztem előredőlve a székben.

-          Add csak ide azt a dobozt! Ott van a könyvespolc mellett.

     Nagymama a dobozból apró diákat húzott elő. Gondosan a diavetítőbe helyezte őket, majd lekapcsolta a villanyt. Az első képen egy gyönyörű lányt láttam. Lábujjhegyen állt rózsaszín cipőben, tüllszoknyában. Lenyűgözően kecses volt. A következő képen egy fiút láttam kertész-nadrágban. A bőrén és ruháján különböző színű foltok voltak. Kezében pemzliféle, előtte pedig egy vászon melyen egy színes, élethű gyümölcsöstál volt. A harmadik dián sok férfit láttam. Egymás mellett álltak, mindegyik ugyanolyan ruhában. Egy gömbölyű tárgy volt egyikük kezében. Hátul hatalmas, füves tér. Egymást követték a diák. Ismeretlen volt számomra mindegyik. Kik ezek az emberek? Miért nem görbe az ujjuk a pengetéstől, miért nem hólyagos a húroktól?

-          Régen az emberek azt csinálták, amihez kedvük volt. – szólt Nagymama – táncoltak rajzoltak, sportoltak. Ám a világban egyre nagyobb különbségek alakultak ki. Az emberek közötti szakadék egyre mélyült. Elhatározták, hogy ennek véget vetnek. Egyenlőséget akartak.

-          Honnan tudsz minderről?

-          A nagymamámtól kaptam a diákat. Öröklődik. Rengeteget mesélt róluk. Imádtam hallgatni. Alig vártam már a napot, hogy továbbadhassam neked.

      Kezemben a dobozzal tértem haza. Bezártam a szobám ajtaját, bekapcsoltam a diavetítőt, és a magnómat. Elindult a zene. Megpróbáltam utánozni a képeken látott mozdulatokat. Behunytam a szememet. Egyre jobban éreztem. Éreztem, ahogy magával sodor. Végül már semmit sem kellett tennem. A testem magától mozgott. Végigtáncoltam a szobát, felszabadult belőlem minden. Mikor kinyitottam a szemem, már sötét volt. Patakokban folyt rólam az izzadság. Aznap este nagyon hamar elaludtam.

Az ünnepélyen kivétel nélkül mindenki ott volt. Remegtem. Egy hatalmas tér állt a rendelkezésemre. Egy csúszós parketta. Csak egy mikrofon állt előttem. Mindenki azt várta, vajon mit fogok énekelni. De én a magnómat tettem a mikrofon elé. Bekapcsoltam és táncolni kezdtem. Pont úgy, ahogyan előző este. Percekig táncoltam. Úgy éreztem, mintha Sötétség borult volna rám, semmit sem láttam csak a zenét hallottam, mintha csak egy zongora belsejében lennék. Egy hatalmas, épület nagyságú zongora belsejében. Ahol vak sötét van, de nem számít, mert innen hallhatom legjobban azt, amit a zongora játszik.

      

      Egy ember kivált a tömegből. Felállt és elkezdte utánozni a mozdulataimat. Egyre többen és többen követték. Lassan már több százan az én ócska, recsegő magnómra táncoltak.

     Valaki elkapta a kezemet. Picimado volt az. Magához húzott, és már együtt mozogtunk. A fülembe súgta:

-          Triangulum vagy. Apró, aranyos. Nem játszol nagy dallamokat, hangversenyeket. De olyan gyönyörűen csengesz, hogy csak a szépet juttatod az eszembe.

És számomra ez a néhány szó szebben szólt, mint a világ legtökéletesebben összehangolt szimfonikus zenekara. 

             2011. november 8.