6:3, 2:3, 0:6, 1:8 és a többiek

Annyit értek a focihoz, mint Dávid Ibolya, és ezt a nővérem is jól tudja, ezért kicsit meglepődtem, amikor születésnapomra egy önéletrajzi könyvet kaptam. Na és kiről szólt? Hát Edson Arantes do Nascimentoról. Hogy ki ő? Nem más, mint minden idők vitathatatlanul legnagyobb labdarúgója, Pelé. Azt mondta a nővérem, olvassam csak el, érdekesnek fogom találni.
Az ember azért olvassa géniuszok életrajzát, mert azt gondolja, hogy megérti a titkot. Aztán kiderül az, ami a Kung Fu Pandából is megtudható: az a titok, hogy nincs titok. Pelét szerencsére a foci mindennél jobban érdekelte, így sem a pénz, sem a hírnév, sem a nők nem tudták eltéríteni ettől a sporttól. Mivel apja is labdarúgó volt (akit az önéletrajzi regényben gyakran emleget Dondinhó-nak, anyját meg Donna Celeste-nek, hát elég érdekes), korán észrevették kivételes tehetségét, ezért 14 évesen már felnőtt csapatban játszott, 15 évesen került a Santos-hoz, 16 évesen már tagja a brazil válogatottnak, 17 évesen pedig már világbajnokságot nyer Brazíliának Svédországban. Négyszer vett részt labdarúgó VB-n: 1958-ban Svédországban, 1962-ben Chilében, 1966-ban Angliában és 1970-ben Mexikóban, ebből háromszor, és a szabályok szerint harmadszorra véglegesen elnyerték a Rimet-kupát. Pályafutása alatt csaknem másfélezer gólt lőtt.
Pelé nem szent, általános iskolai tanulmányait két évismétléssel abszolválta, középiskolát és főiskolát csak felnőtt fejjel végzett, hét gyermeke négy fészekaljból származik, ráadásul idősebb fia nem tudott megküzdeni apja nyomasztó árnyékával (már megint az a fránya transzgenerációs átok) és drogproblémák miatt gyűlt meg a baja a hatóságokkal. Mégis ő az utolérhetetlen példakép, aki valószínűleg nemcsak a 2014-es brazíliai labdarúgó VB-nek, de a 2016-os riói olimpiának is a méltán legnagyobb sztárja lesz.
A magyarokról háromszor tesz említést könyvében. Az 1954-es - számunkra oly tragikus - világbajnoksággal kapcsolatban azt írja, hogy a magyar-brazil meccsen milyen durvák voltak a magyarok, és hogy a tartalék Puskás a partvonalon kívülről egy palackkal megütött volna egy brazil játékost. (Ez az a VB, ahol nemcsak Brazíliát, hanem a korábbi világbajnok Uruguayt is legyőztük, hogy aztán a döntőben attól a Németországtól kapjunk ki páratlanul drámai módon, amelyet a csoportmérkőzések során 8:3-ra legyőztünk). Persze jót is ír Puskásról: ha válogatott meccsen nem is, klubmeccsen játszottak egymás ellen, Pelé a Santosban, Puskás Ferenc a Real Madridban. Elismeréssel szólt a magyar ballábas képességeiről, mint ahogy a '66-os VB kapcsán megemlíti a szintén brazil-verő magyar válogatott két tagját, Farkast és Albertet. Azt a meccset egyébként láttam, éppen Balatonon nyaraltunk, az egész üdülő a tévé előtt szurkolt. Ezen a meccsen nem játszott Pelé, mint ahogy egész labdarúgó pályafutása során egyszer sem a magyarok ellen. Akkor úgy éreztük, senki sem állíthat meg minket, de a negyeddöntőben kikaptunk a Szovjetuniótól.
Egyébként 20 évvel később, 1986-ban szintén láttam egy győztes (az utolsó győztes) brazil-magyart. Akkor nekem már volt színes tévém (Hitachi-képcsöves Videoton, áldassék a neve), ezért meghívtam a szüleimet meccset nézni. A mexikói VB-re készültünk (a '86-osra, merthogy '70-ben is volt egy VB Mexikóban), és megint azt hittük, hogy a döntőig meg sem állunk, hogy azután - szintén a Szovjetunió ellen - beleszaladjunk a legendás irapuatoi 0:6-os vereségbe.
Hagyjuk is most már Pelét, beszéljünk a magyar fociról, ha már nem értünk hozzá. Most, a londoni 6:3-as dícsőségünk 60. évfordulóján elgondolkodtam azon, hogy az "évszázad mérkőzésének" folyamatos emlegetése olyan igazán magyaros, sírvavigadós, darutollas kesergős. Az az aranycsapat, melynek tagjait jobban fel tudja sorolni egy igaz magyar, mint az aradi vértanúkat, alig egy év múlva a már említett berni VB-döntőben 2:0-ról 2:3-ra kikap Németországtól, legendás csatára, Puskás Ferenc Spanyolországba megy, ahol a Real Madrid hihetetlenül sikeres játékosa lesz, miközben itthon még beszélni sem szabad róla.

Petra Puskás Ferenc szobránál

Bár a '86-os 0:6 is elég nagy arányú vereség volt, 2013-ig kellett várni, hogy a magyar válogatott elszenvedje történelme második legnagyobb arányú vereségét, az amszterdami 1:8-at, és ezzel már meg is érkeztünk a stadionépítős jelenhez.
Rendszeres hallgatója vagyok Bolgár György betelefonálós műsorának, ahová egyszer nem más, mint Orbán Gáspár, a miniszterelnök fia telefonált be, hogy mondaná már meg a műsorvezető, hogy miért mondogatja állandóan azt, hogy a felcsúti stadiont közpénzből építik, mikor a Puskás Akadémia alapítványa önkéntes adományokból épít arénát. Bolgár egy kicsit meglepődött, de nagy-nagy türelemmel magyarázta, hogy sportcélú adományra a nyereségadó egy részét lehet befizetni (vagyis közpénzt), és nem véletlenül kapott a Puskás Akadémia több adományt, mint az összes többi labdarúgó egyesület együttvéve. A különböző állami megrendelések nyerteseitől elvárták, hogy ne másnak, hanem pont a Felcsútnak fizessék be nyereségadójuk egy részét.
Nos, a gazdaságnak sohasem tesz jót, ha megjelenik benne a kontraszelekció, a nem az érdemek szerinti finanszírozás. De a focin egyből meg is látszik. A helyzet ismeretében bizony a bukaresti 0:3 és az amszterdami 1:8 törvényszerű volt, ahogyan törvényszerű lesz a szolgáltató cégek nonprofittá tétele után azok szétzüllése.
Persze Pelé is szidja a korrupt brazil labdarúgást, és egykori sportminiszterként próbált is tenni ellene. Úgy látszik, a brazil focit még a korrupció sem tudja tönkretenni. A magyart pedig a legjobb tehetséggondozó programok sem tudják felemelni. Hol a hiba?