Moldova György: A csarab és a fenyő

Ezen a karácsonyon Moldova György egy írása jutott eszembe. Szó van benne fenyőről meg szeretetről, csak egy kicsit másképpen. Olvassátok:

A csarab lila virágú, alacsony, örökzöld félcserje, ha nagyon megszorítasz, még a latin nevét is tudom: calunna vulgaris - mondja erdész barátom -, de minden tulajdonsága közül az a legfontosabb, hogy ő a fenyő dajkanövénye. Úgy szokott kezdődni, hogy tenyészik a csarab egy erdei tisztáson, középső koronaszintben: fölötte fák, alatta füvek, mikor is a szél odafúj egy fenyőmagot, lehull mellé a földre. A csarab először észre sem veszi, egy-két év is beletelik, amíg a magból kibontakozik egy ujjnyi magas, pálcavékony csemete. Belátom, hogy tudománytalan felfogás, de az ember mindent a maga képére formál, és úgy képzelem, hogy az életközösségbe került növényeket nemcsak fizikai és kémiai folyamatok fűzik egybe, hanem érzelmi kapcsolatok is. A csarab is rácsodálkozik a kis jövevényre, aki nélkül meglett volna ugyan, de ha már ide sodródott, megesik a szíve rajta, és a gondjaiba veszi. Tudja, hogy csak vendég a házánál, más sorsot kell majd betöltenie. Télen megvédi a derékroppantó vizes havak ellen, nyáron pedig az árnyékába fogadva oltalmazza a mindent kiszárító napsütéstől. Ha egy-egy tűlevél mégis megsárgul a fenyőn, vagy a vezérhajtása lassabban emelkedik, a csarab aggódva figyeli, és megkönnyebbül, mikor a bajok elvonulnak.

Évek telnek el így, együtt jóban-rosszban. A csarab tudja magáról, hogy nem örök életű, de szeretne addig kitartani, amíg a fenyő megerősödik, és megállhatja a helyét a megpróbáltatások között. Tolná az időt előre. Örömmel figyeli, hogy vastagodik a törzse, csúcsa hogy indul el a fény felé. Aztán jön egy magamfajta erdész, aki ásójával kiemeli a csemetét gyökérlabdástul, elviszi, ki tudja hová: fagykár okozta erdőpótlásra vagy egy díszkertbe. Búcsú nincs ilyenkor, a fenyőknek is az a sorsa, hogy menniük kell, a csarab csak annyit konstatál, hogy milyen szépre nőtt meg a parányi mag. Aztán a csarab magára marad a kis fenyő helyének behorpadó gödre mellett. Nem sárgul el, élete hossza nem az ő kívánalmaitól függ. Egyedül hajlong a szélben, és szemrehányásokat tesz magának, amiért nem élvezte ki jobban azokat az éveket, melyeket együtt tölthetett a fenyővel.

Nem tudom, miért jutott eszembe ez a példa, tűnődik el erdész barátom, talán azért, mert hirtelen túl sok lett az időm, mind a két lányom férjhez ment, és elköltözött.