Gyerekek fegyverrel

Egy korábbi posztomban már füstölögtem arról, hogy az 56-os forradalom 60. évfordulójára a hivatalos propaganda az utca emberét, a pesti srácokat állította középpontba, méltatlanul megfeledkezve Nagy Imréről és mártírtársairól. Óriásplakátok lepték el a köztereket, melyekről az utcai harcosok ismert és kevésbé ismert hősei tekintenek le ránk: Pongrátz Gergely a Corvin közből, vagy Szabó bácsi, a Széna tériek parancsnoka. (Mondjuk a plakátokat kicsit összekeverve tették ki, Pongrátz került a Széna téri házfalra).
A plakátok között szerepelt egy fegyveres gyermeket ábrázoló kép is.

És ezzel kapcsolatban vita alakult ki, ugyanis az eredeti képet a Life magazin fotóriportere, Michael Rougier készítette, és a kép alatt szerepelt az ábrázolt gyermek neve: Pruck Pál. A mostani óriásplakátokon azonban egy másik név szerepel, Dózsa László színészé, aki már többször is dicsekedett azzal, hogy a forradalom idején 14 évesen maga is részt vett a harcokban.
Miközben Pruck Pál lánya részben korabeli fényképekkel, részben édesapjának még a 80-as években adott interjúival igyekszik bizonyítani, hogy a képen igenis Pruck szerepel, addig az emlékév kormánybiztosa, Schmidt Mária nem tágít attól, hogy a képen Dózsa látható, hiszen "ő maga állítja azt".
Engem viszont egyáltalán nem érdekel voltaképpen kit is ábrázol a plakát, mert egyszerűen megengedhetetlennek tartom, hogy fegyveres gyermeket példaképként próbáljanak beállítani. A gyermekkatonák sohasem hősök, mindig áldozatok.

Amikor megkönnyezzük Gavroche-t a Nyomorultakból, akkor sem a hőst, hanem a helyzet áldozatát siratjuk meg. A gyermeki személyiség még kialakulatlan, formálható, bármilyen eszméért vagy vallásért fanatizálható. Nem véletlen, hogy Hitler hadseregében, de még az Iszlám Állam terroristái között is találunk gyermekeket.

Az utókor persze kimondhatja az egyik háborúról, hogy jó ügyet szolgált, ezért az abban harcoló gyermekek hősök voltak, egy másik háború pedig agresszió volt, abban csakis gonosz gyermekek harcolhattak. De egy cselekedetet nem igazolhat az utókor, nem heroizálható utólag egy fegyverrel harcoló gyermek.
Míg Pruck Pál lánya elismerte, hogy édesapja egy félrevezetett suhanc volt, addig a kormánypropaganda hősként próbálja eladni nekünk azokat a gyerekeket, akiknek 56 csak egy jó kis balhé volt.
Szerintem pedig ezzel nagyon mélyre süllyedt a hivatalos kormánypropaganda, csodálom, hogy senkinek nem volt elég bátorsága ahhoz, hogy megakadályozza, hogy ez a plakát utcára kerüljön.

A Grund mi vagyunk

Bori egy alapítványnál önkénteskedik, melynek vezetője Dés László lánya, Dés Julcsi. Még valamikor tavasszal egyszer ő hozta haza kocsival Borit, az autóban ott ült Dés Julcsi férje és gyereke is. A gyerek valami zenét hallgatott és közben azt kiabálta: Éljen a Grund, éljen a Grund! Mi ez a zene? - kérdezte Bori. Pszt! Ez még titkos! Ősszel mutatják be nagypapa új darabját a Vígben, A Pál utcai fiúkat. - válaszolt Julcsi.
Mint már írtam, Kati közönségszervezője egy zseni, aki nemcsak A bajnokra, de erre A Pál utcai fiúkra is simán szerzett nekünk jegyet. Nemes alapanyaghoz nyúltak az alkotók, hisz nincs más magyar könyv, amely több kiadást ért volna meg vagy több idegen nyelvre fordították volna le, mint Molnár Ferenc klasszikusa. Számos feldolgozását láthattam már: Fábri Zoltán 1969-ben bemutatott filmjét, amely egyben az első magyar film volt, melyet Oscar-díjra jelöltek, de készült róla egy olasz minisorozat, sőt, láttuk a Bárka Színházban (melyet azóta bekebelezett a Közszolgálati Egyetem) azt a feldolgozást, ahol nem a színpad, hanem a nézőtér forgott a megfelelő helyszín irányába.
Nemcsak az irodalmi alapanyag volt nemes, de az alkotók is. A zenét Dés László szerezte, a versszövegeket pedig Geszti Péter írta, akárcsak a pont 20 éve bemutatott A dzsungel könyvében. Dés és Geszti első közös produkciója rögtön átütő siker lett, két évtizede folyamatosan játssza a Pesti Színház, mi is láttuk már többször, de a CD is megvan. Egy időben nem volt olyan iskolai előadás, ahol valamelyik osztály elő ne adott volna belőle egy részletet, vagy használta volna fel a zene egy-egy részletét.
A Pál utcai fiúk rendezője Marton László, a Vigszínház Nagy Öregje, aki 43 évvel ezelőtt a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról megrendezésével tette magát közismertté. Ez volt Presser Gábor első musicalje (az irodalmi alapanyagot, Déry Tibor regényét olvastam, a dalokat ismerem - Ringasd el magad, Menni kéne stb. - de a darabot sohasem láttam).
És ha már így belefolytunk a musical-történelembe, említsük meg, hogy magát a műfajt az 1957-ben bemutatott West Side Story-tól számítjuk, ez volt, minden musicalek anyja. Presser Gábor szerint ezt a művet Leonard Bernstein kizárólag isteni sugallatra, égi közreműködéssel írhatta meg (egy földi múzsa, egy bizonyos Maria közreműködésével). Nem sokkal később, 1961-ben, 55 évvel ezelőtt született meg az első magyar musical, Ránki -Vas-Hubay: Egy szerelem három éjszakája. Ennek a darabnak a megszületésénél is óriások bábáskodtak. Ránki György a komolyzene magaslatairól szállt le a "könnyebb" műfajhoz, akárcsak Leonard Bernstein, a versszövegeket sem kisebb költő írta, mint Vas István, az ötletadó Ungvári Tamás volt, a rendező pedig az ifjú Szinetár Miklós. A művet a kérészéletű, a mai Thália Színház helyén működő Petőfi Színház mutatta be.
Ma már a külföldi és hazai zenés darabokkal tele van A padlás, de fontos, emlékezetes előadásokról és szerzőkről nem árt megemlékezni: Presser-Sztevanovity: A padlás, mely 25 éve töretlenül megy, Szörényi-Bródy: Kőműves Kelemen, melyet két éve láttunk újra Alföldi Róbert rendezésében, de szeretem a kevésbé ismert Szomor György-darabokat, a Diótörő és egérkirályt és a Monte Cristo grófját is. És most már a Dés-Geszti szerzőpáros is kitörölhetetlen lesz a magyar musical-történetből.
Geszti egyszer már feldolgozta a Pál utcai fiúkat, 2005-ben a Nagy Könyv televíziós műsorfolyamban. Az ott készített negyedórás filmje zseniális, gondoltuk, hogy talán felhasznált belőle valamit a mostani előadásban, de néhány szövegfoszlányon kívül semmit.
A lírai dalok kivételével a zene végig feszes és ritmusos, a szöveg pedig pergő-lüktető, ahogyan azt már Gesztitől megszokhattuk, aki méltó utódja a nagy magyar rímgyárosnak, Romhányi Józsefnek. A rendezés sokban hasonlít A Dzsungel Könyvére és a Kőműves Kelemenre, sok benne a férfias ritmusos, szinte törzsi jellegű tánc. A még bemutató előttinek számító második (!) előadást sikerült megtekinteni, így még nem volt kapható a zene CD-je, de mindenképpen meg akarom szerezni.
Nemecsek Ernő a 20. század tragikus hőse, az értelmetlenül halálba küldött kisember, de akinek mégis megadatott az a kiváltság, hogy az álmaiért élhetett-halhatott. A Pál utcai fiúk a 20. század egyik legnagyobb magyar mítosza.
Mert a Grund mi vagyunk.


---

A kifordított köpeny

Biztos nektek is vannak olyan facebook-ismerőseitek, kedves olvasóim, akik csak bizonyos témákról posztolnak. Egy volt tankörtársam például kizárólag lovakról, a lósportról osztott meg tartalmat egészen addig, míg fel nem merült az internetadó ötlete. Onnantól facebook-oldala tele lett Fidesz-ellenes posztokkal. Azóta az élet visszazökkent a régi kerékvágásba, már csak néha-néha olvashatok tőle nem lovakkal kapcsolatos megosztásokat.
Egy vidéki nagyvárosban élő unokatestvérem kizárólag menhelyi kutyákról, befogadásra váró cicákról posztol. Ezért csodálkoztam el idén márciusban, amikor azt a hírt osztotta meg FB-oldalán, hogy a budapesti Katona József színház bemutatta Pintér Béla darabját, A bajnokot. Rögtön keresgélni kezdtem a net bugyraiban a darabról, meg arról hogy mi köze van a darabnak az én unokatestvéremhez.
Bevallom, korábban sohasem hallottam Pintér Béláról és társulatáról, a zenés színháznak arról a különleges formájáról, melyet ez a színtársulat űz, a nemzetközi díjakról és a hangos hazai sikerekről. A Szkéné Színházban (Műegyetem) és az Átrium Színházban (volt Május 1, később Átrium Mozi) játszanak főleg, de Pintér Béla más vidéki és fővárosi színházakban is rendez. A bajnokot a Katona József Színház felkérésére írta és rendezte.
Na de mi az a tartalom, ami a kizárólag kóbor házi kedvencek iránt érdeklődő unokatestvérem ingerküszöbét is átlépte. Csak nem egy állatmenhelyen játszódik? Esetleg az elhagyott kutyák lázadásáról szól, mint A fehér isten? Mindkettő rossz válasz. A dolog hátterében az a pletyka áll, hogy egy vidéki polgármestert a felesége megcsalja egy másik nővel, aki történetesen egy olimpiai bajnok. A pletykáról sohasem hallottam korábban, de kiguglizni is elég nehéz volt, mert mindenki csak virágnyelven fogalmaz, nehogy személyiségi jogi pernek tegye ki magát. Így fogok én is tenni ebben a posztomban.
Szóval a gyanúba kevert polgármester történetesen pont unokatestvérem városát vezette, és tudtam, hogy nem nagyon szimpatizál vele. Én is láttam a polgármestert és feleségét egy budapesti rendezvényen kb. egy hónappal A bajnok bemutatója után, és pont olyan sandán tekintettem rájuk, ahogyan ilyen pletyka után bámulják az embert: Nahát szegény, ez a nő tényleg megcsalta azzal a sportolóval, akinek úgy szurkoltunk az olimpián?
Katinak nagyon jó közönségszervezője van, de még ő is csak mostanra tudott jegyet szerezni, az a hír járta, hogy egy  évre előre elkeltek a jegyek. A darab Puccini A köpeny című egyfelvonásos operája alapján készült, a szereplők - akik ezúttal nem a Pintér Béla társulat tagjai hanem a Katona színészei - végig Puccini-zenére énekelnek. A köpeny egy hagyományos szerelmi háromszögről szól és Párizsban, egy a Szajnán horgonyzó uszályon játszódik. A bajnokban nemcsak zenei utalások vannak az eredeti mintára, de a színpadkép és egy-két díszletelem is, viszont Pintér Béla más Puccini-operából is szemelgetett, nemcsak A köpenyből.

Jelenet a darabból (forrás: Katona József Színház)

Groteszk hatást kelt, hogy a színészek nem operaénekesi, hanem normál énekhangon éneklik végig a darabot zongorakísérettel, és Puccini édes dallamára olyan szöveg hangzanak el, mint "Ne legyél bunkó, Béla", "Te mocskos állat" vagy "B@ssz@ meg!"
A zenés darab a mögötte húzódó pletykától elvonatkoztatva is működik, karakterei között megtalálható a hedonista, csajozós-kábítós politikus, az unatkozó, aranykalitkába zárt politikusfeleség, a mindent megoldó kampányfőnök, az alkoholista-hímsoviniszta városi tévés.
A zárókórusban Kalaf herceg áriájának dallamára éneklik a szereplők: "Titkom nem tudja senki meg...mert hazugságban nincsen határ".

Update 2016. november 8:
Megnéztünk egy másik Pintér Béla-darabot, a Parasztoperát is. Ezt már Pintér Béla saját társulata adta elő az Átrium Film-Színházban. Ebben is végig énekelnek részben barokk operák, részben székely népdalok motívumaira kamara-zenekari kísérettel, de zömében mai, profán szöveggel. Katival ezzel ünnepeltük meg megismerkedésünk 28. évfordulóját.

Méltó módon ünnepelNI

"egyszer majd el kell temetNI
és nekünk nem szabad feledNI
a gyilkosokat néven nevezNI"
(Nagy Gáspár: Öröknyár, elmúltam 9 éves)

Egy évvel ezelőtti posztomban azt írtam, hogy ha a forradalom 60. évfordulóján állni fog A forradalom lángja, abban egy kicsit nekem is részem lesz. Nos, áll a Láng, de én nem ilyen lovat akartam. Erről már írtam egy hónapja. Nemcsak Mécs Imréék, de a DK is tiltakozik a Láng száműzéséért, sőt, pont ma hallottam, hogy az MSZP ma a Lángnál tartotta a frakció 56-os megemlékezését.
Mi Katival elmentünk a Láng fellobbantására 22-én délután. Tarlós István beszélt, és tulajdonképpen egészen tisztességes beszéd lett volna, összehasonlítva a nagyimrétlenített eseménysorozat többi eseményével. Hosszasan beszélt Nagy Imréről, a 20. századi magyar történelem egyik legtragikusabb sorsú hőséről. Sajnos azonban két súlyos hibája volt a beszédének:

• Nem tett említést arról, milyen körülmények között került el a Láng a Kossuth térről, és hogyan került a Nagy Imre térre.



A forradalom lángja új helyszínen, a Nagy Imre téren 

• A beszéde végébe csak belecsúszott egy kis migránsozás. Amikor szóba került a kétszázezer nyugatra menekült honfitársunk, Tarlós azt mondta, hogy mi magyarok nem dobáltuk el az okmányainkat, nem szemeteltünk, elfogadtuk az ételt, nem akartuk megváltoztatni a befogadó országok kultúráját és türelmesen vártunk a sorsunkra.

Október 22-én más 56-hoz kapcsolódó kulturális programot is próbáltunk szervezni, így mentünk el a Vigadóban megrendezett 56-os képzőművészeti kiállításra. Nem jártunk még a felújított Vigadóban, így Borit 18 évesnek hazudva családi jeggyel nemcsak ezt a kiállítást, de az egész épületet és a többi kiállítást is megnézhettük. Így láthattuk Molnár Sándor Kossuth-díjas festőművész Üresség című kiállítását, mely csupa fehér vászonból áll, persze a különböző árnyalatokban a tojáshéj-fehértől a vajszínűig.

Bori a fehér vásznak előtt

Nekem erről az a bizonyos Esterházy-idézet jutott eszembe: "Ez még kap fogni egy vajszínű árnyalatot". Valahogyan az egész 60. évfordulót egy vajszínű árnyalat, egyfajta unalom jellemezte. A hivatalos megemlékezésekben elsősorban az utca hőseiről, a pesti srácokról esett szó, és viszonylag kevés a szellemi vezetőkről, Nagy Imréről és mártírtársairól. Történészeket hallottam arról vitatkozni, van-e alapja annak a narratívának, hogy a forradalom megrendítő csapást mért a Szovjetunióra és a szocialista világrendre, utána már csak agonizált és 33 év múlva összeomlott. Viszonylag egyetért abban a történész szakma, hogy egyrészt a magyar nép hamar megkötötte alkuját a Kádár-rendszerrel, Trabantra, hétvégi telekre, fridzsiderre és háromévenkénti nyugati utazás lehetőségére cserélte a szabadságát, a béketábor összeomlásának elsősorban világpolitikai okai voltak.
Már 12 éve leforgatta Mészáros Márta A temetetlen halott című filmjét, eddig halasztgattuk a megtekintését, de mivel egyetlen tévéadó ünnepi kínálatában sem szerepelt, úgy gondoltuk, itt az ideje, hogy megnézzük. A film méltó megemlékezés, bár egy kis történelemhamisítás ebbe is belecsúszott: Nagy Imre utolsó szó jogán elmondott beszédéből kimaradt a nemzetközi munkásmozgalom igazságtételére vonatkozó rész, mintha a rendező titkolnivalónak tartotta volna, hogy Nagy Imre a bitó árnyékában is megőrizte baloldali elkötelezettségét, pedig rajta kívül több más 56-os mártír maradt haláláig szocialista, pl. Angyal István, aki utolsó szavaival is a szocialista Magyarországot éltette.

A 60. évfordulón érdemes megemlékezni arról, hogy 56-ban Nagy Imre 60 éves volt, idén lett volna 120.

Azért egy vidám esemény is jutott az ünnepre: Unokatestvérem évtizedek óta gitározik ilyen-olyan zenekarokban, de még sohasem hallottam játszani. Most az Egyhúronpendülők zenekar a Bajza utcában, egy kis bisztróban zenélt, öt gitár, semmi más. Country és blues zenét játszottak, a hallgatóság főként a zenészek ismerőseiből állt és a mi korosztályunk volt. Jól éreztük magunkat a 80-as évek KISZ-klubjaira jellemző hangulatban.

Az Egyhúronpendülők zenekar a B1 bisztróban

NÉPSZABI

A napilapoknak is megvan a maguk sorsa. A Népszabadság bűnben fogant 1956. november 2-án, és bűnben múlt ki 2016. október 8-án.
Édesapám világéletében akkurátus ember volt, így a forradalom viharai között a Népszabadság első példányát - számos más kiadvánnyal együtt - eltette.

A több mint egy hete tartó 56-os forradalom talán legoptimistább napja volt november 2-a. Nagy Imre kinyilvánította Magyarország semlegességét és a Varsói Szerződésből való kilépését (ezt később - immár sikeresen - Antall Józsefnek sikerült véghezvinnie). Kádár János pedig a frissen alakult MSZMP nevében az alábbi nyilatkozatot tette: "Népünk vérével bizonyította, hogy rendületlenül támogatja a kormánynak a szovjet erők teljes kivonására irányuló törekvését." Másnap már indult Szolnokra végrehajtani az árulást, megalakítani a Forradalmi Munkás Paraszt Kormányt. Az oroszok pedig több tankkal tiporták el a forradalmat, mint amennyit a II. világháborúban bevetettek.
A szüleim mindvégig előfizetői voltak a lapnak, illetve apám halála után már csak édesanyám, szerintem nem sokan vannak már ebből a fajtából. Ifjúkoromat a lap éppúgy végigkísérte, mint a 18-as villamos. Akik a szocializmusban szocializálódtak (nem pedig a kapitalizmusban kapitalizálódtak), azok fejből fújták a testvéri országok kommunista pártjainak újságjait: Pravda (Szovjetunió), Trybuna Ludu (Lengyelország), Rude Pravo (Csehszlovákia), Neues Deutchland (NDK), Zsenmin Zsipao (Kína), Granma (Kuba).
Istenem, mennyi hazugsághoz, megalkuváshoz kellett a lap szerkesztőinek asszisztálni. A '80-as évek elejétől már egy dossziét vezettem a lap hazugságairól, a Korean Air Lines 007-es járat lelövéséről 1983-ban, a Los Angeles-i olimpia bojkottjáról 1984-ben, a csernobili atombalesetről 1986-ban, vagy '88 táján két szovjet katona által elkövetett taxisgyilkosság.
A sok gyalázaton átment Népszabadság azért maradhatott fenn a rendszerváltás után, mert szép fokozatosan váltott át a reform-szocialista irányvonalra, 1989 őszén, amikor az MSZMP átalakult MSZP-vé, ezt az ikonikus fényképet hozta le a címlapon:

Ez a fénykép évekig kinn volt a faliújságomon, ugyanolyan optimizmussal töltött el, mint szüleimet az 1956. november 2-ai Kádár-nyilatkozat.
Talán az olvasók megszokásából, talán mert tényleg jó újság volt, a Népszabadság mindvégig megmaradt a legnagyobb példányszámú politikai napilapnak, csak a bulvárlapok tudták lekötözni. Egy fontos lépést - a többi hazai napilaphoz hasonlóan - viszont elmulasztott: nem sikerült idejében erőteljes on-line lappal előrukkolniuk, így az Origó, később az Index mindent letarolt. Bár a nol.hu a végére egész jó lett, ezt a piaci hátrányt már nem volt képes behozni.
2003-tól a lap fő tulajdonosa a Ringier csoport lett, mely 2014-ben fuzionált egy másik nagy lapkiadóval, az Axel Springer-rel, és a Gazdasági Versenyhivatal előírta, hogy a fúzióért cserébe meg kell válniuk a Népszabadságtól. Így lett a lap egy bécsi üzletember érdekeltségébe tartozó Vienna Capital Partners kiadóé, mely múlt hónapban a Mediaworks Hungary Zrt-be vonta össze magyarországi érdekeltségeit. Akkor sokan már tudni vélték, ez a manőver szorította ki a Fidesznél kegyvesztetté váló Spéder Zoltánt a kiadóból, és Fidesz-közeli tulajdonosokat, köztük a felcsúti milliárdos Mészáros Lőrincet emlegették. Anyukám már ekkor hívogatott, hogy jaj-jaj, mi lesz az ő kedvenc újságjával.

A Népszabadság szerkesztősége viszont rendületlenül menetelt tovább, Matolcsy György jegybankelnök és szeretője ügyeit, Rogán Antal helikopterezését tárta fel szívós kitartással. A propagandaminiszter azonban bosszúállónak bizonyult, és valószínűleg kiadta az ukázt a kiadónak, hogy a lapot el kell hallgattatni, hogy megtanulják a mórest. De a Mediaworks vezérigazgatója, Rónai Balázs nem volt hajlandó a hóhérmunkára és lemondott, így utódja, Katona Viktor hajtotta végre az ítéletet.
Természetesen ugyanúgy gazdasági okokra hivatkoznak, mint annak idején a Klubrádiónál, csak ott pancsernek bizonyultak. Itt most nem hibáztak. A legnagyobb példányszámú ellenzéki lap elhallgattatásával Magyarország Türkmenisztán, Azerbajdzsán szintjére süllyedt.


Népszabadság, élt 60 évet.

A csend segédigéi

Nagyon nehéz csendben lenni. Ezt nem én mondom, Esterházy Péter mondja (mondta).



A fenti előadás?/performance?/standup? 2015 június 4-én hangzott el a Margó Irodalmi Fesztiválon. Ekkor EP már tudta a diagnózist. A posztom apropóját pedig a Pozsonyi Pikniken megvásárolt A megrendülés segédigéi című kötet adja, melyben EP-t méltató írások vannak a nagy író pályatársaitól, barátaitól, tisztelőitől, összesen 64 szerzőtől. A cím az EP-életmű ismerői számára egyértelműen A szív segédigéi című "gyászmunkára" utal, melyben Esterházy az édesanyja halála fölött érzett gyászát próbálja feldolgozni.
A szív segédigéit olvastam már 30 évvel ezelőtt. Akkor már egy kicsit tudtam esterházyziul, túl voltam már a Termelési regényen, nem ért váratlanul az a zabolátlan nyelvi szabadság, ami ezt a rövid kötetet is jellemezte, de nem érintett meg igazán. Most, újraolvasva megrendítő volt. Azt hiszem, el kellett temetnem néhány közeli hozzátartozót, hogy megérintse a szívemet.
Visszatérve A megrendülés segédigéire, úgy éreztem magam, mint a mostanában egyre divatosabb halottbúcsúztatókon, ahol a háttérben egy slideshow a megboldogultról villant fel képeket, közben pedig a hozzátartozók, barátok egymás után méltatják a holtat, egy-egy epizódot elevenítve fel az életéből. Azt éreztem, amit az Egy elkésett dalban énekel Presser Gábor:

"Cikkek jelentek meg sorra, persze mindegyik dicsért,
Most csak jó kritikát kaptál a befejezett szerepért.
És még megtudhattam rólad, amit nem tudhatsz meg már,
Mindig barátságból szidtak, s csak barátokat bántottál."

Ennek Ungvári Tamás is hangot ad saját visszaemlékezésében: "Ó, hát ilyenkor már mindenki ismerte az elhunytat, ó, milyen kedves cimbora volt."
Persze azért sok szép gondolatot is olvashattam a kötetben EP-ről, Szilágyi Ákos például egyszerű de erőteljes verssel búcsúzott, címe Gyászkoszorú. Várszegi Asztrik búcsúztatójában pedig ugyanazt a meleg hangot hallhattam, mint az egy éve elhunyt Göncz Árpád temetésén.
Amikor már úgy éreztem, hogy túl sok a könny és a nyál, mindig egy-egy Esterházy-idézet tette helyre a dolgokat:

"Isten nem azért van,... hogy könnyítsen a halálon. Hanem hogy legyen értelme."

"Pilinszkynél szoktam rá erre, és jól bevált. Hogy a halál, a halála, a meghalála utáni napokban olvasgatom az illetőt. Ide-oda lapozgatok, együtt töltjük az időt; irodalmias nagyravágyás, hogy így a halál kicselezhető legyen."

A kötethez egy hangoskönyvet is csatoltak, melyben Esterházy Péter olvassa fel A Bermuda-háromszög című írását. A 21. század irodalmi nyelvén elmélkedve kimondja (kimondta) azt, ami saját halálával kapcsolatban is az egyedül releváns, igaz két szó:

"Amikor Pat Barker írónőt megkérdezték, mit szól az írókollégák szeptember 11-i kommentárjaihoz, azt felelte, hogy amikor a repülőgépek beleütköztek a toronyba, akkor szerte a világon sok keresztény, zsidó, muszlim és istentelen felkiáltott: Jaj, Istenem! És ennél többet azóta sem sikerült senkinek mondania. Jaj, Istenem."

Mahatma Gandhi mondta: "Csak akkor beszélj, ha értelmesebbet tudsz mondani a csendnél."

Jaj, Istenem.

Pillanatfelvétel

Magyarországon tíz év késéssel, valamikor a '80-as évek közepén mutatták be Andrew Lloyd Webber Jézus Krisztus Szupersztár című musicaljéből készült filmet. Szerintem nem a késő kádári vallásellenes kurzus volt az oka a késlekedésnek, épp ellenkezőleg, Kádárék nem akarták azt a vádat is magukra húzni, hogy Jézust nem a megszokott módon ábrázoló filmekkel hergelik az egyházat. A musical Jézusa lobbanékony és hisztérikus, Júdás viszont inkább csalódott és tépelődő. Azért az mégis más, ha az utolsó vacsorán nem az hangzik el: "Ez az én testem, ez az én vérem", hanem Jézus szemrehányóan így szól az apostolokhoz: "Felőletek ez a bor a vérem is lehetne, felőletek ez a kenyér a testem is lehetne!"
De volt a filmben két jelenet, ami különösen megragadott. Az elsőben Mária Magdolna illatos olajokkal kenegeti Jézust, Júdás pedig szemrehányást tesz neki, hogy a drága balzsamok helyett a pénzt a szegényeknek lehetett volna adni. Jézus elmagyarázza neki, hogy attól nem csökkenne a szegénység, ha minden pénzüket nekik adnák. A második jelenetben Jézus magányosan, meditálva sétál a pusztában, amikor leprások csapata gyűlik köré kérvén, hogy gyógyítsa meg őket. Jézus rájön, hogy egyedül túl kevés, hogy ennyi elesett, beteg ember üdvére legyen, és végül már türelmetlenül rájuk kiált: "Hagyjatok békén!"

Ez a jelenet jutott eszembe tegnap, amikor az Átrium Film-Színházban (régi Május 1 mozi, áldassék a neve) Katival megnéztük a Pillanatfelvétel című színdarabot (szerző: Donald Margulies). A darab egy haditudósító párról szól, a férfi újságíró (Bereczki Zoltán), a nő fotóriporter (Pokorny Lia). Mindketten megsérülnek, a férfi lelkileg, a nő fizikailag, ezért több hónapnyi rehabilitációra kényszerülnek. A darab a jól ismert dilemmákat járja körül, szerintem nagyon jól és hatásosan:

• Megváltozik-e bennünk valami, ha nap mint nap látjuk a híradóban távoli országok háborúit, a lakosság szenvedését két mosóporreklám között?
• Hogyan lehet szenvtelenül fotózni a pokol kellős közepén ahelyett, hogy megpróbálnánk tenni valamit?

A színdarab hősei is nehezen tudják eldönteni, hogyan folytassák az életüket, végül elválnak útjaik, a férfi a nyugodt polgári életet választja, a nő pedig visszamegy a frontra fotózni. Mi pedig hazatérve a színházból azon gondolkodtunk, miért csak akkor érik el az ingerküszöbünket a világban zajló szörnyűségek, amikor a menekültek százezrei már Európa határán táboroznak.
Tényleg kevesek vagyunk a baj méretéhez képest, mint Jézus Krisztus a fentebb említett filmjelenetekben? Ifjúkorom két könyvélménye jut eszembe, Albert Camus - A pestis, Sánta Ferenc - Az ötödik pecsét. Egyik regény főhőse sem mérheti magát Krisztushoz, mégis teszi a dolgát. A pestis Rieux doktor tudja, hogy nem sokat tehet az egyre terjedő járvánnyal szemben, de gyógyítani próbál. Mert ha semmit sem tenne, semmi értelme nem volna az életének. Az ötödik pecsét órásmestere, a látszólag cinikus alak a tomboló fasizmus kellős közepén azt teszi, amit egy kisember megtehet: ártatlan gyermekeket bújtat. Hát ezért választotta a tegnapi színdarab fotósa is, hogy visszamegy a háborús övezetbe tudósítani - tenni a dolgát.