Az utolsó vérvád-ügy Magyarországon

Egy korábbi posztomban a tiszaeszlári vérváddal kapcsolatban írtam arról, hogy az utolsó vérvád-ügy 1946-ban volt Kunmadarason. Most ennek 70. évfordulója kapcsán jelentetett meg a Magvető egy könyvet Egy piaci nap címen Závada Pál tollából.
Závadának már több könyvéről is blogoltam, legutóbb A fényképész utókoráról. Závada azt vallja, hogy nem létezik elvont történelmi felelősség, a történelem egyéni felelősségek mozaikkockáiból tevődik össze, Illyés szavaival: mindenki szem a láncban. Ezért is érdekelt különösen, hogyan interpretálja a szerző az olyan kollektív bűnöket, mint a lincselések, pogromok.
Závada más könyveinél tapasztalt több nézőpontúság helyett az Egy piaci napban egy elbeszélő meséli el a történteket, aki azonban szinte minden helyszínen jelen van. A község, Kunvadas - ezen a néven szerepel a történet helyszíne a regényben - tanítójának felesége szemtanúja az eseményeknek, néha együtt sodródik a lincselő tömeggel, néha osztozik az áldozatokkal a megverettetésben, jelen van minden pártközi gyűlésen és bírósági tárgyaláson, férjét az ügy kapcsán első fokon halálra ítélik.
A tiszaeszlári és a kunmadarasi vérvád sokban különbözik. Előbbire a dualizmus Magyarországán a zsidóság emancipációja mellett került sor, talán pont ezt a kezdődő emancipációt nézték rossz szemmel sokhelyütt. Az akkori nemzeti liberális kormányzat végül is jól kezelte az ügyet, mely végül a vádlottak teljes felmentésével végződött.
Závada szociológiai érzékenységgel, sánta-ferenci mélységgel tárja fel a háború utáni magyar falu társadalmi viszonyait. A földosztásban földjeiket elvesztő nagybirtokosok zúgolódnak, a hiperinfláció miatt a gazdaság romokban, ráadásul a holokausztot túlélt zsidók egy része is hazatért és visszakövetelte szétzabrált tulajdonát. Egy ilyen feszült helyzetben elég volt azt híresztelni, hogy keresztény gyermekek tűntek el a környéken, a zsenge keresztény húsból kolbászt készítenek a zsidók, és már indult is a pogrom, melyben három embert, iparosokat, kereskedőket agyonvertek.
A regényben olvashatunk a két hónappal későbbi miskolci pogromról is. Itt már nem volt szükség a vérvád-históriára. A helyi kommunista párt propaganda-hadjáratot indított a feketézők, áruhalmozók, árdrágítók ellen. A propaganda olyan jól sikerült, hogy egy feldühödött csőcselék a rendőrségi kíséretből kiragadott két zsidó származású malombérlőt, és egyiküket meglincselte. További szerencsétlen fordulata az esetnek, hogy az ügy kinyomozásával egy szintén holokauszt-túlélő nyomozó tisztet bíznak meg, aki nem bánik kesztyűs kézzel a gyanúsítottakkal, a szabadon engedettek rémtörténeteket mesélnek a likőrgyáros fiából lett ávós kínzásairól. A tömeg megostromolta a rendőrség épületét, és a rendőrtisztet is meglincselte. A rendteremtésre a városba érkező Rajk László belügyminiszter - akiről még nem sejtettük, hogy az imperialisták ügynöke - elrendelte, hogy az ügyet nem szabad antiszemita ügyként kezelni, így a vád garázdaság és csoportosan elkövetett erőszak lett megdöbbentően enyhe ítéletekkel, ahogyan a kunmadarasi ügyben is másodfokon csak enyhe ítéletek születtek. Az antiszemitizmus pedig fél évszázadra tetszhalott álomba szenderült, hogy aztán hamu alatti parázsként lobbanjon lángra a rendszerváltozás után.
Ami pedig a tömeges lincselést illeti, Borbély Szilárd Az olaszliszkai című drámája kapcsán már írtam arról, hogy vajon kivonhatja-e magát az egyén a tömeghisztériából. Kunmadarason három viselkedési forma létezett: aktív résztvevő, csendes szemlélődő (ők alkotják a többséget) és némán hazakullogó. Senki, de senki nincs - nyilván saját jól felfogott érdekében - aki fellépne az események ellen. A garázdaság és erőszak elkövetésénél a csoportos elkövetés azért súlyosbító tényező, mert nagyon veszélyes, öngerjesztő folyamat. Valószínűleg ősi, zsigeri, még a törzsi időkből származó oka van ennek. Elég csak a mostani foci-EB szurkolói viselkedésmintáit megfigyelni.
Másik fontos tanulsága a regénynek, hogy a rémhírek és összeesküvés-elméletek rituális  gyilkosságokról és háttérhatalmakról mindig csak ürügyként szolgálnak, a valódi ok mindig egy régóta szított gyűlölet megléte. A két világháború közötti hivatalos antiszemita propagandáról sem várhatta senki, hogy egycsapásra, nyom nélkül múlik el az emberek lelkéből. Ezért súlyos bűn az emberek alantas ösztöneire, a kapzsiságra, félelemre és idegengyűlöletre alapozni a propagandát. És itt lép be a kollektív bűn színterére is az egyéni felelősség.