Pénteken megnéztük a Vígszínház, ezen belül Eszenyi Enikő koncepcióját Horace McCoy híres darabjából: A lovakat lelövik, ugye? Sydney Pollack filmjét nem láttam. Úgy gondolom, hogy a most látott darab nagyon a 21. század trash-reality tévéműsorait próbálja kikarikírozni - sikeresen. Bár a valóságshow távol áll tőlem, a nézettségi adatok és Bori egyik blogbejegyzése is azt mutatja, hogy ez a műfaj képes nagyon a képernyő elé ragasztani az embereket.
A versenylovakat akkor szokás lelőni, ha lábuk törik, és így már nemcsak a gazdájuk számára értéktelenek, de saját további életük is szenvedés lenne. A saját személyiségükből kifordított valóságshow-szereplőket viszont a tévécsatornák egyszerűen szemétbe dobják, ha már nincs szükség rájuk. Ezt mutatta be a Vígszínház társulata ezen az estén.
Bár valóságshow-t nem nézek, be kell, hogy valljam, én meg tehetségkutatóműsor-függő vagyok. Ezekre a műsorokra is igaz a fenti megállapítás, hiszen ki emlékszik egy fél évvel ezelőtti megasztárra? Pedig ezen a héten tehetségkutató nagyhét volt.
A TV2 hatodik Megasztár sorozatát már péntekenként este fél tízkor, alig nézett műsorsávban, nézettségét tekintve a sor végén kullogva sugározták, és általános szürkeségbe fulladt volna, ha nincs a tüneményes tehetségű és ragyogó szépségű Radics Gigi, aki messze kiemelkedve a mezőnyből menetelt a győzelemig. A zsűri sem csinált titkot abból, hogy Gigit tartja az idei megasztárnak, így a többi versenyzőre csak a statisztaszerep maradt. A végén már csak azért izgultunk, nehogy az legyen, hogy Gigi azért nem kap elég szavazatot, mert mindenki őt látja esélyesnek.
A Megasztár második és harmadik szériájának döntőjét még a Papp László Sportarénában, telt ház mellett rendezték meg, majd a műsorfolyam kezdett érdektelenségbe süllyedni. Szánalmas volt nézni, ahogyan a szabályok folyamatos módosításával próbálták a nézőket még több sms-szavazásra buzdítani. A salgótarjáni cigánylány személyében azonban a TV2 megütötte a főnyereményt. Ismerek olyan embert, aki péntek estére azért nem csinált soha programot, mert akkor Radics Gigit kell nézni...
A konkurens RTL Klub tehetségkutatójának, a Csillag születiknek ugyan csak a jövő héten lesz a fináléja, a három finalista már megvan: egy táncdalénekes, egy operaénekes és egy tánccsoport. Ezt a műsort a szombat esti főműsor-sávban adják, hozza is az elvárt nézettséget, bár itt is megfigyelhető a folyamatos szabálymódosítás: idén a 12 döntőst már nem a közönség, hanem a zsűri válogatta, de hogy mégis elég hosszú legyen a műsorfolyam, hat versenyző után már egyesével estek ki a résztvevők és a finalisták száma sem négy, hanem három. Viszont az idei műsorfolyam igazi sztárja nem egy versenyző, hanem egy zsűritag, akinek öntörvényű kritikái nagy visszhangot keltettek, szöveges és videó-blogjai pillanatok alatt a legnépszerűbb netes naplók lettek. Puzsér Róbertet lányaim kezdetben csak "keselyű"-nek nevezték, aztán egyre jobban kezdték élvezni kritikáit. Nem csodálkoznék persze, ha ugyanúgy a média által kitalált személyiség lenne, mint a megasztárok.
Ezen a héten volt az eurovíziós dalfesztivál is. A gazdag olajország, Azerbajdzsán rendezte, mivel tavaly versenydaluk általános megdöbbenésre az élen végzett a versenyben. A rendezés nagyvonalú és pazar, a lebonyolítás pedig zökkenőmentes volt, mindig elámulok ekkora televíziós profizmus láttán.
Az eurovíziós dalfesztivál velem egyidős, '56-ban volt az első. Kezdetben egy szűk klub háziversenye volt. A rendszerváltozás után a kelet-európai országok is szerettek volna részt venni a versenyben. Eleinte a "régiek" automatikusan döntősök voltak, míg az "újaknak" selejtezőn kellett részt venniük. A sok méltatlankodás után rájöttek, hogy ez így mégsem elég demokratikus, ezért az előző fesztivál első 10 helyezettje a következő évben selejtező nélkül juthatott a döntőbe, a többiek selejtezőn vettek részt. Az utóbbi pár évben mindenki énekel a selejtezőkben, kivéve a "még egyenlőbb" öt országot, Nagy-Britanniát, Franciaországot, Németországot, Olaszországot és Spanyolországot, akiknél eltekintenek az előzetes megmérettetéstől.
Sokat lehet olvasni arról, hogy milyen igazságtalan a győztes dal kiválasztása: a résztvevő országok egymás produkcióira szavaznak, így a művészi érték helyett az egyes népek közötti szimpátia dönt. Idén például a magyar produkció csak a magyaroktól, vagyis a környező országok magyarjaitól kapott szavazatot. Ennek ellenére úgy gondolom, az igazi érték utat tör, a győztes dal mindig hordoz valami pluszt. A magyar produkciók sokkal jobb helyen végeztek, ha az előadóik szerethetők voltak (eddigi legjobb helyezésünk egy 4. hely). A Compact Disco technikailag igényes, dallamos számot adott elő, de a fellépők nem tudták elnyerni a nézők szimpátiáját. Náluk nagyobbat talán csak a legendás Engelbert Humperdinck bukott, aki brit színekben indulva 45 évvel a Last Waltz után 76 évesen ismét egy keringőt adott elő! Egy jó keringőt. De kinek kell egy öregember által elénekelt romantikus keringő 2012-ben az eurovíziós dalfesztiválon?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése