Hencidától Boncidáig

Két éve voltam utoljára lagziban, most azonban unokahúgom (sógornőm nagyobbik lánya), Eszter ment férjhez. Eszter, aki végzettségére nézve rendezvényszervező, maga vette kezébe az esküvő szervezését, és meglehetősen professzionálisan, minden részletre kiterjedően folyt az előkészítés. És hogy ez a nyilvánosság felé sem volt titok, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az egész szervező munkáról blogot vezetett, amelyben szinte minden részletbe beavatta az érdeklődőket. Egy évekkel ezelőtti posztomban már írtam néhány esetet közvetlenül esküvő előtt megfutamodott vőlegényekről, és őszintén bevallom, megfordult a fejemben, hogy mi lenne ha... - de csitt, itt ilyen elő sem fordulhatott.
Először voltam életemben egyhelyszínes esküvőn, vagyis ahol a szertartás és a lakodalom azonos helyen kerül megrendezésre. Eszternek ilyen esküvője volt. Vitathatatlan hátránya ennek a megoldásnak, hogy nem lehet csak a szertartáson részt venni. Pedig a házasságok, temetések (meg a bírósági tárgyalások, egyetemi vizsgák) hagyományosan nyilvános rendezvények. Az esküvőt kihirdeti a pap, az egész gyülekezet elmehet rá. Amikor Katival 25 évvel ezelőtt magunknak kerestünk esküvői helyszínt, bementünk egy házasságkötésre, ahol viszonylag kis számú vendégsereg volt. Szerintem azóta is azon tanakodnak, kik ezek az idegenek itt a fotókon.
A többhelyszínes esküvőknek ezen kívül külön hangulatot ad a násznép vonulása, akár gyalogosan a városházáról a templomba, akár tülkölő, feldíszített autókonvojban keresztül a városon. Hát az ilyen típusú rendezvényeken ilyen nincs (Én egyébként kötöttem fehér szalagot az autónkra, de ahogy körülnéztem a parkolóban, csak a mi autónk díszítése utalt arra, hogy lakodalomban vagyunk. Amikor hajnali kettő felé hazafelé hajtottunk, meg is állított egy rendőr, remélve, hogy pozitív alkoholteszttel egy kis bevételre tehet szert. Csalódnia kellett).

A rendezvény hibátlan volt, a dekoráció tökéletes (vintage stílusú csipkés, tört fehér és vanília szín dominált az ifjú pár ruháján, a drapériákon, meghívókon, menükártyákon). Minden részlet ötletességről és figyelmességről árulkodott. Volt lufieresztés, homoköntés (ez a viszonylag új szokás, a menyasszony és a vőlegény kétféle színű homokot önt össze egy üvegbe, mely véletlenszerű mintát alkot). A vendégsereg tesztet tölthetett ki arról, mennyire ismeri a menyasszonyt és a vőlegényt, de volt menyasszonytánc, az ifjú pár önismereti játéka. A diszkós igyekezett minden korosztály igényét kielégíteni, ment is a tánc rendesen.
Az esküvőt megelőző napon sógornőmék a külföldről érkező vendégeknek kerti grillpartit adtak, amin mi is ott voltunk az Izraelből az esküvőre hazalátogató Orsival. Az ifjú pár már az önismereti játékra gyakorolt, persze nem tudhatták a kérdéseket, ezért maguknak találtak ki kérdéseket. Ilyeneket például: Melyikünk az engedékenyebb?
Menyasszony: Én vagyok az engedékenyebb.
Vőlegény: Dehogy is! Én vagyok az engedékenyebb!
Menyasszony: Márpedig én sokkal engedékenyebb vagyok, mint te!
Vőlegény: Na jó, legyél te az engedékenyebb.
Az esküvő délelőttjén Orsinak levetítettem azt a filmet, ami 26 éve sógornőmék esküvőjén készült. Ezen az esküvőn hallottam először énekelni Gerendás Pétert, a Feeling-et adta elő. A mostani esküvőn is énekelt Pipusz (a barátai csak így hívják), és elmondta, milyen nehéz volt olyan szerelmes dalt találni, amiben nem a szakításról, a fájdalomról, a szerelmi bánatról énekelnek. Végül a Válladon alszom el kezdetű csodálatos dalát adta elő. Mondtam is Pipusznak, hogy délelőtt a lányaim egy vékony fekete fiatalembert láthattak, és most egy testesebb, de még mindig lágy hangú énekest láthattak viszont. Emlékeztettem rá, hogy 26 évvel ezelőtt még nem okozott neki problémát azt énekelni, hogy "I wish I never met you", de mondta, hogy azt a számot kifejezetten az ifjú pár kérte.
Most a tegnapi esküvő felidézésére beszúrom ide a Válladon alszom el című számot, Wolf Kati előadásában: