Multikulti filmeket nézek mostanában

Érdekes, hogy azt egy szóval sem kommunikálta a kormány amikor a Charlie Hebdo elleni merénylet után megindította a bevándorlás-ellenes kommunikációt, hogy mitől fél valójában. Nem a szokásos lassú, egyéni beszivárgástól, hanem az egy tömbben érkező, integrálhatatlan, gettósodó idegenektől.
A miniszterelnöknek a Je suit Charlie gyásztüntetés utáni otromba kijelentéséből, az ezt követő nemzeti konzultációs kérdőívből és a plakátkampányból egy általános idegengyűlölet és a multikulturalizmustól való félelem sütött át, és csak lassan-lassan fordult a szó az Eritreából, Szíriából, Líbiából lavinaszerűen meginduló néptömegekre.
Ha egy - a mi kultúránktól gyökeresen eltérő - néptömeg 10-100 ezres csoportban érkezik meg Európába, ott már integrációs gondok jelentkeznek. Számomra teljesen érthetetlen, hogy miért nem erről szólt a kormányzati kommunikáció, miért nem rendeztek parlamenti vitanapot, miért nem törekedtek közmegegyezésre, miért döntöttek a gyalázatos kérdőív- és plakátkampány mellett.
Viszont megbizonyosodtam arról, hogy a lényegesen nagyobb létszámú és arányú bevándorló tömeggel rendelkező Franciaország vagy Anglia makacsul hisz az asszimilációban és a multikulturalizmusban, nem véletlenül vetették fel a kvótarendszert, vagyis a bevándorlók szétszórását szerte Európában. A tömbösödést, gettósodást próbálják így megakadályozni.
Miközben a közszolgálati híradó ma reggel negyed órát foglalkozott a migráció kérdésével, és estére már azt is megtudtuk, hogy 4 m magas kerítéssel zárjuk le a szerb-magyar határt, Katival a multikulturalizmust hirdető nyugati filmekkel próbáltuk magunkat vigasztalni.
Két napja a 2014-ben bemutatott Az élet ízei című filmet néztük meg (netről letöltve). Egy elbűvölő Provance-i kisvárosban egy Michelin-csillagos étteremmel szemben telepedik le egy indiai család, hogy megnyissák saját éttermüket. Megindul az étterem-háború, a "Franciaország a franciáké" szlogen hangoztatása, hogy végül a jóképű indiai szakács és a csinos francia séf révén ne csak a gének, de a nemzeti ízek is keveredjenek, a kurkuma és a fokhagyma együtt egy magasabb minőséget érjen el. Csupa multikulti, elfogadás és elengedni-tudás.
Ma a Bazi nagy francia lagzik című filmet láttuk (erre jegyet vettünk). Egy tősgyökeres katolikus francia házaspár négy lánygyermeke közül három már férjhez ment: egyiket egy zsidó vett el, a másik egy algériai arabbal házasodott össze, a harmadik egy kínai bevándorló felesége lett. A negyediknek is hamarosan bekötik a fejét, a család megnyugodhat, mert a vőlegény hívő katolikus, csak egy kis probléma van vele: fekete bőrű és Elefántcsontpartról származik. Az egész filmet átjárja a nemzeti előíteletek fölötti irónia, igazi könnyed francia vígjáték.
Jó-jó, tudom, hogy az élet nem ilyen egyszerű, de mégis...