Amikor a hogyanok és a miértek összekeverednek (összeverekednek?)

Egy ismerősömnél lakásfelújítás volt. Amikor a fürdőszobában rakták le a követ, jelezte a munkásoknak, hogy nem jól csinálják. A munkások rá sem hederítettek. Újra szólt, de továbbra sem hallgattak rá. Szólt a vállalkozónak, a melósok főnökének, aki a helyszínre jött, elhajtotta az embereit a halál f@szára, üvöltözött velük egy sort és csoda történt: felbontották, amit addig raktak és megcsinálták a munkát rendesen.
Azt mondta a főnök, hogy ezekkel csak ilyen hangon lehet beszélni, más szót nem értenek.
Spiró György írja a Tavaszi tárlatban:

…a nép a magáét nagyon is megtanulja: azé a hatalom, akinél a fegyver. Annak földig hajolva hódolni kell, rimánkodni kegyért, pillanatnyi enyhületért, hatalommorzsáért, akárki legyen is: tatár, török, német, orosz, zsidó, sváb, román, szerb vagy magyar, legyen az herceg vagy gróf, lovas tengerész vagy pártfőtitkár, altiszt vagy őrmester, jegyző vagy segédmunkás. Akit pedig a hatalom legsilányabb gyakorlója gúnyolni méltóztatik, azt ki kell röhögni, még ha az anyánk is. A népnek nincs iróniája, a gúnyt remekül érti. Az erőszak nyelvén kell szólni hozzá, más nyelvet nem beszél, és ha kedvesen szólítják meg, gyöngeséget szimatol és harap.

Ádáz kommunikációs háború tört ki, a hatalom megtanulta a leckét: a népet a legalantasabb ösztöneire (félelem, gyűlölet, irigység, féltékenység) apellálva szólítja meg. Ez eddig mindig bejött. Most valami változni látszik, sokaknak elegük van ebből a hangnemből. A küzdelemben persze a miértek és a hogyanok rendre összekeverednek, sőt, összeverekednek.
Azt kérdezik: az ellenzék miért akarja befogadni a világ összes menekültjét. Az ellenzéknek persze esze ágában sincs menekülttáborrá alakítani az országot, csak úgy gondolja, hogy Európa talán legégetőbb kérdését nem ilyen hangnemben kéne a magyar alattvalókkal megvitatni:

• Pont azért léptünk be az Európai Unióba, hogy ilyen horderejű problémákkal ne egyedül kelljen megküzdenünk.
• Ilyen kényes helyzetben az alantas ösztönök, a xenofóbia felkeltése csak olaj a tűzre.

Az utcán megjelenő kormányplakátok csak látszólag üzennek a bevándorlóknak, hiszen azok egészen bizonyosan nem olvassák őket. Valójában nekünk sugallják, hogy a menekültek bűnözök, veszélyeztetik a kultúránkat és a munkahelyeinket.
Szintén Spiró mondta egy interjúban:

Nem az a különbség a baloldali és a szélsőjobboldali között, hogyan írja le a helyzetet, hanem az, hogyan interpretálja és kit hibáztat érte...Az emberek az érthetetlen ellen úgy védekeznek, hogy a lehető legegyszerűbb magyarázatot fogadják el. Ebből jön a démonizálás. A mai kelet-európai hiedelemvilág a legsötétebb korszakok előítéleteihez hasonlítható, mert igen nagy rajtunk a nyomás.

A plakátháború arról szól, hogy sokan vagyunk, akik ezt a hangnemet visszautasítjuk. Nem a miérttel van bajunk, hanem a hogyannal. Elegünk van abból, hogy csak akkor kérdeznek meg, ha előre tudják a választ, de ezt a kérdésföltevésnél nem restek a szánkba adni. Elegünk van abból, hogy a kormányzati üzenetek hangneme a múlt századi szolgabírói hangnemre hajaz. Tudom-tudom, a kommunikációs szakemberek most azt mondják, a politikai marketingnek nem én vagyok a célcsoportja. Nekem mégis úgy tűnik, hogy most alaposan elszámították magukat.
A kihelyezett plakátokat letépik, átfestik, felülragasztják, komoly pénz gyűlt össze egy ellenkampányra, az internet pedig tobzódik a naponta születő szellemesnél szellemesebb mémekben.

A mai napon egy dal is született, amelyre csak annyit mondhatok: The best Hungish song ever.