Többpártrendszer Magyarországon

25 évvel ezelőtt, 1989 tavaszán, miközben hihetetlen fordulatok zajlottak a magyar politikai közéletben, nekünk éppen szárba szökkent bimbózó szerelmünk Katival (ezt ugye szépen fogalmaztam meg?). Közös programjainkhoz tartoztak különféle többnapos kirándulások, pl. egy mátrai kirándulás a Chinoin KISZ-eseivel, a busójárás megtekintése Mohácson a VEIKI szervezésében. Szintén a VEIKI szervezésében voltunk Liptovský Ján-ban síelni. Valami SZOT-üdülőnek megfelelő színvonalú szállodában volt a szállásunk, és a közeli termálfürdő üvegfalán keresztül szédítő kilátás tárult az Alacsony-Tátra bérceire.
Itt, Liptovský Ján-ban ért minket a hír, hogy Magyarországon engedélyezték a többpártrendszert. Mivel tudományos szocializmus tanulmányainkból tudtuk, hogy azért van Magyarországon egypártrendszer, mert "történelmileg így alakult", hamar kikövetkeztettük, hogy ez a történelmi szükségszerűség mára már megszűnt.
Az MSZMP KB kétnapos ülés után döntött úgy, hogy Magyarországon a pluralizmus - hej, de sok pártfunkci nyelve tört bele ebbe a szóba - leginkább a többpártrendszer keretei között valósulhat meg. A bejelentésre megint a 168 Óra című rádióműsorban került sor. Grósz úgy nyilatkozott, hogy nemcsak eltűrik vagy engedélyezik, hanem egyenesen kezdeményezik a többpártrendszert. Ezzel kapcsolatban nem állhatom meg, hogy ne jusson eszembe az egyszeri Józsi bácsi esete, aki miután kidobták a kocsmából így szólt: Már úgyis éppen menni akartam.
Valójában az volt a helyzet, hogy Pozsgay történelmi kijelentése 56-ról olyan folyamatokat indított el, melyek már az MSZMP-től függetlenekké váltak, de az állampárt szerette volna azt a látszatot kelteni, mintha alakítója volna ezeknek a folyamatoknak.
(Azért ne legyünk teljesen történelmietlenek. "Nem a kakas szavára kezd el virradni, de a kakas kiált, merthogy virrad." 1989-re a szocialista világrend mind gazdaságilag, mind katonailag, mind erkölcsileg térdre kényszerült. Pozsgay és még néhány párttársa "kezüket a történelem ütőerére tevék, és megérzék annak lüktetésit".)
Az MDF és a Szabad Kezdeményezések Hálózata (vagyis az SZDSZ elődje) akkorra már kvázi-pártként funkcionált, de sorra éledtek fel olyan történelmi pártok, mint a Kisgazda Párt, a Kereszténydemokrata Párt vagy a Szociáldemokrata Párt (Petrasovits Anna, van-e ki e nevet nem ismeri?). Fekete Gyula író, aki az MDF alapítója is volt, megalapította a Magyar Néppártot, mely a magyar népi mozgalom nyomán az egykori Nemzeti Parasztpárt hagyományait kívánta követni.
Persze a nagy pártok mellett nagyon színes pártalakulatok, radikális és avantgárd mozgalmak is kialakultak, ilyen volt Krassó György Magyar Október Pártja, mely leginkább utca-visszanevezéseiről volt híres. Nem messze egykori munkahelyemtől rendszeresen tanúi lehettünk a Münnich Ferenc utca átnevezésének. Újságírók, fotósok és érdeklődők gyűrűjében maga Krassó mászott fel a létrára, hogy az utcatáblát átragassza az eredeti nevével: Nádor utca. Akkoriban a Fidesz is leginkább friss, fiatalos akcióiról vált híressé és nyíltan liberális programot hirdetett.
Egy év múlva, az első szabad választásokra az akkorra már MSZP-sedett MSZMP mellett csak az MDF és az SZDSZ valamint a KDNP, az FKgP és a Fidesz maradt talpon. Hatpárti országgyűlés lett három kormánypárttal és három ellenzéki párttal. Közülük mára több nagy rendszerváltó párt, így az MDF, az SZDSZ és az FKgP is eltűntek a történelem süllyesztőjében, a KDNP pedig a Fidesz-be olvadt, miközben megerősödött a hol MIÉP-ként, hol Jobbik-ként felbukkanó radikális nemzeti jobboldal.
Hogy ez a ma 25 éve (újra) legálissá váló színes forgatag miként színesíti majd be az immár csökkentett létszámú Parlamentet, az két hónap múlva kiderül.