Égés

Furcsa év volt 1986. Felrobbant a Challenger űrrepülőgép és a Csernobili Atomerőmű, és pontosan 25 évvel ezelőtt, május 26-án bekövetkezett a magyar ipartörténet mindmáig meg nem magyarázott tűzesete: leégett a Mikroelektronikai Vállalat épülete.
Bármilyen meglepő, a szocialista Magyarországon is voltak gazdaságélénkítő programok. Ezek egy része sikeres, más része sikertelen volt. Például a mezőgazdaságot sikeresen korszerűsítettük és az akkori termelési viszonyoknak megfelelő ideális birtokszerkezet alakult ki. Viszont a 70-es évek második felében végrehajtott textilipari kormányprogram teljes kudarc volt. Hiába lettek korszerű kötöttáru-gyáraink, az ötéves tervekre épülő gazdaságstruktúra képtelen volt alkalmazkodni a gyorsan változó divathoz, így továbbra sem tudtunk konkurálni az olasz kötöttáru-iparral. Pedig akkor még híre-hamva sem volt a kínai dömpingáruknak.
A magyar elektronika-ipar, mely a két háború között fejlettnek volt mondható, leszakadó ágra került. Az ún COCOM-lista miatt nehézkes volt a korszerű elektronikai termékek behozatala. (A COCOM-lista azoknak a termékeknek a listája volt, melyet a Nyugat-Európa és az USA stratégiai okokból nem szállított a kelet-európai országoknak). A nehézkesség azt jelentette, hogy természetesen mindig voltak csempészek, akik vállalkoztak a termékek magyarországi eladására, de tetemes felárért, ami nyilvánvaló versenyhátrányt eredményezett.
Néhány KGST-ország megteremtette a többé-kevésbé korszerű elektronikai alkatrészek gyártóbázisát, pl. mi is építettünk be szovjet vagy csehszlovák IC-ket, de ezek minősége - khm - erősen kifogásolható volt. Évekig a faliújságomon volt egy, a HVG-ből kivágott újságcikk, melyben az NDK mikroelektronika-gyártásért felelős politikusa úgy nyilatkozott, hogy amig nem sikerül kifejleszteniük saját 16 bites processzoraikat, addig minden berendezésben két 8 bites processzort használnak.
Kis integráltságú, mindössze néhány tucat tranzisztort tartalmazó integrált áramkörök gyártása Magyarországon is folyt, pl. a TUNGSRAM-nak Gyöngyös mellet volt egy IC-gyára, de itt leginkább az olcsó munkaerőnk kellett a nyugatnak (mondom, Kína még sehol sem volt). A hiány igen leleményessé és kreatívvá tette a magyar mérnököt, ismert komikusunk szavaival élve megtanultunk szilvamagból atommagot készíteni.
A 80-as években elindított mikroelektronikai kormányprogram célja a COCOM-listás termékek hazai előállítása volt. Elsősorban a CMOS-IC-k gyártása volt a cél, ezen belül is a kis sorozatszámú, berendezés-orientált áramkörök (BOÁK) gyors és hatékony fejlesztését és gyártását tűzték ki célul. A COCOM-tilalmat kikerülve sikerült a gyártósorokat és fejlesztő berendezéseket beszerezni és ezek próbaüzemét egy vadonatúj gyárban, a MEV-ben (Mikroelektronikai Vállalat) megindítani. Ám a hivatalos próbaüzem befejezése előtt 1986. május 26-án a MEV épülete eddig tisztázatlan körülmények között porig égett.
Éppen legtehetségesebb tankörtársam, Zsótér Antal doktori disszertációjának tanszéki védésén voltam, mely fél órás késéssel kezdődött a MEV tűzesete miatt. Szegény Tóni kétségbeesetten kapott a fejéhez: Jaj, akkor az én kliséim is odalettek!  Ő ugyanis sejtautomák elméletével foglalkozott és egy saját tervezésű sejtprocesszor szerepelt a disszertációjában. A processzor gyártó kliséi szintén a tűz martalékai lettek.
Bár a MEV kárát az utolsó fillérig megtérítette a Lloyds biztosító, soha többé nem épült újjá, és ez alapot adott a különféle összeesküvés-elméletekhez. Lehet, hogy a nyugati titkosszolgálatok akartak így üzenni, hogy nem szeretik a COCOM nyílt megsértését. Értettünk az üzenetből, nem próbálkoztunk többet. Nem is kellett: három év múlva repedezni kezdett, majd leomlott a berlini fal. Megkezdődött a magyar ipar széthordása, sokkal több veszett oda, mint a magyar elektronika-ipar...