Athénból Spárta felé

Van abban valami kedélyes, amikor négyen - Petrával és Borival kiegészülve - együtt megyünk egy ellenzéki filmvetítésre. Február 8-án volt ugyanis a Direkt36 új filmjének, A csapdának a díszbemutatója a Trafóban, és én meg Kati mint támogatók, a két lány pedig Bori, mint egykori Direkt36-os jogán vehettünk részt az előadáson és az azt követő beszélgetésen.

Pont aznap kapta meg a Direkt36 előző filmje, a Dinasztia a 45. Játékfilm Szemle különdíját. A film már túl van a 4 milliomodik megtekintésen (!), és mivel a stáblistáján még szerepel Bori, mint produkciós asszisztens, így elmondhatjuk, hogy Bori is díjnyertes!

A csapda még nem került fel a netre, de már csak napok kérdése, addig érjétek be a film trailerével. A film a Fidesz-kormányzat másfél évtizedes elmulasztott lehetőségeivel foglalkozik a közszolgáltatások területén. Kétségtelen tény, hogy a négy ciklusnyi Fidesz-kormány legnagyobb vesztesei a közszolgáltatások: az egészségügy, az oktatás és a vasút. Ez a veszteség azért is nagyon súlyos, mert ebből az időszakból legalább 10 éven keresztül Európában és a világban magas volt a konjunktúra, az Unióból korábban elképzelhetetlen mennyiségű pénz áramlott az országba, és a kormányzat is nagy belső támogatottságot élvezett. Az Orbán-kormány mégis a hatalom megtartása érdekében a hosszú távú programok helyett mindig az adott költségvetési év illetve választási ciklus megnyerésére játszott. Ezért a strukturális átalakítások helyett csak extenzív növekedés történt a gazdaságban és a közszolgáltatásokban, melyek erőforrásai, vagyis a tőke és a munkaerő mára már kiapadóban vannak, ezért torpant meg az utóbbi 3-4 évben a gazdaság növekedése.

A film kapcsán pedig eszembe jutott egy nemrég olvasott cikk Johan Norberg történész tollából, a címe: Athénből Spárta felé, avagy hogyan taszítja a trumpizmus hanyatlásba Amerikát. (Csak érdekességként: érdekelt a cikk, de nem fárasztottam magam az angollal, hanem a DeepL fordítóval fordíttattam le magamnak.) A cikk némiképpen visszhangozza Mark Carney kanadai miniszterelnöknek a davosi fórumon elmondott beszédét.

A történész a világ hét egykor virágzó civilizációját, aranykorát sorolja fel:

• Az ókori Athént;
• az ókori Rómát;
• az Abbászida Kalifátust;
• a kínai Szung-dinasztiát;
• a reneszánsz Itáliát;
• a Holland Köztársaságot;
• a mai angolszász világot.

Ezekre a civilizációkra az volt jellemző, hogy nem merev ortodoxiában működtek, így nyitottak maradtak a felfedezésekre és az innovációkra. Egy ókori történésztől, Thuküdidésztől származik az Athén-Spárta ellentétpár: az athéni mindig újít, mindig merészkedik, hogy új dolgokat tanuljon és szerezzen; a spártai a már meglévőket védi. (Thuküdidésszel kapcsolatban manapság egyre gyakrabban emlegetik a tőle származó paradoxont, Mark Carney is megemlítette a beszédében: Athén hatalmának erősödése, és az ettől Spártában kialakuló félelem okozta a peloponnészoszi háború elkerülhetetlen kitörését. Szerinte ha egy felemelkedő hatalom egy regnáló hatalmat fenyeget, a fegyveres összecsapás szinte elkerülhetetlen.)

Ezek az aranykorok mindig civilizációk kereszteződésében alakultak ki. Ezekben a társadalmakban a lakosság viszonylag nagy része élvezte a szabadságot, és ennek megfelelően magasabb életszínvonalat. Ezek a civilizációk nem természetes okokból haltak meg, hanem lényegében öngyilkosságot követtek el. Ennek oka, hogy veszély esetén a társadalmak stabilitásra és kiszámíthatóságra törekednek, és támadják azt, ami más és kiszámíthatatlan, vagyis athéniből spártaivá válnak. Ezek az idők erős embereket követelnek, és az uralkodók központosítják a hatalmat, aláásva ezzel a szabad kereskedelmet és a jogállamiságot.

A szerző keserűen állapítja meg:

"A nehéz idők erős embereket teremtenek, az erős emberek pedig még nehezebb időket."

A közelmúlt világában a válságok sorozata – pénzügyi összeomlások, háborúk és geopolitikai rivalizálás, migrációs áramlások, világjárvány – felváltotta a magabiztos, felfedezői gondolkodásmódot azzal az érzéssel, hogy a világ veszélyes, és el kell zárkózni tőle. Úgy tűnik, hogy alig néhány év alatt athéniakból spártaiakká váltunk.

Illusztráció a cikkből

A mai USA-ban pont ugyanaz történik, ami másfél évtizede Magyarországon: Trump elnök fordítva olvasta a történelemkönyveket: új amerikai aranykor eljöveteléről beszél, de az a mód, ahogyan Amerika számos legnagyobb erősségét felforgatja, úgy tűnik, hogy az országot egyenesen a hanyatlás és bukás fázisába vezeti, felszámolva a független intézményeket és a végrehajtó hatalom ellenőrzését.

Eszünkbe jut Athén brutális bánásmódja a Deloszi Szövetséggel szemben, melynek maga is tagja volt, amely a görög városállamok szövetsége volt, hogy megvédjék egymást a perzsa agressziótól, az ókori NATO-nak tekinthető szervezet. Kezdetben kölcsönös védelmi szövetségként és a kereskedelmi útvonalak nyitva tartásának érdekében jött létre, de végül, ahogy a háború eltorzította a jellemüket, Athén engedett a kísértésnek, hogy katonai fölényét kihasználva zsarolja szövetségeseit, sőt, támadja meg őket, hogy ellopja erőforrásaikat.

Trump mintha Thuküdidész szavait visszhangozná:

„Az erősek azt teszik, amit tudnak, a gyengék pedig azt szenvedik el, amit kell.”

A szerző azt javasolja, hogy most Európának és a vele szövetséges államoknak Kanadától, Ausztráliától Japánig, Dél-Koreáig és a latin-amerikai demokráciákig át kell venniük Amerika szerepét. Ha sikerül fenntartaniuk a szabályokat és elmélyíteniük a kereskedelmet, akkor a jelenlegi globális aranykor átültethető egy decentralizáltabb világba. A szabad kereskedelmet és a jogállamiságot védő országok megőrizhetik az amerikai világrendet egy olyan Amerikától, amely – 250 évvel alapítása után – remélhetőleg csak ideiglenesen felejtette el, amit képviselt.

Magyarországnak is ebben a világrendben lenne inkább helye, mint a csak az erőben bízó nagyhatalmakhoz való dörgölőzésben.