A davosi csúcson - erősen felfokozott nemzetközi helyzetben - Mark Carney kanadai miniszterelnök drámai, nagy hatású beszédet mondott, mely szerint a szabályokon alapuló rend hanyatlik, a nagyhatalmak versengésének korszakába léptünk, elérkeztünk egy brutális valóság kezdetéhez.
Nagy dolog, mondhatná most Orbán Viktor, én már 10 éve erről papolok. Ebben a posztomban azt próbálom megmutatni, hogy miért inkább a Carney-i utat kellene választanunk, és az orbáni út miért zsákutca.
Érdemes visszamenni a második világháború végéig, amikor a nyugati hatalmak szeméről lehullott a hályog, és a potsdami békeszerződés nagy összeborulása után azt kellett tapasztalniuk, hogy Sztálinnak esze ágában sincs visszavonulnia a Szovjetunió régi határai mögé, hanem hegemóniáját ki óhajtja terjeszteni az általa megszállt keleteurópai területekre. Churchill (mint bukott miniszterelnök és magánember) a híres fultoni beszédében mondta ki, hogy leereszkedett a vasfüggöny, és elérkezett a két világrendszer szembenállásának korszaka. Carney mostani beszédét többen hasonlították jelentőségében a fultoni beszédhez, de ez utóbbi nemcsak ténymegállapító, hanem programadó beszéd is volt.
A második világháború utáni európai helyzetre a filozófus Karl Popper a nyitott társadalom eszményével reagált. A huszadik század első felében egymás után bekövetkező két világégés oka Popper szerint az egymással versengő nemzetállamok miatt következett be, ezért olyan társadalomra van szükség, mely Kis János filozófus interpretációjában:
"Mi a nyitott társadalom? Röviden, nyitottnak nevezünk egy társadalmat, ha az pluralista, ha tiszteli és óvja tagjainak autonómiáját, és ha a kritika szelleme hatja át. Pluralizmuson az együttélő hitek, világnézetek, életfelfogások, kultúrák szabad sokféleségét értjük. Nyitott társadalomban egyetlen vallás, egyetlen világnézet, életfelfogás, egyetlen kultúra sem törekedhet kizárólagosságra. Az autonómiáról szólva arra az alapvető jogunkra gondolunk, hogy magunk döntsük el, milyen meggyőződésekkel, milyen kulturális mintákkal azonosulunk, és milyen célok jegyében vezetjük életünket. A kritikai szellem elevensége pedig arra utal, hogy az egyén választási szabadsága nem relativizmuson és az észérvek elutasításán alapszik, hanem szakadatlan, gyakran éles vitával jár együtt. Nyitott társadalomban nincsenek tévedhetetlen tekintélyek, akik eldönthetnék helyettünk, hogy mi az igaz, a jó és a helyes. Minden nézetnek az érvek és ellenérvek összecsapásában kell helytállnia magáért. Minden nézetről kiderülhet, hogy téves."
Túl a filozófián és ideológián Robert Schuman (szigorúan egy n-nel, mert ha kettővel írjuk, már a német zeneszerzőről beszélünk, kinek Tavaszi szimfóniáját épp egy hete hallgattuk Petrával a MŰPA-ban) francia politikus 1950. május 9-én a világ elé tárta az ún. Schuman-tervet, az ESZAK, az Európai Szén- és Acélközösség gondolatát, mely 6 ország részvételével (Franciaország, NSZK, Belgium, Hollandia, Luxemburg, Olaszország) 1952-ben meg is alakult. Ma már történelem, hogy ebből fejlődött ki a Közös Piac, az Európai Gazdasági Közösség, végül az Európai Unió. Mert a háborút csak az együttműködés, nem pedig a versengés akadályozhatja meg. Május 9-én ünnepeljük az európai egység napját, Robert Schumant pedig Európa atyjaként emlegetik.
 |
| Az Európai Közös Piac szerződés |
A vasfüggöny lehullása után az USA vált az egyetlen hegemónná a világban, és ennek megfelelően, afféle jóságos nagybácsiként működött. Ahogy Carney fogalmaz: "az amerikai hegemónia segített a közjavak biztosításában: nyílt tengeri útvonalak, stabil pénzügyi rendszer, kollektív biztonság és a viták rendezésére szolgáló keretek támogatása." . A kanadai miniszterelnök szerint viszont ezt a világot is az állandó hazugság és önámítás jellemezte: "Tudtuk, hogy a nemzetközi szabályalapú rend története részben hamis. Hogy a legerősebbek kényelmes esetben mentesítik magukat. Hogy a kereskedelmi szabályokat aszimmetrikusan alkalmazzák. És hogy a nemzetközi jogot a vádlott vagy az áldozat személyétől függően különböző szigorral alkalmazzák."
Amikor Donald Trump az America first jelmondattal végleg lemondott a jóságos nagybácsi szerepről (épp mai hír, hogy kilépett a WHO-ból is), nem egy átmeneti korszak következett be, hanem igazi szakadás. A nemzetek a szuverenitás erődjeit kezdték építgetni, de Carney szerint "Az erődökkel teli világ szegényebb, törékenyebb és kevésbé fenntartható lesz. El kell döntenünk, hogy magasabb falakat építünk-e, vagy valami ambíciózusabbat tehetünk."
Nézzük meg, hogyan reagált a nagyhatalmak versengésének korszakára az Orbán-kormány. A "blokkosodás helyett konnektivitás" jelmondatával elkezdtünk fokozatosan távolodni az Uniótól és a nagyhatalmakhoz kezdtünk törleszkedni. Csakhogy mit mondott erről Carney a davosi beszédében: "De amikor csak kétoldalúan tárgyalunk egy hegemóniával, akkor gyenge pozícióból tárgyalunk. Elfogadjuk, amit kínálnak. Versengünk egymással, hogy ki legyen a legmegfelelőbb. Ez nem szuverenitás. Ez a szuverenitás látszatának fenntartása, miközben elfogadjuk az alárendeltséget."
Pontosan ez történik, kicsit olyan szerepet töltünk be a nagyhatalmak mellett, mint az utcafiúk bandájában a gyenge, szerencsétlen fickó, akit mindenki csicskáztat, de boldog, hogy a nagyokkal együtt lóghat. Orbánnak is van része megalázásban bőven: Putyin egy tíz méteres asztal végére ülteti, motyog, hogy a tolmács ne értse, hogy mit mond, Trump levelében "Viktor Mihály Orbán"-nak szólítja, aki a "Republic of Hungary" miniszterelnöke. Pitykegombként tűzi a "Béke Világtanács" feliratú mellényére, hogy nagynak érezhesse magát a többi ócska diktatúra mellett.
 |
| Egér az elefántnak a hídon: Hallod, hogy dübörgünk? |
"A régi rend nem jön vissza. Nem szabad gyászolnunk. A nosztalgia nem stratégia... Aktívan fogadjuk a világot olyannak, amilyen, és nem várjuk meg, hogy olyan legyen, amilyennek szeretnénk... A középhatalmaknak együtt kell cselekedniük, mert ha nem az asztalnál ülnek, akkor az étlapon lesznek."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése