Tegnap színházban voltunk, Tasnádi István Mikor hazudtam? című darabját néztük meg a 6Szín-ben. Korábban láttuk Tasnádi színrevitelében a Harmadik hullám-ot a Bárka Színházban (sajnos, azóta a színházat bekebelezte a Nemzeti Közszolgálati Egyetem).
A darab beharangozójából azt tudható meg, hogy egy kormányszóvivő nőnek nehezen megy a hazugság, pedig ez munkaköri kötelessége lenne, mert testbeszéde folyton elárulja, hogy nem mond igazat. A kabinetiroda egy coach-ot fogad mellé, hogy kiköszörüljék ezt az apró csorbát. Azt gondoltam, milyen jól jön majd így a választások előtt egy politikai áthallásokban bővelkedő darab a politikusok hazugságairól, és valóban a coach szájából el is hangzottak azok a jól ismert toposzok, hogy ha jól akarsz hazudni, akkor először magadat kell meggyőznöd arról, hogy amit mondasz, az a valójában igaz, fel kell építened magadban egy alternatív igazságot, és azt kell hangoztatnod minden hullámhosszon (pl. békepártiság, ugye ismerős?).
De aztán hamar kiderül, hogy a szóvivő asszony (Péterfy Bori) és a coach (Rohonyi Barnabás) sem az, akinek először gondoltuk, és a darab fokozatosan átcsúszik egy másik síkra, amely már arról szól, hogyan építenek a szereplők maguk köré egy alternatív valóságból falat. És itt lép be a darabba a meseterápia, amiről én először kb. 20 évvel ezelőtt Eric Berne Sorskönyv című művében olvastam. Ebben a szerző leírja, hogy valójában a tündérmeséknek a konkrét történeten kívül mindig van egy rejtett tartalmuk, melyek igazi sorskérdésekre keresik a választ.
Bori lányunk sokkal intenzívebben élte meg a meséket, mint testvérei, kistinédzserként készült meseillusztrációi egészen szürreálisak voltak, 12 éves kisgimnazistaként rendezte meg az osztályában A legkisebb boszorkány című Lázár Ervin-mesét.
Íme Bori néhány meseillusztrációja:
 |
 |
Nem csoda, hogy felnőttkorában is eljárt Boldizsár Ildikó meseterápia kurzusaira és elolvasta a nagy magyar meseterapeuta könyveit.
Visszatérve a tegnapi színdarabhoz, a közös kulcs a két szereplőhöz Hans Christian Andersen Vadhattyúk című meséje. A történet röviden annyi, hogy egy királylány csakis úgy válthatja meg hattyúvá változtatott bátyjait, ha csalánból páncélinget sző nekik, és azt rájuk veti. De erre az időszakra némasági fogadalmat kell tennie, addig nem szólalhat meg, míg meg nem váltotta bátyjait.
Mindannyian hordozunk magunkban olyan titkokat, melyeket nem mondhatunk ki, amíg el nem készültek azok a csalánból szőtt páncélingek, amik után már megszólalhatunk és elmondhatjuk az igazságot.
– Most már beszélhetek! – kiáltott a királyné. – Ártatlan vagyok!
A nép álmélkodva nézte a csodát, s leborult ifjú királynéja előtt, de az eszméletlenül hanyatlott bátyái karjába, annyira megviselte a félelem, a fájdalom, a tenger szenvedés.
– Ártatlan a húgunk – mondta a legidősebb királyfi, azzal elmondta elejétől végig, mi történt velük. Miközben beszélt, csodálatos illat áradt szét a levegőben: a megrakott máglyának minden hasáb fája gyökeret eresztett, és szárba szökkent: gyönyörű bokorrá fonódtak össze az ágak, piros rózsák ringatóztak rajta, a bokor legtetején pedig mint égi csillag, egy hófehér rózsa tündökölt.
A darab végére, persze képletes értelemben, de a kormányszóvivő asszony elkészül a tizenegyedik páncélinggel is. Titkának bizonyítéka ott lapul íróasztalának baloldali fiókjában. De a coach nem nézi meg, még túl erős benne az alternatív igazság. Még nem meri feloldani a kognitív disszonanciát. Nem meri átlépni annak a buboréknak a határát, amelyben évekig olyan jól megvolt.
És ti készen álltok, hogy némasági fogadalmat téve csalánból szőjetek páncélinget, hogy ezzel kitörhessetek az embertársaitoktól elválasztó buborékotokból?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése