Izraeli El Camino

Az El Camino, vagyis a Szent Jakab zarándokút Spanyolországban tipikusan az életközépi válságban, a "midlife crisis"-ban leledző középosztálybelieknek van kitalálva. Amikor a gyerekek már kirepültek, a házasság válságba került, a munka már nem vonzó és közeledik a nyugdíj, jót tesz egy kis magunkba fordulás, egy zarándoklat, mely segít lezárni életünk előző szakaszát és ajtót nyit valami újra.
Na, ez jutott eszembe, amikor az izraeli David Grossman nagyregényét, A világ végére című könyvét olvastam. Még a 2015-ös tavaszi könyvfesztiválon ajánlotta nekem a Scolar Kiadó vezetője, ki tankörtársam volt az egyetemen. Azt mondta, hogy ez a szerző olyan népszerű Németországban, hogy könyvei a G-betűnél közvetlenül Goethe mellett vannak a polcon. Nos a könyvet csak mostanra sikerült, többszöri nekirugaszkodásra, félbehagyásra és újra elővételre elolvasnom.
Maga a regény egy szerelmi háromszög történet, a középpontjában Ora-val, egy erős, szenvedélyes, de mégis lágy és elbűvölő asszonnyal, akit két férfi, két jóbarát, Ilan és Avram szeret, és ő is szereti mind a kettőt. Na most képzeljük el ezt a történetet az izraeli mindennapokba behelyezve, mintegy ívet alkotva három arab-izraeli háború között. A kezdet az 1967-es hatnapos háború, amikor hőseink 16 évesek, aztán az 1973-as jóm kippúri háború, melyben a fiúk 22 évesen katonaként harcolnak, és a 2006-os 34-napos libanoni háború, melyben Ora nemrég leszerelt kisebbik gyermeke önként jelentkezik szolgálatra, és melyben 55 éves hőseinket már elérte az a bizonyos életközépi válság.
Itt Közép-Európában nekünk egybemosódnak az arab-izraeli háborúk és intifádák, de Izraelben nemcsak a történelemnek, de a mindennapoknak is része. Amikor 1990-ben először jártunk Izraelben, egyik vendéglátónk, anyósom unokatestvére fényképeket mutatott magáról és bajtársairól, ahogyan az 1982-es libanoni háborúban szolgálnak. Nekem addig az csak egy elmosódott emlék volt a zavaros közel-keleti történések közül. Amikor 2014-ben jártunk kint, egyrészt magunk is megtapasztalhattuk, milyen állandó rakéta-fenyegetettségben élni, másrészt egyik vendéglátónk egy albumot vett elő, melyben fényképek és dokumentumok voltak arról a zászlóajlról, melyben ő is szolgált 19 évesen (!) az 1973-as háborúban.
A regény jelenidejének a 2006-os 34 napos háború adja meg a hátterét, de úgy, hogy nagyon rá kellett keresnem a neten, mert természetesen csak homályos utalások voltak magára a konfliktusra, és én sem nagyon emlékeztem rá. Annyit érdemes róla tudni, a Dél-Libanonban a Hezbollah nevű palesztin terrorszervezet - főként szíriai támogatással - igen megerősödött, főként a rakéta-tűzereje vált nagyon veszélyessé. 2006 júliusában a határ közelében rajtaütöttek két izraeli járőrön, Yehud Goldwasseren és Eldad Regeven. A gyanú szerint túszként magukkal hurcolták őket (két év múlva derült csak ki, hogy már a rajtaütéskor mindkettő meghalt), ez elegendő ok volt, hogy az Izraeli Védelmi Erő offenzívát indítson a Hezbollah ellen. A 34 napos háború kudarcként végződött Izrael számára, a sok - főleg libanoni civil - áldozat ellenére sem sikerült a Hezbollah-t kifüstölni, két évvel később megalázó alkura kényszerültek: a két katona holttestéért cserébe öt palesztin terroristát adtak ki, akiket Bejrútban hősként ünnepeltek. Sőt, idei hír, hogy a háború tizedik évfordulóján az iráni elnök üdvözölte Libanont a fényes győzelem ünnepén. Ezt a történelmi hátteret még kiegészíthetjük azzal, hogy a regényíró, David Grossman kisebbik fia, Uri is a 2006-os háborúban vesztette életét.
Ora házassága válságban, férje, Ilan és nagyobbik fia, Adam elköltöztek otthonról, kisebbik fia, Ofer nemrég szerelt le, ezért egy egyhetes túrát szervez kettesben a fiával, hogy legalább ő ne idegenedjen el tőle teljesen. Közbejön a háború, Ofer önkéntes szolgálatra jelentkezik, ezért Ora egy hirtelen ötlettel a másik barátot és régi szerelmet, Avramot viszi magával. Megkezdődik az El Camino, melyben üvegszilánkonként tárul fel a múlt, a két férfi és Ora bonyolult kapcsolata, egyikőjük háborús tragédiája, melyből testileg és lelkileg megtörve tér haza, az asszony néha boldognak és meghittnek érzett családi életére folytonosan rávetülő Másik árnya. Ez a fajta kompozíció, melyben a fel-felvillanó emlékek összevissza váltják egymást, akárcsak a valóságban, kezdetben idegen volt számomra, azért kezdtem olyan nehezen neki a regénynek.
A regény címe önmagáért beszél: néha a világ végére kell elmennünk, hogy megértsük a múltat, jelent, jövendőt. És terheinket nem cipelhetjük a világ végéig, el kell engednünk őket.
Illusztrációként beteszek a posztom végére egy képet arról a galileai tájról melyet Ora és Avram a regény során bejár, és ahol lányaim is jártak idén nyáron.

Orsi, Petra és Bori valahol Galileában