Fókusz

Egy régi kép: egy kisgyerek,
Ki tudja már miért nevet.
Egy másik arc: egy kisleány,
Ki tudja már, miért vidám.

A fenti Bródy-dal jutott eszembe, amikor Závada Pál A fényképész utókora című könyvét olvastam. Závada eddig általam olvasott könyvei valamiképpen mindig a fényképezés körül forognak. A Jadviga párnájában ismerhettük meg Buchbinder Miklós fényképészt, ő a címadója a mostani kötetnek is. Az Idegen testünk című könyvben egy fényképésznő műteremlakásában gyűlnek össze a könyv szereplői, a Természetes fény című könyvben - mely 2014-ben a legnagyobb könyvélményem volt - pedig fizikai valójukban is megjelennek a fényképek.
A fényképész utókora - a Jadviga-trilógia harmadik darabja - kicsit megkésve került a kezembe, apám könyvespolcán fedeztem fel. Sejtem, hogy miért nem hívta rá föl a figyelmemet. Bár még nincs vége az évnek, ez a legjobb könyv, amit idén olvastam. A könyv fókuszában egyetlen egy fénykép áll, amit Buchbinder Miki 1942-ben készített a nagyközség (neve nem hangzik el a regényben, de természetesen itt is Tótkomlós) piacterén. Még a könyv tartalomjegyzéke is három egy pontba fókuszálódó fénysugarat ábrázol: a regény három idősíkja tűélesen vetül a végkifejletre. A három idősík: Holtak, rabok, miniszterek 1942-1957, Nótafák és biciklisták 1968, Érzelmek és iskolák 1977-1983, a fókuszpont 1992.
A keretes szerkezetben az első fejezet szereplői rákerülnek egy pillanatfelvételre - Buchbinder Miki szemüvegszára bánta az engedély nélküli exponálást -, egyéni sorsuk fél évszázados szövedéke alkotja a történetet, míg végül visszajutunk a játékbolttá átalakított műterembe, és a fénykép is előkerül.
A regénynek ez a síkja bármely olvasó számára élvezetes és tanulságos olvasmány. De sokadik Závada-olvasók azt is tudják, hogy az egyes szereplők nemcsak archetípusok, de néha nagyon is hús-vér személy van a figura mögött. A fényképész utókora egyik főszereplője, Dohányos László az Idegen testünkben is feltűnik, és nem más, mint Erdei Ferenc. És ez a magyarázata annak, hogy a könyv szinte eldugva pihent apám könyvespolcán. Apám Erdei nagy tisztelője volt, együtt politizáltak a Nemzeti Parasztpártban, majd a szövetkezeti mozgalomban. Závada Dohányos Lászlót egy megalkuvó, minden rendszerben érvényesülni tudó embernek ábrázolja, aki ráadásul nagy nőcsábász is volt. Anyám is ismerte Erdeit, megerősítette, hogy nehéz volt nem hatása alá kerülni. Életműve persze elvitathatatlan.
A regény többi szereplőiben már nehezebb ennyire konkrét személyeket felfedezni. Adler Jenőben, Dohányos titkárában felfedezhetjük Bibó István jellemvonásait. Bibó és rajongásig tisztelte Erdeit, barátságuk életük végéig fennmaradt, noha Bibó - akárcsak a könyvbéli Adler - kiállt a nézetei mellett, vállalta a bebörtönzést ('57-ben a Bibó-per másodrendű vádlottja Göncz Árpád volt). Persze a regény Adler Jenője sokban különbözik Bibótól. Próbáltam kitalálni, ki lehetett a regény harmadik, szintén miniszterségig jutó figurája, Dusza János agrárforradalmár, aki Rákosi nagy híveként emelkedik fel és bukik alá, hogy aztán a szocialista húsiparban találja meg a helyét.
A regény harmadik síkjában - a szereplők párbeszédeiben elhangzó gondolatok pedig gyakran a kor tényleges eszmei áramlatait, nézeteit jelenítik meg és szinte szó szerinti idézetek híres emberektől. Amikor például Dohányos László az ÁVO-ról az alábbi szavakkal elmélkedik:
Most nem ugyanők burjánzanak túl olyan posztokon, ahol "jogosan" fölgerjedő indulattal, jogtiporva vehetnek elégtételt maguknak? Vajon jó-e a fülünk a késköszörülésre, s meghalljuk-e, hogy nekik éppen a szív kell?
Ha nem olvastam volna Ungvári Tamástól a Csalódások kora című vaskos kötetet valamint az 1943-as szárszói találkozó jegyzőkönyvét, sohasem szereztem volna tudomást a népi írók enyhén stiches szalonzsidózásáról, és arról, hogy a fenti idézet bizony Németh László nevezett találkozón elmondott híres beszédéből származik. A könyv egy másik helyén fiatal kollégák hányják Dohányos szemére a népi mozgalomnak a zsidóságról alkotott nézeteit, és itt Závada Dohányos szájába Bibótól származó gondolatokat ad.
És hogy mi lett a fényképésszel? Füstként szállt föl egy auschwitzi kéményből, mint több százezer honfitársunk, akiket
...ha nem hatott volna botrányosan, mondhattuk volna úgy, hogy a mieink. De talán éppen mert botrányosan hatott, azért kellett volna mieinknek mondanunk őket - akik voltaképpen mi magunk voltunk. Elvétve akadtak közülünk, akik tudták, hogy épp azért tűrtünk és vártunk tétlenül, mert mégis úgy tettünk, mintha ők nem mi lennénk, az övéik pedig nem a mieink lennének.
Igen, Závadát olvasva megérthetjük, hogy történelmünk egyéni sorsok szövedékéből áll össze, és a felelősség sohasem lehet elvont, csak egyéni felelősség létezik.

Update 2015. 10. 30.
Találtam egy fényképet Erdei Ferencről és apámról, amely 1966-ban Helsinkiben készült.

Balról jobbra: apám, Keserű Jánosné, Panák László, Erdei Ferenc és egy tolmács